A fejedelemnek ifjúkora óta kedvelt elfoglaltságai közé tartozott a vadászat. Nemigen élt olyan vadállat a Kárpátokon innen és túl, amilyet ne ölt volna. Hanem amióta szakállban és termetben egyaránt terebélyesedni kezdett, mind kevésbé törte magát e fáradságos mulatságért. Az elmúlt fél esztendőben viszont, hogy György fia megszökvén a császártól (Velencén, majd nem kis vargabetűvel Párizson át) Rodostóba jött, folyvást azon igyekezett, hogy megismertesse az itteni élet mindahány gyönyörűségével, mint amilyenek a hajnali mise, tengernézés ködben, tengernézés napsütésben, reggeli mise, fúrás-faragás, olvasmányok a szentek életéből, estvéli imádság, korai lefekvés, ezért időnként ismét rávette magát a nyúl- és fogolyűzésre – úgy tűnt, fia a puskadurrogtatásban minden egyébnél elevenebb örömét leli.
Okosan kifundálta hát, hogy a tervbe vett komoly elbeszélgetést egy vadászat során ejti meg. Jóravaló gyermek ez, de sokban örökölte anyja természetét, nem mindegy, miről mikor szól véle az ember – ez a szép, márciusi nap, az erdő megháborított csöndje, a lőporszag, a véres, döglött állatok látványa bizonnyal alkalmas hátterét adják bölcs, atyai tanácsainak.
Ám csalatkoznia kellett reményeiben. György herceget ezúttal nem vidámította fel az apróvadak seregének lemészárlása, a kobakon talált nyúlfiak legmókásabb kecskebukái és a foglyok szép ívű zsombékba zuhanása sem rezzentették fel mélaságából. A fejedelem, ki jól olvasott az emberi szív legrejtettebb zugaiban is, nem vehette nem észre e borult kedélyt.
És mint soha, mostan sem tévedett. Györgynek nehéz volt e Rodostó, miként békának a dér, s mind fancsalibb ábrázattal ette a számkivetettség keserű törökmézét. Már hetek óta készülődött rá, hogy komolyan elbeszélget erről atyjaurával, és e vadászatot találta erre a legalkalmasabbnak. Tudván tudta, hogy a fejedelmet felderíti a puskadurrogtatás, de azt is, hogy mondandója éppenséggel elkámpicsorítja majd – ezért igyekezett azon, hogy legalább társalkodásuk eleje vidám legyen. E gondja nem engedte örvendezni a bőséges terítéknek (ti. a halomra lőtt vadak ravatalának), és csalódottan fürkészte atyja homlokán a bánat emiatt odagyűlt felhőit.
Így sikerült egymásnak kedvét keresvén egymásnak kedvét szegniük, s idő múltán, miközben a szolgák zsinórra fűzték a kismadarak iszamós tetemeit, már-már hideg indulattal megszólítania egyiknek a másikát:
– Georges, hallgass ide!
– Atyám, egy szóra!
– Pardon! Hallgatlak.
– Elébb szóljon atyámuram.
– Mondani akartál valamit.
– Amint atyámuram is.
– Mondottam, hogy hallgatlak. Ha szólni valód vagyon, add elő!
Ezek után rövid hallgatásba burkolóztak. György azonban, magán érezvén atyja szigorú tekintetét, kevés idő múltán megtörte a csendet.
– Tiszteletteli alázattal arról kívánnék beszélni…
– Eh, azt mondd meg nékem – vágott közbe Rákóczi –: mitől oly savanyú naphosszat az ábrázatod, mint az ecetbe áztatott fokhagyma?
– Atyám ragasztotta rám a rosszkedvét.
– Én-e? Ki találhat nálam boldogabb halandót, hogy napra nap fiam személyében gyönyörködhetem? Gondold meg: csecsemő korod óta nem láttalak.
– Az József bátyám volt. Engem sosem látott atyámuram.
– Egyik pulya olyan, akár a másik! Amikor megszülettél, fogva voltam Bécsújhelyen, szökés közben pedig nem volt időm csecsemővizitre. Amúgy is mit nézegessen rajtuk a férfiember, ki a haza üdvéért szenved?
– Éppen azért kerestem fel atyámuramat… – kezdte György.
– Hogy ezt a fejemre olvasd? – folytatta a fejedelem. – Ládd, mikoron ideértél, azt hittem, a szeretet hozott, nem e méltatlan szemrehányás.
– Igenis, a szeretet!
– Mint örültem néked! S még ha fájt is, hogy öleléseimet és csókjaimat lanyhán viszonzod, minden percemet arra fordítottam, hogy kárpótoljalak az elveszett esztendeinkért.
– Ezért hálás is vagyok. Ámde… – kezdte újra György.
– Ezt nevezed te hálának? – folytatta a fejedelem. – Bah! Azt nem rovom fel néked, hogy a tudományokban járatlan vagy, a magyar nyelvet csapnivalóan beszéled, hiszen bécsi udvaroncnak neveltek. Erről nem te tehetsz. De az, hogy álló nap örmény meg görög nőket hajkurászol…
– Atyámuram tán nem forgolódott a szoknyák után ifjúkorában?
– Meg sem fordult a fejemben. Én már tizenkilenc esztendősen nős voltam.
– Én bezzeg még mindig nem találtam meg szívem választottját.
– Ne is keresd tovább, nem a te dolgod. Voltaképpen erről akartam szót ejteni.
– Megígérem, hogy atyámuram tudja meg legelőször, ha választottam valakit.
– Így helyes! Még nálad is előbb. Én már ki is szemeltem a választottadat.
György hirtelen felindulásában földhöz ütötte a puskája tusát. Az oktondi szarka, amelyet épp a fegyvercsövek csillogása csábított arra, későn bánta meg, hogy a fölöttük kinyúló ágra telepedett nézelődni. Okult immár a saját kárán, de kevés hasznát vette.
– Ne óvatlankodj, Georges fiam, mert legközelebb a saját füledet találod el, és akkor még szerencsésnek is mondhatod magad. Amíg te a szemedet legeltetted, én a szerencsédet hizlaltam.
– Szerencsém? Hidjemne!
– Igazad vagyon, nem szerencse az, hanem az én jóakaratom és leleményem. A te egyetlen szerencséd, hogy én vagyok a nemzőatyád.
– És ugyan kicsodát szemelt ki nékem? Tán Spax Erzsébetet?
– Piha! Ő nem rangodbéli. És egyébként is Clemensnek szánom.
– Miért, ki vagyok én? Egy rongyos marchese della Santa Elisabetta!
– Csak a császár találta ki, hogy az légy, mert fél a Rákóczi névtől. Megírtam anyádnak Lengyelországból, hogy inkább propagálja a makovicai herceg álnevet, de volt jobb dolga is.
– És ha makovicai herceg volnék? Akkor elvehetném a tatár királykisasszonyt?
– A tatároknak kánjuk van, de mostan nem ez a fődolog. Hanem, hogy fejedelmi sarj vagy, Rákócziak, Frangepánok és Zrínyiek vére – szikrázott fel büszkén a fejedelem szeme.
– Tudom. Anyám révén pedig Hesseni Móric szépunokája.
– Az most mindegy. Ezeknél a németeknél minden lapulevél alatt lelsz egy őrgrófot. Persze nem anyádat akarom degradálni, Isten nyugosztalja. De ha az én édesapám megéri, hogy kiházasítson engem, aligha följebb nem tekint. És akkor te sem hasonlítanál annyira anyádra, vagy hát másvalaki lenne az anyád, akire hasonlítanál – mélázott el. – De ne kalandozzunk messzire a tárgytól!
– Inkább zárjuk le. Hiábavaló szócséplés. Nem kívánom, hogy atyámuram kerítsen nékem mátkát.
– Kívánnod sem kell, és már teljesült is. Ne hápogj megint, még idecsalod a kacsákat. Az előbb beszéltem neked Lengyelországról. Oda menekültem, amikor sikerült megszöknöm Bécsújhelyről, ahol a bakó fejemet akarta venni.
– Édesanyám segített megszökni, tudom. Parasztasszonynak öltözött.
– Sosem adott magára. Még mórikálta is magát a porkolábnak! Helyette röstelltem magamat.
– Atyámuram pedig dragonyosnak. Az mennyivel szebb? – átalkodott meg a balga gyermek.
– Meg lehet őrülni ebbe, hogy az ember egy árva mondatot nem bír befejezni! – lobbant méltó haragra a fejedelem. – Hol is jártam?
– Lengyelországban.
– No igen. Nem sorolom el, hol és miként, elég az hozzá, hogy találkoztam egy elbűvölő asszonnyal, nem mellesleg a nagyhetman feleségével, aki pártfogásába vett. Ha rajta áll, még Lengyelország királyává is megválasztatott volna.
– Ez az a Sieniawska, akivel bűnös viszonyt folytatott atyámuram? Vagy ez egy másik nagyhetmanné?
– Anyádtól hallottad, igaz-e? Csak a féltékenység szólt belőle.
– Tán nem hált véle? – ízetlenkedett a pimasz kölyök.
– Akkor más idők jártak. A korabeli politikai viszonyok, tudod… A hazának szövetségesekre volt szüksége – világította meg a mélyebb igazságokat a bölcs fejedelem. – Amiként ma is. Úgyhogy fogjuk rövidre: elveszed ezt a Dönhoff-grófnét, és minden jóra fordul.
– Kicsodát?
– Ne aggódj: özvegy. Nagyon szemrevaló teremtés, legalábbis az anyja szerint. És ha rá ütött, akkor el is hiszem!
– Megnézte az anyját, vegyem el a lányát? Egyáltalában: kicsoda az anyja?
– Az imént mondottam: a nagyhetmanné. Az egyetlen, akit ismertem. Erzsike.
– Álljunk meg egy szóra! Atyámuram a szeretője leányát commendálja nékem? Nem lesz ebből holmi incestusféle?
– Nem is értem, mire gondolsz – torkolta le apjaura.
De Györgyről lepergett a jó szó.
– Hogy vajon a politikai szövetségkötés megpecsételése során óvakodott-e megfelelően? – firtatta illetlenül.
– Mire Erzsikét megismertem – kit nem hiába neveztek el Szép Helénáról…
– Erzsikének? – bakafántoskodott György.
– Ej, bakafántoskodsz már! Két neve van. Tehát mire megismertem, addigra már kétéves volt a kislány. Persze, láttam is: takaros egy csimota volt.
– Őt bezzeg megnézte! – pufogott György.
– Hajjaj, még keresztapaságot is vállaltam! Igaz, az már tizen-egynéhány évvel később esett. Együtt tartottam keresztvíz alá Nagy Péterrel, az orosz cárral meg Erős Ágost lengyel királlyal. No, milyen mátkát talált néked az apád?
– Nem is tudom…
– Nem számít, tudom én helyetted is. Hetekig törtem rajta a fejemet, de végre kipattant! Írtam is Erzsikének, a nagyhetmannénak, bármelyik hónapban megérkezhet a válasza.
– Mit mívelt atyámuram? – rivallt fel György olyan túlvilági hangon, hogy az egyik lőtt nyúl hirtelen feltámadt, és már ott se volt.
– Olyan esküvőt csapunk, hogy olyat még nem látott Rodostó. Dudaszó, piha! Építtetek egy orgonát. Péter szegény már nem él, de Ágostot feltétlenül meghívjuk. Aztán nekiállhatsz szaporítani a Rákócziakat.
György válaszolni kívánt, éretlenségében maga sem tudta, mi mindent egyszerre: az elmúlt fél esztendőt panaszolja-e fel, amelynek során mind kevésbé tudta, miért is jött ide; az önkény ellen lázadjon-e, amely jóakarat címén gúzsba kötni készült életét; azt magyarázza-e meg, hogy ő önmaga, nem pedig egy újabb Rákóczi a családi képtár falán… ám ekkor megszólalt a vadászat végét hirdető kürt, amire e sok zavaros eszme mind benne rekedt, és könny futotta el a szemét.
A fejedelem maga is párás tekintettel, mélyen meghatva figyelte fia megindultságát. Végtére lélekben is egymásra találtak, gondolta, most már jóra fordul minden.
Folytatjuk
