A nem gyógyuló seb

A kötetcím a „rettentő szavak tudósát”, Ézsaiás prófétát idézi: „Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak!” A szerzők ezt a bibliai képet alakították metaforává, melyben a csend nyugtalanító, valójában igen beszédes üzenete artikulálódik. A könyv alapját képező kutatás ugyanis azt igyekezett föltérképezni, hogy a hajdani zsidók lakókörnyezetében, azaz a népirtás első fázisának helyszínein (falvak, kis- és nagyvárosok, végül Budapest) hogyan emlékeznek ma az ottaniak – idősek és fiatalok – e tragédia áldozataira. Ma, amikor már alig-alig akadnak megszólaltatható túlélők, amikor tehát – a szerzők terminusával fogalmazva – a kommunikatív emlékezet szerepét mindinkább a kulturális emlékezet veszi át.

A felmérést kiemelten fontossá, eminensen közérdekűvé avatja az a közismert – ám így még nyugtalanítóbb – körülmény, hogy a magyar holokausztot kezdettől fogva mély hallgatás övezi. Másoktól eltérően nálunk a nyilvánosság legkülönfélébb fórumain sosem folyt őszinte eszmecsere a megtörtént, elkövetett/elszenvedett vagy kívülállóként szemlélt borzalmakról, így – miként a könyv is méltán nagy nyomatékkal utal rá – egyszerűen nem alakulhatott ki az a nyelvi regiszter (szókészlet, stílus), melynek segítségével minderről valamiképp mégiscsak szólni lehet. A csend tényleg kiáltó, hiszen a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiáját próbálja valamiképpen leplezni. A megfelelő nyelvi minták hiánya pedig tovább növeli a zavart a tapintatból, részvétlenségből, vagy – mint alighanem a leggyakrabban – a tájékozatlanságból eredő szótlanság. Ezzel pedig csak fokozzuk az egymással szembeni bizalmatlanságot, ami nemcsak fenntartja, hanem még erősíti is a „mi” és a „ti” között rejlő láthatatlan, ám az itt élők számára jól érzékelhető falakat.

Az interjúk tanúsága szerint a szótlanság a túlélő áldozatokat is jellemzi: sokan közülük még a családjuk intim közegében sem nyíltak meg. E tabuképzés lélektani motívumai közül Heller Ágnes a megaláztatást, az emberi méltóság brutális sérüléseit emeli ki: „A holokauszt minden túlélője, elsősorban a táborok minden túlélője, egy idegen és minden hatalommal felruházott ellenséges erő áldozata volt, a végső megvertség helyzetében. Megvertnek, áldozatnak lenni, mint tudjuk, szégyenletes. Ellenállás nélkül megveretve lenni még ennél is szégyenletesebb. Ezt a szégyent majdnem senki sem tudta szabadon vállalni.” (A trauma szégyene, a szégyen traumája.)

A túlélők számára a trauma elviselését Heller Ágnes gondolatmenetében is a trauma elbeszélése könnyítheti. De a hallgatás tudatos megtörése – mutatis mutandis – a társadalom egészének mentális épsége szempontjából is lényeges követelmény. Ami a könyv talán leglényegesebb üzeneteként azt feltételezi, hogy nyíltan beszéljünk arról: ebben a tragédiában mindannyian érintettek vagyunk. Ennek során kellő nyomatékkal kell szólnunk a saját bűnökről, a rémtettekhez így vagy úgy némán asszisztálók felelősségéről, a társadalmi ellenállás hiányról. Innen közelítve válik üzeneteiben igazán ártalmassá a német megszállás áldozatainak szabadság téri emlékműve, mely – miként erre a szerzők szintén utalnak – úgy emeli ki a Harmadik Birodalom nácijainak vétkességét, hogy egyúttal elfedné azt is, ami bennünket terhel: a deportálások lebonyolításán túl az infernális nyilas tömeggyilkosságokat, a munkaszolgálatosok kálváriáját, a hátrahagyott javak fosztogatását. Amíg mindezzel nem számolunk el, addig szükségképp fenntartjuk a gyanakvást: a szörnyűségek megismétlődhetnek.

A föntebbiek tükrében válik jelentésteli mozzanattá a kutatás menetének egyik epizódja. A beszélgetésekre kezdetben még lelkesen jelentkezők közül ugyanis elég sokan visszaléptek akkor, amikor megtudták: egy csoport előtt kell megszólalniuk, ráadásul az egészről videófelvétel is készül. A visszakozók – épp a téma egészét sújtó hallgatás miatt – nem tudhatták, hogy a barátok, az ismerősök, a helyi közvélemény képviselői miként vélekednek majd szereplésükről, kockáztatni pedig nem mertek. (A gyanakvás persze, a magyar társadalom kollektív tapasztalatából is fakadhat: a bizalom veszélyessé válhat, így bármiféle szokatlan helyzetben azonnal aktivizálódnak az óvatosság gesztusai.)

Azok viszont, akik vállalták a fókuszcsoportokban való részvételt, mégiscsak megtörték a holokausztot övező kínos csendet. S ez akkor is reményteli, ha legtöbbjük mondandójában – amint erre az összegzésben a szerzők utalnak – jórészt ismert panelek, sztereotípiák, olykor pedig régi előítéletek finomított változatai szerepelnek. Szavaikból kiderül, hogy a lényegről, azaz a tragédia helyi vonatkozásairól, a töredékesen fennmaradt emlékekről csak igen szerény ismeretekkel rendelkeznek. A kivételt a budapestiek képezik, „ennek elsődleges oka a zsidóság láthatóbb jelenléte a fővárosi élet mindennapjaiban és tereiben” (botlatókövek, emléktáblák, szobrok, illetve a leghíresebbként: Cipők a Duna-parton – Can Togay és Pauer Gyula alkotása).

„Végighallgatva, és olvasva a több ezer szót, melyeket kutatásunk során rögzítettünk, egyetlen szó hiányzott. A program, mellyel a szavakat számláltuk, a bűn szót nem találta. Senki nem volt, aki kimondta volna ezt a szót, melynek hiánya a holokauszt helyi emlékezetének Philoktétész-sebe” – olvashatjuk a kötet rezignált zárszavában. De e hiány dokumentálása már önmagában is kellő értelmet adhat az egész vállalkozásnak.