Egy évvel ezelőtt aranyáron sem lehetett jegyhez jutni a Művészeti Tanács és több jótékonysági szervezet által szubvencionált, így mérsékelt árpolitikájú chelsea-i Royal Court Theatre-ben bemutatott Giant, Óriás című új dráma előadásaira. Egy évvel és három Olivier-díjjal később, - legjobb új darab (Mark Rosenblatt), legjobb férfi alakítás (John Lithgow), legjobb férfi epizódszerep (Elliot Levey) - a rendezőként a szigetország és a nagyvilág számos színházában többször bizonyított Mark Rosenblatt debütáns darabja immár tényleges aranyáron (több mint 300 font, 141 ezer forint a zsöllye első soraiban középütt) átkerült a West Endre. Ha ez véletlenszerű egybeesés is, a repríz időzítése aligha lehetne kísértetiesebb a közel-keleti konfliktus kiéleződése és az Izraellel szembeni ellenséges érzelmek fellángolása közepette.
A két felvonásban játszott, szünettel együtt is csak 2 óra 20 perces Óriás címe egyaránt utal Roald Dahl egyik legkedveltebb regényére, az angolul egyszerűen rövidítve, Big Friendly Giant-ról BFG-ként emlegetett A barátságos óriásra, illetve arra a tényre, hogy a legutóbbi számítás szerint 63 nyelvre lefordított és több mint 300 millió példányszámban megjelent író magassága közel 2 méter volt.
A termetében feltétlenül az íróra emlékeztető Lithgow, akit többek között a Shrek és a Konklávé filmekből, vagy a Korona Netflix sorozatból ismerünk, közel 80 évesen frenetikusan bújik bele Dahl karakterébe.
A hatszereplős, a fikciót és tényeket vegyítő kamaradarab cselekménye 1983-ban, röviddel a The Witches, A boszorkányok kiadása előtt játszódik Dahl építés alatt álló új, buckinghamshire-i házának befejezetlen konyhájában. A kezdő konfliktus, hogy brit kiadója, Tom Maschler (Elliot Levey), mint később kiderül, maga is holokauszt túlélő, és Dahl menyasszonya, Felicity Crosland (Rachael Stirling) megpróbálják révenni az írót, hogy vonja vissza a Literary Review-ban Tom Clifton gyermekregényéről, a God Cried, Isten sírt címűről írott robbanékony kritikájában irottakat. Izrael 1982-es libanoni invázíójával kapcsolatban Dahl félreérthetetlen és leplezetlen antiszemita hangon ítéli el a palesztínok elnyomását. Az alaphelyzeten végzetesen ront a késve érkezett amerikai zsidó könyves szakember, Jessie Stone (Aya Cash), akit Dahl amerikai kiadója, a profit által hajtva érthetően ideges Farrar, Straus, Girous küldött el az íróhoz, hogy jobb belátásra és bocsánatkérésre bírja. Dahl gyorsan megtudja, hogy Stone zsidó és provokatív megjegyzései, szellemi fogyatékkal élő fiával kapcsolatban tett kíméletlen mondatai kiverik a biztosítékot a fiatal nőben, a legrosszabbul reagál, magas, visító hangon vág Dahlhoz súlyos vádakat, köztük, hogy egyenlőségjelet tesz Izrael és a zsidóság között, vagy a náci Németországgal hasonlítja össze Izraelt.
Mark Rosenblatt remekül helyezi Dahl bizonyított zsidóellenességét, - amiért családja a színműtől függetlenül már 2020-ban bocsánatot kért, - a kitalált sztoriba. Bár a fiktív Dahl többnyire ellenszenves és elveivel nem lehet azonosulni, - a közönség több alkalommal hördült fel bántó kijelentései, gonoszsága hallatán, - időnként saját testi-lelki gyengeségei, a rossz gyerekkorára, de különösen gyermeke elvesztésére való utalásai nyomán mégis sajnálható. Tény, hogy Patricia Neal amerikai színésznőtől származó öt gyermeke közül lánya, Olivia hétéves korában kanyaróból eredő agyvelőgyulladás áldozatává vált, Theo pedig négyhónapos korában súlyos baleset szenvedett. Nem nélkülöz az egyik legkiválóbb brit színházi alkotó, korábban a National, most a Bridge Theatre igazgatója, Sir Nicholas Hytner rendezése komikus elemeket sem. A legjobb poén az amúgy nem sok szöveget kapott új-zélandi szakácsnőnek, Hallie-nak (Tessa Bonham Jones) jutott, amikor Dahl az izraeli avokádó bojkottjára szólított fel. Némi hatásszünet után visszakérdezett: "Honnan tudja az avokádó, hogy izraeli?".
A dráma csúcspontján Roald Dahl elszánja magát és visszahívja telefonon a valós New Statesman nevén nevezett, akkor még fiatal munkatársát, és a beszélgetéssel megpecsételi az emberi tekintélyét.
Higgadtan bár, de kijelenti, hogy a "zsidó jellem egyes vonásai rosszindulatot váltanak ki, talán azért, mert hiányzik a nem-zsidók iránt mutatott nagyvonalúság. Mindig van ok arra, amiért valahol anti-valami bukkan felszínre. Még az olyan szarházi, mit Hitler, sem véletlenül pikkelt rájuk". Dahl azt állította, hogy amikor a második világháború idején a fronton teljesített szolgálatot, ő és a barátai soha nem láttak zsidókat harcolni. A telefonvonal másik végén Michael Coren igyekezett meggyőzni Dahlt, hogy gondolja át a szavait, de ő ezt kikérte magának, mint aki képes a pontos fogalmazásra. A mai világban kevesebbért is "cancelolnak" írókat, ha ez vele nem is fordult elő, az áhított lovagi címet soha nem kapta meg.
