Ha ma egy tetszőleges ismerősünket megszólítanánk, mi jut először az eszébe a közoktatásról, az iskoláról vagy az óvodáról, szinte biztos, hogy valamilyen panaszt vagy sérelmet hozna fel. A kísérlet szabadon megismételhető gyermekkel vagy felnőttel, fiatallal vagy időssel. Ezek az intézmények ugyanis nem azért jöttek létre, hogy ott jól érezze magát a gyermek. Az a struktúra, amit oktatási rendszernek hívnak, saját felépítéséből adódóan kifejleszti a saját visszásságait. Gondoljunk csak bele:
egy átlagos ember, mire felnőtt lesz, átlagosan 16 éven keresztül élvezi az oktatási rendszer vendégszeretetét. Pici háromévesként csöppen bele, és nagykamaszként vagy fiatal felnőttként lép ki belőle. Fiatalságának döntő hányadát teljesen ismeretlen emberek között tölti, ismeretlen elvárásrendszerekhez igazodva, gyakran a saját igényeit és szükségleteit háttérbe szorítva.
Mindenképpen fontos leszögezni, hogy rengeteg jó pedagógus volt és van is az iskolarendszerben. Olyan „nagybetűs” tanárok (ideértve a teljes közoktatási rendszert az óvodától az egyetemig), akik régen és most is kihozták a szűkös és egyre szűkösebb keretekből a maximumot. Ők személyiségükből és tudásukból fakadóan szárnyakat adtak tanítványaiknak, és évtizedekkel később is szeretettel emlékezünk rájuk úgy, hogy bárcsak a mi gyerekünket is olyan tanár tanítaná, mint ők. Vannak még, de egyre kevesebben. Ők a kivételek, akik tiszteletet érdemelnek. Ez az írás viszont nem róluk szól.
Ez már önmagában egy stresszforrás, amit a legjobb pedagógusok is csak mérsékelni vagy tompítani tudnak. Nincs ember, aki ne sérülne abban, hogy folyamatosan valaki más elvárása szerint kell viselkednie.
Tanítás és önismeret
Amikor valaki tanárnak megy, a tarsolyában már benne van az ő 16 év alatt felgyűlt élettapasztalata, mindaz, amit megtanult és elszenvedett az óvodától az érettségiig. Ezzel a csomaggal a tanárképzés évei alatt alig foglalkoznak, nincsenek a pedagógusképzés során olyan stúdiumok, amelyek célzottan a hallgatók diákként megélt tapasztalatait dolgoznák fel. Ezért a leendő pedagógus, bár lehet, hogy ő nincs is tudatában, traumák sorával terhelten lép be élete első iskolai tanórájára vagy óvodai foglalkozására. A traumákban pedig az az alattomos, hogy a megfelelő pillanatban időzített bombaként lépnek működésbe. A tanárjelölt ugyanazokat az eszközöket tudja előhúzni, amelyeket ő is megtapasztalt.
Ezen a ponton ismét tegyünk egy kitérőt azokra a nevelőkre gondolva, akik a gyerekekkel foglalkozva meglátják saját gyengeségeiket, ezeket felismerve tudnak és akarnak végigmenni azon az önismereti úton, hogy másképp reagáljanak helyzetekre. Példa számomra egy harcművészeti oktató ismerősöm. Ő az első néhány, kicsiknek tartott edzése után döbbenten vette észre, hogy kiabál, veszekszik a gyerekekkel. Pont ugyanúgy, ahogy vele is tették, mikor ő kezdte kicsi gyermekként a harcművészet tanulását. Ekkor abbahagyta az edzői munkát, és csak akkor tért vissza a pályára, amikor nem a saját régi sérelmei mentén és beidegződött tapasztalatai alapján, hanem a növendékekre figyelve tudott tanítani. Eddig azonban a tanárok, nevelők, edzők jelentős része nem jut el. Lehet, nagy reményekkel lépett be első munkahelyére, elhatározva, hogy más módszerekkel fog tanítani, de a főnöke és a kollégái hamar megmutatták neki, hogy „itt mi így szoktuk”. Ekkor lemond a különállásáról, és alkalmazkodik. Lehet, hogy a világ legdemokratikusabb oktatójaként állt volna a tanulócsoportjához, de ők addig feszegették a határait, amíg megtört. Mindenkinél van az a határ, ami után ő maga is sérül. Lehet, hogy éveken keresztül a legjobb pedagógus volt, de kifogyott a belső muníciója, és senki nem foglalkozott a kiégés tüneteivel. Maradt még a pályán, hiszen talán túl idős volt váltani, de a lélek már elillant a munkájából. Csak teszi a dolgát gépiesen. Vagy lehet az is, hogy eleve nem volt alkalmas a pályára, de mivel mindig jól alkalmazkodott, ez nem szúrt szemet másoknak. Ellavírozott a közoktatás hullámainak farvizén, jókat beszélgetett a főnökséggel, talán még pozíciót is szerzett, de tanárnak mindvégig alkalmatlan volt. Akárhogy is történt,
egy olyan zárt rendszerben, mint a közoktatás, sérülést adni és kapni nagyon könnyű, feldolgozni viszont nehéz.
Mérgező pedagógia
Van azonban egy olyan működés a gyerekekhez kapcsolódó nevelők körében, ami a legtöbb kárt okozza rövid és hosszú távon is, és amit a szakirodalom mérgező vagy fekete pedagógia névvel illet. Itt a felnőtt szándékoltan és gyakran kontroll nélkül gyakorol hatalmat a nála kisebb, védtelenebb, függő helyzetben levő gyermek vagy tanítvány felett. Elég csak a tavalyi, a szolnoki kalandparkból nyilvánosságra került felvételen látható cselekményre gondolni, amelyen véleményem szerint egyértelműen látszik a fájdalmat okozni akarás, a félelemkeltő viselkedés. Alighanem mindannyian tudunk olyan helyzetet felemlíteni a saját fiatalkorunkból, ami ilyen típusú tanárral vagy edzővel kapcsolatos. Nem csoda, hogy ha a tanárok szóba kerülnek, a társadalmilag generált válasz a három hónapos nyári szünet (ami valójában 30 nap szabadság) és a büntető, „gonosz tanár” szokott lenni.
Sokáig tabu volt a tanárok általi visszaélésekről beszélni, pedig kutatások szerint a volt vagy jelenlegi diákok 75 százaléka számolt be arról, hogy érte ilyen típusú atrocitás.
Magyarországon a közelmúltban Hunyady Györgyné, M. Nádasi Mária és Serfőző Mónika végzett kutatásokat az iskolai mérgező pedagógiai gyakorlatról, jelenleg pedig a testneveléssel és a sporttal kapcsolatosan Borosán Lívia, Budainé Csepela Yvette, Gönczöl Enikő, Cserny Ákos, Soós István és Hamar Pál vizsgálatait érdemes figyelemmel kísérni. Ők azok, akik azt a véleményt fogalmazták meg, hogy a fekete pedagógia nem pedagógia.
Nem lehet nevelő hatásnak látni a megalázást, a megszégyenítést, a személyiség becsmérlését. Nem fogadható el, hogy bárkit sztereotípiák alapján értékeljenek, és ezzel az ő leendő élethelyzeti esélyeit csorbítsák. Nem lehet csoportlégkör a lelki terror, a fenyegetés. Nem lehet szexuális tárgy egy védekezésre képtelen gyerek vagy egy függő helyzetben levő tinédzser. Nem teheti meg egy tanulócsoportjáért felelős személy, hogy elfordítja a fejét, ha társak bántalmazzák valamelyik rábízott gyereket.
A pedagógus felelősséget vállal a rábízottakért, ez lenne a társadalmi bizalom alapja. A társadalom azonban hajlamos a tanárban, pont a saját iskolasérültsége miatt, azt a személyt látni, aki az okozott kárért felelős. Adott személyben például nem Kovács Erzsébet budapesti lakost látják, aki a telepi iskolában a 3. b osztályt tanítja, hanem azt a régi tanítót, aki körmöst adott, ha szamárfüles volt a füzet, és fület húzott, ha a kisdiák beszélgetett a társával. Nem azt, aki előttük áll, a gyerekeiket tanítja, hanem azt, aki valamikor réges-régen a sérelmet okozta. A tanár átalakul szereppé, és adott esetben Böbe néni a szívét-lelkét kiteheti a diákjainak, egy fiktív, sérelmet okozó, talán már nem is élő tanító árnya vetítődik az alakjára.
Központi tanárhibáztatás
Emiatt érzik sokszor a tanárok, hogy oktatást javító követeléseikre a társadalmi válasz az elutasítás. Jogos béremelési követeléseikre a reagálás az a tévhit, hogy egész nyáron szabadságon vannak. Szelepként használják őket a társadalmi feszültségek kieresztésére, mert mégis könnyebb egy többé-kevésbé egységesnek látszó szakmai közösséget megtenni bűnbakként. Olyanokért, mint az integráció esélytelensége, a leszakadó társadalmi csoportok, a képzett munkaerő hiánya, az anyák munkába állási nehézsége, és még sok olyan, amiről a tanár nem tehet.
Az oktatásért felelős kormányzat sem áll a tanárok mellé, valós igényeiket nem hallgatja meg, csak néha előhúz a kalapból egy új rendelkezést, amit az elégedetlen társadalom felé fel lehet mutatni. Nem foglalkozik azonban a valóságos problémákkal, amelyek az iskolák és óvodák világát élhetőbb hellyé tehetnék.
Ehhez azonban hozzá kellene nyúlni a megcsontosodott iskolarendszerhez, át kellene alakítani a közoktatási törvényt, tisztázni benne a szerepeket és felelősségeket. Mentálhigiénés segítséget kellene adni a kiégés határán levő tanároknak, és mediációs lehetőséget a szülőkkel való nézeteltérések tisztázására. Abbahagyni a legmagasabb szintről lesugárzó, tanárhibáztató hozzáállást.Mindannyiunk érdeke, hogy gyerekeinket a legjobb tudású tanárok tanítsák, és hogy biztonságban tudjuk őket az oktatási intézmények falai között. Nem mindegy, hogyan telik el az élet első egy-két évtizede a közoktatás rendszerében. A múlt traumáit fel kell dolgozni össztársadalmi szinten, a jelenben viszont mindent meg kell tenni, hogy a legalkalmasabb tanárok dolgozzanak a gyerekekkel, a legoptimálisabb körülmények között. A jövő generációjának énképét ugyanis ők alakítják. A jövő a jelen döntéseiből csírázik ki. Sosem késő elkezdeni!
Ha segítséget kérne...
Neveléstudományi bölcsész, pedagógus, áldozatsegítéssel foglalkozó szerzőnk elérhető a [email protected] email-címen.
