Bevezető helyett
Tizenöt évvel ezelőtt értelmes elfoglaltságot keresve – 40 évnyi bankszakmai pályafutással a hátam mögött – úgy döntöttem, megpróbálkozom szakfordítással, pontosabban: angol nyelven kiadott társadalomtudományi, ezen belül főként közgazdasági könyvek magyarra történő fordításával (és persze megjelentetésével). Nem számítva az igyekezetet az értelmes elfoglaltság felkutatására, a motivációm hármas volt: nagyon szeretek olvasni, szeretem az angol nyelvet és nem utolsó sorban azt is gondoltam, hogy ezeknek a könyveknek a többsége „magától” nem fog eljutni a hazai közönséghez, így a munkámnak lehet valamennyi szélesebb értelemben vett haszna is. E könyvek többsége ugyanis valóban első osztályú, sőt a feletti; Nobel-díjas és másképpen ünnepelt szerzők műveiről van szó, amelyeket a szerzők nem elsősorban a szakma, inkább a szélesebb olvasóközönség számára szántak.
Az elmúlt hónapokban rövid ismertetőket írtam mindegyik kötetről, amelyeket feltettem a Facebook-oldalamra. Ezek közreadásával a Népszava jóvoltából most egy szélesebb olvasóközönséget is elérhetek.
Thomas Piketty: A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, 2015
A francia közgazdász könyve valódi bestseller lett, világszerte több mint egymillió példányt adtak el belőle, igaz, csak miután lefordították angolra, ami nem mellékesen önmagában is sokatmondó. A Financial Times 2014-ben „az év, de talán az évtized legfontosabb közgazdasági témájú könyvének” nevezte. Felmerül a kérdés, hogyan adhatnak el egy közgazdasági témájú könyvből egymillió példányt? Ráadásul egyáltalán nem egy karcsú kis kötetecskéről beszélünk; ha a jegyzeteket és a tartalomjegyzéket nem számítom, a magyar kiadás terjedelme még mindig 600 oldal. Igaz, voltak pikírt megjegyzések is: „the most unread bestseller” (a legkevésbé olvasott bestseller).
Én természetesen végigolvastam (hivatalból), és azóta is előfordul, hogy belenézek, így van véleményem arról, miért is lett ez a könyv akkora siker.
Az első és a legfontosabb az, amit korszellemnek szokás nevezni. A 2008-as nagy pénzügyi válságot megelőző diadalmas korban közgazdasági körökben jószerivel nem volt illő egyenlőtlenségekről beszélni, hiszen a „dagály minden hajót – jachtot és ladikot egyaránt – megemel”. Természetesen a közgazdászok, köztük Piketty, akiknek a hangja 2008 után felerősödött, vagy inkább sokkal jobban figyeltek rájuk, 2008 előtt is dolgoztak, kutattak és publikáltak, de eléggé a partvonalon maradtak. A 2008-as válság azonban erőteljesen ráirányította a figyelmet a kudarc okaira, köztük az egyik legfontosabbra, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek drasztikus növekedésére a fejlett világban.
A második ok a könyv időhorizontja, ami nagyjából két évszázadot, a XIX.-et és a XX.-at fog át és ez lehetőséget adott a szerzőnek, hogy akár Jane Austen és Balzac regényekkel is illusztrálja a mondanivalóját. (Annak idején ahhoz, hogy valakit Angliában a társaság úriembernek tekintsen, minimum nyolc alkalmazottra, házra és fogatra volt szükség.) Általában el lehet mondani, hogy a könyv stílusa könnyed és elegáns, ahogy egy francia szerzőtől elvárható.
És a harmadik, amit a dicsérők dicsérnek, de a bírálók sem vitatnak, a felhasznált adatok gazdagsága és elsődleges jellege. Piketty végigkutatta a XIX–XX. századi francia közjegyzői irattárakat, amelyekből hosszú adatsorokat állított össze az örökösödésekről, arról, ahogy a vagyon nemzedékről nemzedékre szállt. Ettől függetlenül egyik kezdeményezője volt a több tucat országra kiterjedő, legmagasabb jövedelmeket gyűjtő adatbázis létrehozásának és frissítésének (WTID), ami most már a vagyonokat is számba veszi.
És végül a mélységi részletezés. Idehaza megszoktuk, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségekről tíz- vagy húszszázalékos bontásokban beszélünk, ami azért elég sok mindent eltakar. Piketty kíváncsi volt az eloszlás felső 1 százalékára, sőt a felső 0,1 százalékra is.
Akkor vegyük sorra a legfontosabb megállapításokat. Az elmúlt valamivel több, mint 200 év alatt a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek görbéje fordított U alakú; nagyjából az I. világháborúig növekvő, majd onnan az 1970-es évekig alacsony és az 1970-es évektől kezdve ismét növekvő. A köztes időszak csökkenését Piketty nem a piac vagy a technológia működésével, hanem egyértelműen az uralkodó társadalmi-politikai értékrend által meghatározott állami intézményekkel magyarázza (magas progresszív jövedelem- és örökösödési adók, jóléti állam).
1970-es évek vége óta ez a trend döntően a megváltozott értékrend hatására megfordult, az egyenlőtlenségek a fejlett világban növekednek. Piketty azt jósolja, hogy a következő évtizedekben várható viszonylag lassú gazdasági és demográfiai növekedés feltételei között a vagyon és következésképpen az öröklés szerepe felértékelődik. Szerinte fennáll a veszélye annak, hogy a XIX. századhoz hasonlóan, általa patrimoniálisnak (örökösödésre épülő) nevezett társadalom jön létre, tovább lassul a társadalmi mobilitás és ez alapvető legitimációs kérdéseket vet fel a jelenleg működő kapitalizmussal kapcsolatban. Hol van már a „cipőtisztító fiúból milliomos” legendája, valójában a társadalmi mobilitás az Egyesült Államokban már ma is alacsonyabb, mint például Európában, ahol azért szintén nincs ok a dicsekedésre.
Piketty javaslatai eléggé kézenfekvők: vagyon- és örökösödési adóval, a személyi jövedelemadó újra kalibrálásával, a keynesi jóléti állam modernizálásával és az EU vagy legalább is az eurózóna megreformálásával (a monetáris mellett a fiskális integráció megteremtésével) kell mérsékelni az egyébként elszabaduló jövedelmi-vagyoni különbségeket.
