Hánykolódik, de el nem süllyed – Az idén 200 éves Magyar Tudományos Akadémia köszöntéséhez

Voltam kutató akadémiai intézetben. Megtapasztalhattam, merre vezet a tudományos-technikai fejlődés rohamos üteme, mivel – ennek következtében – ottlétem alatt megrendítő témaváltásra kényszerültem. Dolgoztam néhány évig főtanácsosként az Akadémia hivatalában, majd a rendszerváltásig minisztériumban kutatásért-innovációért felelős munkatársként. Tehát bátran mondhatom, van ismeretem a tudományos munkáról, feladatairól, módszereiről és hatásairól, az alapkutatásról is, meg az alkalmazásokban fontos, hasznosítható innováció terepéről, összefüggéseiről is.

Nemkülönben, meglehetősen sok és sokféle beható ismeret bujkál bennem magáról az egykori munkáséletemet meghatározó Magyar Tudományos Akadémiáról (MTA). Amely rendkívül nagy értéke hazánknak. Igaz, viszonylag kései képződmény, mivel a mi Akadémiánk még csak most ünnepli alapításának kétszázadik évfordulóját. Miközben a franciát 1635-ben hozta létre Richelieu bíboros. Ezt nagyon hamar követte az angol Royal Society 1660-ban, majd időben tőlük jócskán lemaradva az Orosz Tudományos Akadémia 1724-ben. De még ez utóbbihoz képest is egy századdal később alapították magyar főnemesek a mienket, 1825-ben.

Meglehetősen túlzó kijelentésnek tűnik ez egy olyan országban, ahol az uralkodó kormányzat által kényeztetett, kiemelt stallumokkal bíró személyiségek éppen az ünnepi események közben egészen alantas, durva módon támadhatják nyilvánosan az MTA-t. „Sztálinista képződmény” – állítja egyikük, míg egy másik szócső szerint öregurak tehetetlen társasága, amelyet voltaképpen kár is állami pénzen fenntartani, vagy akárcsak támogatni. Egy olyan intézményt ünnepelnénk most, amelytől néhány éve minden józan ellenzékezés, tiltakozás ellenére elvették a kutatóintézet-hálózatát. Most pedig már az épületeinek einstandolására készül a kormány. No, igen, ezeket az épületeket, ezt a vagyont egyszer már államosították: az ötvenes évek elején, a nem éppen szép emlékeket hordozó Rákosi-éra idején. Azonban hamarosan csak visszaadták a nagy részükben nemesi hagyatékokból származó épületeket. Emellett, még jól emlékszem, a Kádár-időkben is fel-felmerült: a kutatóhálózatnak jobb helye lenne állami felügyelet alatt. Ám ezeket a törekvéseket nagyon gyorsan és hatékonyan ki tudta védeni a tudós közösség. Ez már csak azért is sikerülhetett, mivel a tudományos-technikai fejlesztésekre és az alkalmazásokat szolgáló innovációra létezett egy igen sikeres állami képződmény: az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB), és annak végrehajtó hivatala. A Bizottságot az ipar, a mezőgazdaság, szolgáltatások érdemes vezetői alkották, a tényleges munkákat végző hivatal vezető munkatársai pedig önálló véleményű, vita-kész, erős tudású szakemberek voltak. Mostani utódaik sokkalta inkább minden „felső” utasítást készséggel kiszolgáló és végrehajtó hivatalnokok, miközben hivataluk meglehetősen mélyen ácsorog a kormányzati lépcsőfokok egyikén. Nem meglepő, hogy néhány éve az akkori, erős tudású és erős jellemű vezetőjüket, az MTA egykori elnökét igen gyors mozdulattal távolították el.

Mindenesetre e siker eredményességét jól példázza, hogy a kutatóhálózat az elcsatolása óta eltelt hat év alatt már a második nevet és a második fajta működési feltételeket éli meg. És nem csupán nemzetközi kutatási sikerekről lehet keveset hallani-olvasni, hanem még hazaiakról is alig.

De mindez nem elég, immár napjainkban a kutatóhálózat épületei kerülhetnek sorra, amelyek eddig megmaradtak az MTA tulajdonában. Az ingatlanokat mélyen a piaci értékük alatti összegért szerezte meg a kormány. Remek ötlet, pompás fogás! Ráadásul nemcsak nyomorúságos áron, lenyomva a valóságos értéke alá, hanem megbízható, nagyon kemény és tartós garanciák nélkül, amelyek szavatolnák, hogy az elcsatoló állam nem használhatja fel a tudományos kutatástól eltérő célokra ezt a szerzeményt.

Pedig igazán nagyszerűen szolgálhatnának ezek az épületek és az őket hordozó terek szállodaként, vagy akár kiterjedt lakótelepekként, irodaházakként. Hiszen már van kiváló példa erre: az MTA egykori Központi Kémiai Kutatóintézetének rózsadombi területén máris építkezik a megfelelő NER bennfentes. Mindenesetre érdemes még néhányat szemügyre venni a most államosítandó kutatóintézeti épületek közül. Igazán vonzó célpont lehet például a budai várban a Zenetudományi Intézet gyönyörű palotája, nemkülönben a martonvásári ATK Mezőgazdasági Intézet, a Brunszvik-kastéllyal és a hozzátartozó nagy méretű, megművelt kísérleti területtel. (Már csak szép emlék a sok gyönyörű Beethoven-koncert a kastély parkjában.) Aztán ott a Csillagászati Intézet remek fekvésű kutatóhelye Csillebércen, nemkülönben még feljebb a hegyen, a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) hatalmas területe. A sok, feleslegesnek tartott kutatás helyett nagyszerű bevételeket generáló luxuslakópark épülhetne e szépséges kilátással rendelkező, jó levegőjű térségeken. Igaz, a KFKI is sztálinista képződmény, hiszen még 1950-ben, a Rákosi-éra csúcsán alapították. Persze, az is igaz, hogy a hidegháború, benne az atombomba fenyegetése adta meg a lökést az alapításához, hogy azután kitűnő kutatóközpont váljék belőle. De érdemes megemlíteni vidéki akadémiai kutatóhelyeket is, elsősorban az 1971-ben, tehát a Kádár-rendszer közepén alapított, kiváló Szegedi Biológiai Központot is, mint igen értékes bekebelezendő épületegyüttest.

Egyébként az állami hasznosítás kiemelkedő eredményességét jól igazolja a budapesti Országház és az Úri utca közötti épületegyüttes. Pár éve elvették az Akadémiától azzal a céllal, hogy a kormány odaköltözteti a Belügyminisztérium egyes részlegeit. Azóta is omladozik, benne a történelmi emlékű, szépséges egykori országgyűlési teremmel. A másik oldalán pedig, az Úri utcai bejáratnál bezárva árválkodik a számos jelentős telefontörténeti tárgyat, emléket tartalmazó múzeumi részleg. Ez utóbbi pótolhatatlan emlékeinek a szétdobálását csak az MTA és a Magyar Mérnök Akadémia összefogásával sikerült megmenteni. Megrendítő valóság tehát, hogy bár már jó pár éve elvették az Akadémiától, ma is ott romladozik a két történelmi épület üresen, hasznosítás nélkül. Ugyanis a belügyminiszter, akinek odaítélték, elutasította, hogy hivatala odaköltözzék. Ebben teljesen igaza is volt, mert hivatal céljaira tényleg alkalmatlanok ezek a szép régi épületek.

Főleg alapkutatás, hiszen hoz-e vajon közvetlen hasznot, bevételt, vagy ha hoz is, ki tudja, hogy mikor? Hozzánk persze elsősorban összeszerelő, véggyártó üzemeket kell telepíteni, betanított munkásokkal, jó esetben robotokkal. Azért jó esetben, mert azok kiszolgáláshoz, programozásához már magasabb képzettségű emberekre van szükség.

E meglehetősen ostoba, provokatív kérdésekre nálam illetékesebbek adnak adekvát választ. Idézek tehát itt egy feltétlenül értő és igen tekintélyes szerzőpárost: Freund Tamást, az MTA elnökét, nemzetközileg elismert kiváló kutatót és Oberfrank Ferencet, a köztestületi és stratégiai igazgatót. Igen meggyőzően kifejtik, milyen a jelenlegi magyar kormányzat hozzáállása, megítélése a tudományos alapkutatás és az innováció kérdésében, hozzáfűzve állásfoglalásukat hazánk szerepéről a jövő és a szükséges teendők tekintetében. Írásuk az évforduló alkalmából, ez év elején jelent meg az Akadémia központi folyóiratában (A Magyar Tudományos Akadémia nemzeti elkötelezettsége és stratégiája. Magyar Tudomány, 186. évfolyam, 2025. 1. szám).

Íme, az idézet: „Vannak felsőoktatási és kutatási intézmények, tudományos és tudományszervező tevékenységet folytató személyiségek, akik hirdetik és támogatják ezt a nézetet (mármint, hogy a kormányzatnak alapvetően az innovációt kell támogatnia – Sz.Zs.). Alapállásuk eredhet intézményi hagyományokból, érdekből, vagy személyes meggyőződésből, sajátos döntésből, esetleg opportunizmusból. Ugyanakkor ezt a megközelítést az egész magyar tudományosságért történelmi felelősséget viselő Magyar Tudományos Akadémia még átmenetileg sem teheti magáévá, nem fogadhatja el és nem idomulhat hozzá támogatóan.

A kormányzat 2018 óta olyan minisztériumokat állít fel, amelyekbe előbb a technológiai fejlesztés, majd a kultúra és a tudásinnováció forrásait koncentrálja. Szakpolitikai csúcsszervének nevében következetesen szerepelteti az innováció szót, s hagyja ki belőle a tudománnyal való kapcsolat jelzését. Valójában jó ideje nincs magyar tudományos minisztérium. A kormányzati politika a hazai tudományos kutatások egészére tekint azzal a szemléletmóddal, és módszertannal, amely valójában csak az alkalmazott kutatások és az innováció irányítási elvinek meghatározására alkalmas. (…) Az előbbiekben kifogásolt megközelítést egy 200 éves tapasztalattal, évszázados intézményekkel, világhíres személyiségekkel és tudományos iskolákkal büszkélkedő akadémia nem teheti magáévá. Ha a felfedező kutatások szellemi dimenzióit is a rövid távú, közvetlen gazdasági megtérülés és profitnövekedés korlátai közé szorítanánk, az olyan voluntarista, életidegen és a tudományművelés ismeretének hiányával jellemezhető torzképet eredményezne, amely komoly akadályt jelentene az emberiség és a magyar társadalom legfőbb esélyét jelentő, távlatos, rendszerszintű, paradigmatikus fordulatokban kiteljesedő emberi tudás és ismeretszerzés, valamint ennek a magyar társadalom általi befogadása számára.”

Kemény, ám bölcs és a befogadást nagyon is igénylő gondolatok. Ráadásul még jóval a mostani alantas megnyilvánulások előtt íródtak, hiszen már januárban megjelent ez a köszöntő az Akadémia folyóiratában.

***

Ha nem lenne annyira alávaló, ostoba, akár nevetségesnek is mondhatnánk a befolyásos, nagy hatalmú politikusasszony kijelentését, vagyis, hogy Akadémiánk egy sztálinista képződmény. Különben is, szerinte és társai szerint ez egy felesleges, közvetlen haszon nélküli, önhitt tudósokból álló testület, amely folyton véleményt nyilvánít, akadékoskodik, ráadásul előre beleszól a majd többnyire évtizedekre titkosnak nyilvánítandó kormányzati döntések előkészítésébe. Mi több, még pénzt is visz el a fenntartása meg tagjainak javadalmazása. Persze, sokkalta inkább bosszantó, olykor dühítő, mint értelmes állítások ezek. Mégis érdemes közelebbről megvizsgálni e súlyos mondatokat. A boldogult Szovjetunióban a 14 köztársaságnak saját tudományos akadémiája volt, kivéve a tizenötödiket, a legnagyobbat, legtekintélyesebbet. Ez nem is az orosz, hanem a szovjet nevet/címet viselte. Tagjai között voltak szép számmal párthű, mondhatni „delegált” személyek is, de a többségük valódi tudós volt. Igaz, a sztálini, sőt, még a hruscsovi időkben is tiltott, szó szerint életveszélyes tudománynak számított persze a genetika, ahogy egy darabig a kibernetikát is burzsoá áltudománynak nevezték, de például a nukleáris tudománnyal és technikával foglalkozók igazán kiemelt elbírálásban részesültek. Érthető, hiszen ők fejlesztették a szovjet atom- és hidrogénbombákat. Ennek egyik példája Andrej Szaharov, a nagy atomfizikus, akit politikai szembenállása miatt sem tudtak kizáratni a Szovjet Tudományos Akadémiából, bár erre igazán komoly erőfeszítéseket tett az akkori hatalom. Mivel az áruhiány a világháború előtt is súlyosan érintette az országot, a győzelem után pedig még inkább, úgy döntöttek a felső hatalmasok, hogy segíteni kell a tudomány embereit, ne szűkölködjenek, hanem hozzák az eredményeket. Ezért, a csak megfelelő igazolvánnyal ellátott kivételezettek számára úgynevezett szpecmagazinokat nyitottak, bőséges árumennyiséggel és választékkal. Ráadásul az akadémikusok a fizetésük mellé pótlékot is kaptak. Ezt a szisztémát a Rákosi-vezetés is átvette, és voltaképpen ennek maradványa a mostani akadémiai pótlék is. Aminek nemes eszméjét a jelenlegi kormány által alapított Magyar Művészeti Akadémia hűséges tagjaira is átvetítették.

Mindezeket Schmidt Mária is nagyon jól ismerheti. Elvégre volt ő is akadémiai dolgozó, mi több, igen közel állt érdemes nagy tudósokhoz is. Tehát, a vádja voltaképpen holmi egykori, mára már lejárt bennfentességből is fakadhat.

***

A nálunk boldogabb és bölcsebb nemzetek egy-egy nagyszerű intézményüknek – amelynek már az alapítására is meghatottsággal tekint vissza az utókor – a születésnapját szeretettel, emelkedett megemlékezésekkel, boldogsággal ünnepelik meg. Így kellene ünnepelnünk nekünk is. Nálunk azonban jelenleg olyan országvezetés regnál, amely lenézi és elsorvasztja a tudást is, a művészeteket is. Ünneplés helyett most is csupán pökhendi kijelentéseknek és elsorvasztó, romboló tetteknek meg szándékoknak lehetünk tanúi. De kell, hogy éljen a remény: mindez efemer, átmeneti jelenség csupán.

Ámbár, miközben e sorokat írtam, csak-csak felmerült bennem egy régi, bölcs arab mondás: Egy ember fejét egy bolond is le tudja vágni, de ezer bölcs sem képes visszaragasztani azt.