„A siker nem boldogság – az csak egy pillanat”

Párizs külvárosában nőtt fel, bevándorló családból. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

A szüleim Tunéziából származnak, egy észak-afrikai zsidó közösségből. Az antiszemitizmus miatt menekültek el, mindent hátrahagyva. A nagymamám, aki velünk élt, folyamatosan Tunéziáról mesélt – arról az időről, amikor zsidók, muszlimok és keresztények békében éltek. Otthon arab zene szólt, és gyermekként számomra Tunézia egyfajta mítoszi, tejjel-mézzel folyó Kánaánként élt a képzeletemben. Eközben az iskolában már hatévesen éreztették velem, hogy más vagyok. A vallásom, a származásom – minden nap célponttá tett. Nemcsak verbálisan bántalmaztak, hanem testileg is: rendszeresek voltak a fizikai inzultusok, verekedések, megaláztatások. Az igazgató egyszer azt mondta édesanyámnak: „Asszonyom, nem tudom megvédeni a fiát. Vigye zsidó iskolába.” Ez húsz éve történt, egy állami iskolában, a francia köztársaság kellős közepén.

Hogyan hatottak Önre a szülei ebben az időszakban?

Sokáig próbáltam védeni őket, nem akartam fájdalmat okozni nekik azzal, amit átéltem. Anyám szeretett olvasni, szenvedélyesen, azt hiszem, író szeretett volna lenni. Apámnak szép hangja volt, énekes akart lenni. Vasárnaponként elvitt minket Párizs legelőkelőbb negyedébe, Saint-Germain-des-Prés-be, és azt mondta: „Egyszer majd itt fogtok élni.” Ez mélyen belém égett. Hosszú ideig azt hittem, hogy ez az én álmom is.

A vallás támaszt nyújtott ebben az időszakban?

Igen. Elkezdtem tartani a shabbatot, rendszeresen jártam zsinagógába, de belül mindig ott motoszkált a kérdés: ezt tényleg én akarom, vagy csak a menekülésem eszköze? Egy idő után világossá vált, hogy nem tudok csak azért valakihez kötődni, mert zsidó. A szüleim liberálisan neveltek, a hit keresése nálam inkább belső út volt, mint közösségi megfelelés.

Mikor találkozott a színházzal?

Tizenöt éves koromban egy este véletlenül bekapcsoltam a tévét, és A vágy villamosa ment Marlon Brandóval. Szinte semmit sem értettem belőle, mégis mélyen megrázott. Ezután elkezdtem megnézni minden elérhető filmet, és olvasni a művészek életrajzait. Arthur Miller, Robert De Niro, Frank Capra – mindannyian olyan háttérből jöttek, mint én. Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem: nem vagyok egyedül a küzdelmeimmel.

Ezért lett színész?

Igen, jelentkeztem az egyik legismertebb francia színészképzőbe – és fel is vettek. Nagy álmom vált valóra. De már az első hónapokban éreztem, hogy kívülálló vagyok. Egy szegény fiú a gazdagok között. A többiek ráértek, nekem nem volt időm várni. Elkezdtem jeleneteket írni, és az egyik írásom annyira jól sikerült, hogy színdarabbá dolgoztam. Ezzel indult minden.

Mikor jött el az első nagy siker?

Tizennyolc évesen írtam az első darabomat. A Kulturális Minisztérium támogatását elnyerve, a bar-micvámra kapott pénzből vittük színpadra. Nagy visszhangja volt. Már a próbák alatt írtam a következőt, ami elnyerte a Beaumarchais-díjat. Azt hittem, ez egy egyenes út lesz. De a harmadik darabom már nem aratott sikert – és vele együtt én is eltűntem.

Mit csinált ezután?

Több mint tíz évig rakodómunkásként, pincérként, biztonsági őrként dolgoztam. Közben jártam Párizs magánszínházait, olcsó jegyekkel, figyeltem, mire vevő a közönség. Azt láttam: könnyed vígjátékokra. Akkor eldöntöttem el, hogy én is írok egyet.

De a visszatérés nem ment simán, igaz?

Nem. Huszonvalahány színész utasította vissza a darabomat, aminek A meghívás címet adtam. Már senki sem emlékezett rám, és egy ismeretlen darabjában szerepelni rizikós lehet. Aztán a barátaim elhívtak egy díjátadóra. Munka után estem be – farmerban, pólóban. Előbb Roman Polanski, majd Claude Lelouch mellé ültettek, végül harmadszorra is átültettek, mert sehol sem találták a helyemet. Kínos volt, és nagyon rosszul érintett. Hazafelé vettem észre, hogy eltört a kulcsom. Nem volt nálam pénz, zárszerelőt sem tudtam hívni. A kocsimban kellett aludnom. Másnap hajnalban csörgött a telefonom. Gad Elmaleh volt az, Franciaország első számú komikusa. Valaki megmutatta neki a darabomat, ami annyira tetszett neki, hogy másnapra felolvasást szervezett. A végén azt mondta: „Nemcsak a producere leszek, hanem hazajövök Los Angelesből – én akarom ezt játszani.” Tudtam, hogy fordulóponton vagyok.

Ezután a híres védőügyvéddel, Éric Dupond-Morettivel is együtt dolgozott.

Gad mesélt neki rólam, ő pedig megkért, hogy írjak egy monodrámát az ügyvédi hivatásról. Épp akkor zárt le egy nagy vitát kiváltó pert. A darabból országos turné lett, a szöveg könyvként is megjelent, több mint 100 ezer példányban kelt el. Az elnök felesége, Brigitte Macron is megnézte az előadást, és nemcsak gratulált, hanem hátrajött az öltözőbe. Leült közénk, kérdezett, figyelt, kíváncsi volt. Ez ritka pillanat volt, és számomra fontos megerősítés. Néhány héttel később Eric Dupond-Morettit kinevezték igazságügyi miniszternek.

Hogyan élte meg ezt a hirtelen jött sikert?

Kiégtem. Annyira régóta vártam rá, hogy mikor végre megjött, nem tudtam mit kezdeni vele. Azt gondoltam, ha egyszer végre befutok, minden könnyebb lesz. Ehelyett szorongást, ürességet és fáradtságot éreztem. Olyan volt, mintha megmásztam volna egy hegyet, és a csúcson nem volt semmi. Felmerült bennem a kérdés: most már ez lesz az életem? Újra és újra megfelelni? A siker egy állapot – de a boldogság, az egy másik munka. Meg kellett tanulnom lelassulni, elcsendesedni. Újra önmagam lenni. Ez volt talán a legnagyobb feladat.

Hogyan látja ma Franciaországot?

A Bataclan elleni támadás, a Charlie Hebdo, az antiszemita merényletek mind megérintettek. De, ami igazán megrázott, az a társadalmi reakció. Amikor zsidókat támadnak, az mintha nem lenne országos ügy. Amikor a Bataclant, egy szórakozóhelyet ér támadás, akkor hirtelen mindenki felébred. Ez mélyen megsebzett. Franciaország gyakran nem hajlandó szembenézni a valósággal. A terrorizmust nem nevezi nevén. A Hamászt „militáns mozgalomnak” nevezik, a Hezbollahról úgy beszélnek, mintha egy politikai párt lenne. Ez számomra felfoghatatlan.

Ezek a tapasztalatok visszaköszönnek az írásaiban?

Igen, de kerülöm a direkt didaktikusságot. Hiszek abban, hogy a művészetnek nem az a dolga, hogy tanítson, hanem hogy megmutasson. Albert Camus nagy hatással van rám: úgy tudott személyes lenni, hogy közben megőrizte a távolságot a műtől. Én is erre törekszem. Egy nap szeretnék írni egy olyan darabot, ahol a történet egy péntek esti családi vacsora – ami történetesen egy shabbat –, de ez nem hangsúlyos. Csak természetes. Ha ezt elérjük, akkor már nyertünk valamit.

A felesége magyar. Mennyire érzi otthon magát Magyarországon?

Nagyon. A feleségem családja egy Székesfehérvár melletti kis faluban él. Egyre gyakrabban töltünk ott hosszabb időt, és tervezem, hogy a jövőben félig Magyarországon fogok élni. Ez nemcsak logikus döntés – hanem érzelmi is. A feleségem nagyszülei mély benyomást tettek rám. A nagyapja több mint nyolcvanéves, mégis nap mint nap dolgozik a kertjében, saját maga termeli meg, amit esznek. Ő építette a házukat is. Ez a fajta nyugodt, belső tartással teli élet egészen más, mint amiben én felnőttem. Nálunk minden harsány volt, itt minden befelé történik. Egyszerű, méltóságteljes. És ez engem lenyűgöz.

Hol van ma az otthona? Saint-Germain-des-Prés-n, ahogy gyerekkorában álmodta?

Sokáig azt hittem, ez az én álmom is. De rá kellett jönnöm, hogy valójában az apámé. Ma Marseille-ben élek. Felfedeztem a tengert és a horizontot – ami hatalmas dolog azok után, hogy gyerekként csak a szürke házfalakat láttam az ablakból.