– Politikával nem foglalkozik már?
– Aktívan nem. Az elmúlt szűk egy évben a szakmai munkára koncentráltam, megvédtem a doktori disszertációmat a CEU történelem szakán. Próbálom a szakpolitikai tartalomgyártás felé venni az irányt, közérthetően átadni hosszú évek kutatómunkájának tanulságait.
– Az értekezés témája az építészet és a nemzeti identitás kapcsolata. Nem motiválta rá a politika is?
– Dehogynem. Nem hiszek abban a történetírásban, ami teljes objektivitást vállal magára, az a fontos, hogy a kutatási eredményt ne befolyásolja a politikai belső állásfoglalás. Ha a nemzeti építészettel foglalkozunk, beszélnünk kell a nacionalizmusról, a nemzetépítés politikai aspektusairól. Minden épület üzen valamit a nemzetről is. Én elsősorban a budai vár átépítéstörténetére fókuszáltam. Ez a hely szimbolizálja legjobban a magyar nemzeti identitás hullámzásait. Történelmi és fizikai értelemben is erősen rétegzett, gyakran ellentétes üzeneteket hordoz arról, hogyan képzelte el magát és a nemzetet a magyar politikai elit, és valamelyest a társadalom a különböző történelmi időszakokban. A dualizmus és a 2010-es évek közötti időszakot elemzem, mert ekkor alakult ki komoly igény a nemzeti nagyság elmesélésére, történelmi kontextusba helyezésére. A kiegyezés után a magyar politikai elitnek itt kettős feladata volt. Egyrészt meg kellett erősítenie legitimációját a Monarchián belül, felnagyítva a magyar nemzeti nagyság történelmi narratíváját.
– Mindig az a fránya nemzeti nagyság.
– Igen, de a dualizmus idején ez nyugati orientációval párosult, odaértve Bécset is, ami állandó versenyhelyzetet eredményezett, a félperifériából való felemelkedés igazolását. Ezért próbáltak alkalmazni olyan építészeti megoldásokat is, amelyek vizuálisan a demokratikus szellemet, a politikai megújulást üzenik. A budai vár állandó konfliktusfelülete volt a két törekvésnek. A magyar király nélküli Monarchiában a palota átépítése, bővítése egyrészt azt a célt szolgálta, hogy a bécsi palotával egyenrangú legyen, ugyanakkor a magyarság felé azt is üzenje, hogy mi magunk is felléphetnénk egy birodalom centrumaként. A források arról tanúskodnak, hogy kettéoszlott a politikai elit. A XIX. századi 68-asok azt képviselték a kiegyezés szellemében, hogy nagy várat kell építeni Budára, és idecsábítani vele a császárt, töltsön itt minél több időt. A 48-asok csoportja is nagy várat akart, csak a nemzet saját szimbólumát látta benne. De a vállalkozás fontosságában egyetértettek. Komoly viták inkább a költségeivel kapcsolatban voltak. Miért költünk erre annyi pénzt?
– Ismerős probléma. Felvázolná az átépítési szakaszokat?
– A dualizmus alatt a Hauszmann Alajos nevéhez köthető átépítés történt meg. 1871-ben írták ki rá a pályázatot, Ybl Miklós halála után kapta meg Hauszmann a tervezési feladatot.
A palota előtte a Mária Terézia korában született formát tükrözte. Letisztult, polgári barokk épület volt, ellentétben a birodalmi, bécsi barokk túlzó díszítési tendenciáival. Talán azért is, mert a császárnő nem szándékozott Budán élni. Az épületkomplexumot azonban felújíttatta saját pénzén, és a magyar közélet szolgálatába ajánlotta. Egyetem és csillagvizsgáló is működött ott. Az 1848-as szabadságharcban sokat sérült az épület. A Hauszmann-átalakítás elsősorban a királycsalogató, neogótikus pompáról, a birodalmi potenciállal rendelkező nemzeti nagyságról szólt.
A következő nagy átalakítás a II. világháborút követően zajlott le. A várnegyed épületeinek 80 százaléka sérült az ostrom alatt, köztük a palota, a többemeletes pénzügy- és honvédelmi minisztérium. Az új rendszer nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel. Rákosi Mátyásnak azt javasolta tanácsadó testülete, költözzön fel a várba az egész apparátussal együtt. Ő azonban visszautasította, mondván, a nép képviselői nem költözhetnek ide. Az ötvenes éveket ezért hezitálós időszaknak lehet tekinteni. Voltak modernista tervek, de az átvett szocreál miatt ezek nem valósulhattak meg. A palota homlokzata letisztultabb arculatot kapott, a pénzügyminisztérium kétemeletesre csökkent. A Kádár-korszakban merült fel komolyan a kérdés, kifejezetten 1956 utóhatásaként, hogyan lehetne megnyitni ezt a teret a nép számára. Ekkor született az a progresszív elképzelés, hogy a vár legyen múzeumi, kulturális negyed. Így költözött oda a Magyar Nemzeti Galéria.
Az én generációm is még az 1970-es években kialakított várképen nőtt föl. Amit most látunk, egy határozott irányváltás, a hauszmanni átalakítások helyreállítása.
Újjászületik az egykori pénzügyminisztérium neogótikus, ötemeletes monstruma is. Mindez visszatérés a nagyhatalmi narratívához, az ezeréves nagy nemzet mítoszához, a demokratikus fejlődés jelzésével. Csakhogy olyasmit mondani magunkról, ami történelmileg nem egészen igaz, rozoga lábakon álló jövőt vetít előre.
– Budapest összképe, mérete mennyire tükrözi ezt?
– Erőteljesen, amivel megtévesztő benyomást kelt az országon belül is. Azért foglalkozom várospolitikával, mert úgy érzem, van felelőssége az építészetnek és a várostervezésnek is abban, hogyan éljük meg a saját magunk történetét, mit üzenünk arról, honnan hova akarunk tartani. A valóság mindig érdekesebb a mítoszoknál a maga fájdalmas és ellentmondásos tényeivel együtt is. Izgalmasabb egy olyan vár, amely része a városszövetnek, és olyan intézmények vannak benne, ahova a magyarok szívesen járnak el, mint ha egy idealizált nemzetkép kontextusában csillog, de nem keressük fel, mert nem érezzük a sajátunknak az adminisztratív épületeket, a turistáknak készült objektumokat.
– Érthető, ha a jelenlegi kormánynak el kell foglalnia Budapestet. Legalább a szimbólumok szintjén.
– Orbán Viktor ezt így fogalmazta meg úgy tíz éve, a Hauszmann-bizottság nyitóülésén: „Föl, támadás a várba!” Vagyis föl, támadás és föltámadás együtt. Izgalmas nyelvi játéka a kulturális hadviselésnek. De mit támasztunk föl? Horthy Miklós szeretett lakhelyét, életvitelét a kiüresedett királyi térben, ahonnan végignézte az ország erkölcsi és katonai csődjét? Vagy a dualizmus korának önámítását?
– Van más javaslata?
– Az átépítésre nincsen, mert nem tartom szükségesnek: a meglévő kulturális funkciók ápolását és továbbgondolását viszont annál inkább.
A rendszerváltás utáni politikai értelmiség egyik nagy bűne, hogy nem nyitott vitát a nemzeti szimbólumokról. Nem volt igazi kulturális terv. Amihez hozzátartozik a vár is egy várostervezési koncepcióval. Harminc év alatt pedig végképp ki lehetett volna találni egy Orbán Viktorénál jobb elképzelést.
A politikai feladat az, hogyan lehet összeegyeztetni a nemzeti érdekeket az ország globális térben elfoglalt helyével. A kormánnyal az a baj, hogy fiskálisan liberális, identitásképében pedig jobboldali. Ráadásul a Fidesz maga is identitásválságban van, részben ennek oldására, identitáspótlásra alakították ki a kulturális projekteket is. Szerintem nem működtek a kulturális hegemóniaépítésre irányuló kísérletek. Sok állítása a NER történészeinek, gondolkozóinak a 2020-as évek közepére valójában mémmé vált, nem tudott gyökeret verni. Nemcsak azért, mert hazugságra épül, hanem mert a Fidesz posztmodern, jelentés nélküli jelvilágnak tekintette saját narratívájának különböző elemeit is.
– Ha a Fidesz is identitásválságban van, mit mondjunk a baloldalról?
– A rendszerváltás utáni baloldal sajnálatosan nem is próbálkozott saját identitásának rendezésével. És a nemzetivel sem tudott mit kezdeni. Egyből a globalista identitásra helyezte a hangsúlyt. Ami nem azonos az egykori internacionalizmussal. Eszmetörténeti kapcsolat biztos van, de nem biztos, hogy a mai baloldali, ellenzéki vezetők sok politikatörténetet olvastak.
– A Szikra Mozgalomból azért lépett ki, mert az is megrekedt egy régebbi típusú baloldaliságnál?
– Nem éreztem már otthon magam ebben a mozgalomban. A Szikrát azért alapítottuk, hogy kísérletet tegyünk a mozgalmi politizálásra, ez sok szempontból sikerült. Nehéz úgy baloldali politikai szervezetet működtetni, hogy az nem tisztázta, mit kezdhet a hatalommal. Hiszek abban, hogy a hatalomnak jó oldalai is vannak. Női pozícióból is igyekeztem másokkal együtt úgy vezetni ezt a mozgalmat, hogy merjük a hatalmat számunkra autentikus módon használni – arra, hogy képviseletet adjunk azoknak, akik ennek a rendszernek a nem kiváltságos oldalán állnak. Nemcsak a közösség megerősítésére, hanem közpolitikai pozíciók megszerzésére, betöltésére is. Sajnos úgy láttam, a Szikra egyelőre nem kíván élni ezekkel a lehetőségekkel, de szép öt évet töltöttem ott.
– Az alapításban milyen célokkal vett részt?
– 2018-ban, a rabszolgatörvény elleni tüntetéseknél egyértelművé vált számomra, hogy a létező baloldali és zöld ellenzék nem tudja képviselni a dolgozói érdekeket. Olyan szervezetet szerettünk volna létrehozni, amely elméleti és gyakorlati válaszokat is keres arra, hogyan lehet jól politizálni, képviseleti ügyekkel foglalkozni. Én nem baráti közösséget és olvasókört alapítottam, hanem politikai szervezetet. Azt hiszem, Jámbor András 2022-es választási győzelmével igazoltuk, hogy ez egy jó irány.
A Mércétől azért kapott bírálatot, mert a tavalyi önkormányzati választáson visszalépett Zuglóban a momentumos Rózsa András javára. A cikk szerint ez a rendszerhez alkalmazkodó, reálpolitikai tendencia tette tönkre a mai baloldal több ígéretes próbálkozását, köztük Bernie Sanders, Jeremy Corbyn törekvéseit.
Nem alaptalan felvetés, bár Sanderst ez nem tönkre tette, hanem a követeléseit erősítette, hiszen 80 fölött is az egyik legagilisabb, legprogresszívebb politikusa a Demokrata Pártnak. Egész karrierje során ugyanazokat az ügyeket képviselte. Károsnak találom a politikában a moralizáló illúziókergetést; a politika egy nagyon reális műfaj. Akik vállalkoznak rá, lehetnek idealisták, amikor beszélnek, emellett képesnek kell lenniük mélyen szembenézni a valósággal, a cselekvés reális lehetőségeivel. De hogy válaszoljak a kérdésre:
Elméleti szinten antikapitalista álláspontot képvisel. Hogy lehet ezt reálpolitikává formálni?
Az antikapitalista álláspont nem egyszerűen az, hogy elmondjuk, mi a rossz a kapitalizmusban, és mi lehetne az ellentéte. Meg kell próbálni másként csinálni is a dolgokat. Akár az aktuális célok, formák változtatásával. Nagy problémája az ellenzéki pártoknak, hogy kényszeresen ragaszkodnak saját magukhoz. Valójában ez a kapitalizmust segítő, szélsőségesen individualista álláspont. Szörnyen káros, hogy mindenki a saját szervezetét, személyi jelenlétét tartja a legfontosabbnak a politikai munkájában. Ezt egyfajta politikai jogosultságtudatnak nevezném. A politikában való részvételhez senkinek nincs joga. Meg kell érte küzdeni. És nem attól lesz antikapitalista gyakorlata egy szervezetnek vagy politikusnak, hogy zászlajára tűzi a rendszer megdöntését. Nem tudunk kilépni a közösségi médiából, nem tudjuk meghaladni a figyelemgazdasági elvárásokat, hiszen elemi érdeke a politikai szereplőknek elérni azokhoz, akikhez szólnak. Amit tehetünk, hogy ezeket arra használjuk, hogy ne saját magunkról mondjunk el dolgokat, hanem a világról.
A magyarországi baloldal sokat ártott magának azzal, hogy a baloldalról beszél 15 éve, és nem Magyarországról, az itteni problémákról. A Tisza eddigi sikerének egyik kulcsa szerintem éppen az, hogy Magyar Péter közpolitikai követelésekről beszél.
Én pedig képviseleti politikával szerettem volna foglalkozni, amely szociális ügyeket tűz a zászlajára.
– Mihez kezdene a fővárossal? Mit tart a legfőbb orvosolandó problémának?
– A lakhatást. Az én generációmban – most 35 éves vagyok – szinte csak azoknak van saját lakása, nekem sincs, akik úgy 2018-ig a családjukon keresztül hozzájutottak: örökség vagy szülők, nagyszülők tartalékai révén. Ennek hatása sok csatornán keresztül csörgedezik le a társadalomba. Minél drágábbak a lakások, az albérlet, annál reménytelenebb alulról fölkapaszkodni, bereked a társadalmi mobilitás. Mikor a mini dubajos hírek napvilágra kerültek, az elsők között kezdtem el beszélni Rákosrendezőről, mert ennek a területnek az átformálása, főleg, ha lakóövezetet is ki tudunk alakítani benne, tökéletesen képviselhetné azokat az elveket, amelyek mentén érdemes várost vezetni, üzemeltetni, építeni. Már amennyiben akarunk valamit építeni. Ma az elsődleges feladat a lakhatási válság kezelése, megoldása, különben nehéz jövő elé nézünk.
