Móni vagyok. Most épp fáradt és szomorú. Egy nagy hírű, régi, erős civil szervezetnél dolgozom, amely szolidáris a gyengékkel, a hátrányos helyzetűekkel, segíti a kiszolgáltatottakat, akiknek nincs más külső támogatásuk: menekültek, mélyszegénységben élő roma családok. Adományokat is oszt, például Legót a kora gyermekkori fejlesztéshez, főleg Észak-Magyarországon. Természetesen ezen akciók csúcspontja a gyereknap és a karácsony. A szervezetnél dolgozó minden kolléga kap ilyenkor egy-egy Legót, hogy hazavigye a gyerekeiknek. Mindenki, csak egyvalaki nem. Én. Tavaly még elhangzott, hogy: „Te nem kapsz, mert nincs gyereked.” Más gyermektelen viszont kapott, mert neki még lehet… ő még fiatal. Nem kérek legót. Együttérzést, megértést kérek – írta közösségi bejegyzésében egy civil szervezetnél dolgozó, a negyvenes évei vége felé járó egri nő nem sokkal az idei gyermeknap után.
Megkerestük, s nekünk is elmesélte: az, hogy nincs gyerekük, nem az ő és a férje választása. Sőt!
Akartak ők babát, nagyon is. A lombikprogram 10 éve alatt sok mindent átéltek, az állandó reménykedést, a pozitív hozzáállást, és a sorozatos kudarcokat. Az értetlenséget, hogy ha minden passzol, nekik miért fut minden újra és újra vakvágányra.
Mindeközben nemcsak maguknak, másoknak is szurkoltak a műtőben, a vérvételnél, a HCG szintmérésnél, a lipidkúra alatt, az iszappakoláskor, a három hetes felkészítős kórházi bentlakáskor.
– Mennyire fájt, hogy te vagy az egyik statisztikai példa a Kaáli Intézetben, a túlstimulált petefészkeddel és a 42 (!) leszívott petesejteddel, és az új orvosod örül, hogy élőben is láthat, aztán pár évvel később ugyanez az orvos azt mondja: „Mónika, nem gondolja, hogy kicsit már kiszaladt az időből?” – idézte fel. Azt, hogy a megszokott debreceni intézet átalakult (az állam voltaképp „rekvirálta” a magánkézben lévő meddőségi központokat 2017 után - a szerk) egy, a bejárati ajtóra kiszegezett cetliről tudták meg, amikor a beültetést követő vérvételre vártak. Egy nekik megítélt 1,5 millió forintos terápiát azért nem tudtak végigcsinálni, mert a szakemberek eleinte nem értették, mit kellene pontosan elvégezniük az öt alkalmas kezelés alatt, majd az első gyógyszeradagot elmérték – ez a lehetséges baba is elveszett a bürokrácia útvesztőjében.
A nővérkék úgy szurkoltak, mintha az ő sorsuk múlna rajta. Fejből tudták a ciklusomat egyszeri találkozás után, „Mónika, ez biztos sikerülni fog, hiszen anyák napja van, ez nem lehet másképp!” - biztattak. De megint jöttek a kudarcok.
A 12. hetes genetikai vizsgálaton, a pesti Czeizel Intézetben derült ki, hogy a baba, akivel feküdt 3 hónapot és vérezgetett csendesen, már nem él. Negyvenévesen, amikor végre „saját jogon”, lombik nélkül lett várandós, a terhesség ismét megszakadt. Ők pedig próbáltak „túlélni”. Hol beszéltek róla, hol kifordultak egy kényelmetlen beszélgetésből, hol mélységesen magukba zárták a „kudarcot”. Volt közben pszichológus, meditáció, vizualizáció, előző életek, szellemek, sámánok, gyógyítók, mentál-higiénikusok: akadt, amelyik segített, más pedig nem.
Tíz év után, két inszeminációval, 8 lombikkal és 5 intézettel a hátuk mögött végül feladták. Elfáradtak abban, hogy semmi nem igazolta vissza sem az alkalmatlanságukat, sem annak ellenkezőjét. Az utolsó lombiknak immár hét éve. - Nem akarsz megrekedni, nem akarsz tapicskolni, nem akarod a sebeidet nyalogatni. Nem vagy híve az önsajnálatnak, mész, teszed a dolgod, nagyrészt vidáman, mintha mi sem történt volna. Van, hogy jobb, van, hogy rosszabb. Gyereknapkor és karácsonykor rosszabb. De a sebek még ott vannak és fel-felszakadnak.
Viszont – mondja - elég, ha ezt mi szaggatjuk fel a gyógyulás érdekében, netán szakember segítségével.
Nem kellenek hozzá meggondolatlan félmondatok és mondjuk egy kék csillag a homlokomra, hogy nincs gyerekem, ezért nem jár adójóváírás, csok, lakásfelújítási támogatás és persze legó sem.
Mert nem én választottam, nem én döntöttem így – írta ki magából összegzésképp. Azt, hogy miért osztotta meg a történetét, azzal indokolta: tudja, hogy nem ők az egyedüli pár, amelyiknek nem lehet gyereke, de talán a leírtak elgondolkodtatnak másokat, amikor ítélkeznek, viccelődnek vagy épp neki, egyetlen munkatársként látványosan nem adnak gyereknapon egy doboz Legót, bélyegként ragasztva rá ezzel a „gyermektelenség” kudarcát. S persze nem a Legót hiányolja, sokkal inkább egyfajta megértést és elfogadást szeretne mindazok számára, akiknek szembesülniük kell hasonló kirekesztettséggel.
