Mindig más a hibás, sohasem mink. Nem ismerhetjük el, hogy mi csesztük el, amikor hadat üzentünk az USA-nak, elárultuk a jugókat, vagy most épp’ az erdélyi magyarokat, Európát úgy ámblokk, nem ismerhetjük el, hogy képtelenek vagyunk kormányozni és csődbe visszük az országot, hogy teljesen alkalmatlanként a mi felelősségünk az ország aktuális, obligát összeomlása. Mindig adódik vagy csinálunk egy aktuális zsidót, migránsot, most éppen az ukránt, ami azért különösen rokokó, mert egy megtámadott és megerőszakolt népről van szó, ugye. Most őket gyalázzuk, ők tehetnek a magas államadósságtól a bajnok infláción és a száj- és körömfájáson át Andi intimbetétjéig mindenről, ők, meg persze a belső ellenzékség, de őket kicsináljuk, az fix. Mink, az új magyar elit, a Fidesz MPPP (Fidesz Magyar Pedofil Pacalpolgárság) nem engedhetjük meg az újabb rendszerváltást, itt nem az lesz, wazze, mint ’45-ben, amikor „az állam teljes vezető rétege: a felső állami bürokrácia, a honvédség-csendőrség-rendőrség tisztikarának zöme testületileg elhagyta az országot” (Juhász Gyula történész dolgozatából). Nem azért vettünk a minap a Bombardier Global 5000-est annyiért, mint amennyibe a Lánchíd került volna – ez majdnem annyi, mint amennyit most elvontunk Judapesttől –, hogy legyen min menekülőre fogni, hanem mert csak. Miután tavaly év végén f@szoltunk egy zsírúj, zsír, ugye, 2024-es gyártású Bombardier Global 6500-ast (22 milliárd froncsi), amivel a fékezhetetlen agyvelejű azbesztsapkás Lóci dubajozni, meg meccset nézni jár.
Van az a sokat emlegetett egyharmadországnyi bázis, több milliónyi magyar állampolgár, akik egy másik valóság buborékjában élve erős támaszát jelentik ennek a teljesen hamis világnak.
Hogy lehet, kérdi az ország egyik fele, hogy az ország másik fele mindent beszop, miközben zuhanunk, Szentatyám, zuhanunk (az ifjú II. Lajos írta ezeket a drámai szavakat a pápának Mohács előtt).
A tábor tengelyében ugye a homo sovieticus forog, a sosem polgárosult cselédfalusi és zsellérgyökerű tradíciókra támaszkodó rurális társadalom, amelynek alsó, underclass rétege, ami azért majd’ 10 százaléknyi pauper részhalmazt jelent, az információtól elzárva, sokszor őskori nyomorban senyved; ők nem hibáztathatók, mert ők a legkiszolgáltatottabbak. Fölöttük van ez kockaházas kádári társadalom, ők már felelősek, mert volna választási lehetőségük. Ugye, efölött a legendásan vékony középosztály, fölül a menő manók, az elképesztően gazdagodók vékony rétege és a tőlük függő alkutya-klaszter érdekeltjei, akik a korrupció- és lojalitásalapú társadalom haszonélvezői, tehát támogatói. Ennek markáns rétege a posztúri középosztály klasszikusan mélymagyar jobboldali résztársadalma, ők a felelősség-áthárítás éllovasai. Engel Pál, a másik kedvenc történészem azt az önfelmentő-önigazoló magatartást, amely a saját hibákkal szembenézés helyett mindig az idegenekben látja a kudarc okát, és amely szemlélet a XV-XVI. századi nemesi ideológiákig vezethető vissza, a magyar történeti gondolkodás legkártékonyabb hagyományának, mondhatni ősbűnének tartotta: „A magyar nemesség (...) idegengyűlölete, elfogultsága, illúziói és önimádata a 18. század végétől virulens nacionalizmusként élt tovább, súlyos tudati és társadalmi torzulásokat okozva, mintegy mintául szolgálva a Kárpát-medence etnikai gyűlölködéseihez.” (Engel Pál)
Szinte automatikusan kapcsol be ebben az ab ovo infantilizált társadalomban a bűnbakkeresés, hogy tehát az egész cuccról mindig más tehet, más a felelős. Tényleg csak az íze végett említjük meg, hogy miféle ízlésre vall rászékelni az asztalra, amiről eszünk, gyalázni és elárulni a keresztény-liberális hardveren álló uniót, és mumust csinálni a Széchenyi óta a magyar reformokért legtöbbet adakozó Soros Györgyből. A sorosozás azért is príma termék, mert implikálja az antiszemitizmust, kiszolgálva ezzel egy lényeges választói emóciót, finoman rezonálva arra a mélyen gyökerező antiszemitizmusra, ami igenis markánsan jelen van a mai magyar társadalomban is.
