„Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok? Az Időre röhögtök, miért legyen másként, mint Szvatopluk után: szent Ázsia nevében törtetni fogtok előre.” (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)
Jó ez a műfaj, ez a laza, töredékes esszészerűség, nem kell görcsös pontossággal idézni a forrásokat, tudományos precizitással ellenőrizni hitelességüket, elég a saját kútfő, az emlékezet, ami részletekben megcsalhat ugyan, de egészében, a lényeget illetően mégiscsak rendben lévőnek tűnik. Szóval az egész, ez a kompország-jelenség (noha a keresztapa vélhetően Ady) alighanem Gézával kezdődött, miközben jól tudjuk, minden kezdetnek volt odavezető előzménye, szóval Géza állítólagos hetyke kijelentésével, miszerint elég nagy úr ő ahhoz, hogy két istent is szolgáljon (vagy inkább azok szolgálják őt). Aztán a magyar Szent Korona kettőssége: a latin és görög koronarész. Inkább ide kötelezzük el magunkat, de a biztonság szempontjából minden hidat nem égetünk fel amarra sem. Majd a példabeszédszerű gyakorlat: a család fennmaradása szempontjából üdvös volt, ha két fivér közül az egyik a kurucok, a másik a labancok oldalára állt. Az erdélyi fejedelmek a Porta és a Burg közti hintapolitikája. És hogy mégis idézzek pontosan is, a nemrégiben újraolvasott szürreális Darvasi László regényben, amit emlékeim szerint először „könyv(!)mutatványosok”-nak láttam (vagy inkább értelmeztem), szóval A könnymutatványosok legendájában botlottam a következő mondatra: „Az erdélyi fejedelemség nem kevés adóért a Fényesarcú Padisah kurvája.” A sort folytathatnám. Tény, hogy Adynak bőséges tényanyag állt rendelkezésére, amikor a kompország-jelenséget fölvázolta és a voltaképpen a kifejezést is megalkotta.
***
Oda akarok kilyukadni, hogy amikor felkent vezetőinket kárhoztatjuk hintapolitikáik miatt, megfeledkezünk arról, hogy népeink vérében (kultúrájában) hosszú évszázadok alatt, kínkeserves, kénytelen-kelletlen tanulások árán belevésődve, a fennmaradás érdekében ott van ez a kettősség. Az más kérdés, hogy a politika mindezt oly szerencsés kézzel bírta kamatoztatni, hogy amikor döntéshelyzetbe került, rendre a rossz, s nem elég, hogy nagyon gonosz, hanem ráadásul még a nagyon vesztes oldalára is sikerült állnia. Ha csak a legutóbbi bő egy évszázad döntéseit nézzük, ez nyilvánvaló. Persze, volt ott bizonyos kényszer, de a kiugrási lehetőségek is meglettek volna (ahogy a szlovákoknak ez azért a második világháború végén részben sikerült is).
Jelenleg, a rendelkezésre álló információk alapján nincs kívülről ránk gyakorolt nyomás, fejünk felett való döntés (noha egyre közelebb kerülünk hozzá, a többi között épp azért, mert már az elején engedünk, asszisztálunk az ilyen körülmények megteremtődéséhez, sőt, kiprovokáljuk azokat), hanem látszólag önként és dalolva masírozunk, már megint! a vesztünkbe. Azért beszélek többes szám első személyben, mert egyrészt érvényes ez Magyarországra és Szlovákiára (és a térség többi, billegő kisállamaira, mert kompoktól hemzseg ám a többi között ez a Köztes-Európa is), másrészt meg, hogy merre masírozunk, az aktuális politikai képviseletünk döntése. Őket meg, ugye, ha nem is személyesen, de mégiscsak mi, az istenadta nép lányai és fiai választottuk. Ki mint választ, úgy él.
***
„Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták?
Nagy vagy, én népem, nagy vagy, én népem: ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csapatokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen. És hogy most utolsó dátuma járt le az Időnek, hatalmasabban kelsz fel, mint valaha: zajlik a tatárság a Kárpátok alatt.”
E sorok megjelenése óta épp százhúsz év telt el. Úr Isten! Hogy mi mindent kellett megtapasztalniuk térségünk rónáinak, hegyeinek, völgyeinek, erdeinek, vizeinek. Embereinek. Míg az előbbiek nem, az utóbbiak viszont tehetnek róla. Ha szembesülhetne vele, azt hiszem Ady is elképedne a sok gonoszság láttán. Ennyire sötétnek még ő sem láthatta a jövőt. Hiszen nemsokára esztelenül odatartottuk arcunkat a trianoni pofonnak (aminek elcsattanását a korábbi évtizedekben gondosan megalapoztuk), hogy aztán az ott ütött sebet nyalogathassuk idők végeztéig, s ennek farvizén lettünk utolsó csatlósok, és zajlik a mai ámokfutás: újabb vérszomjas gazdát keresve – és félő, hogy találva is.
***
Ez a kompországosdi nem csak a mindenkori magyar (és szlovák) politikában van jelen, hanem (hogy egy kicsit saját pályán is maradjak) az ún. népi kultúráinkban is. Eleve összetett, Kelet és Nyugat közt imbolygó konglomerátumról van szó, mindezt józan szaktanulmányok olykor már-már természettudományos egzaktsággal adatolni tudják. Az viszont, hogy valami micsoda, egy dolog. A másik meg az, hogy minek látjuk. Ami szintén kettébontható: minek látja, igyekszik láttatni a tudomány, s minek a közvélemény. Ezek a látások úgyszintén két irányba húznak: vannak, akik (kutatók is!) a keleti elemek jelentőségét, kontinuitását, makacs továbbélését hangsúlyozzák, mások pedig a (több mint) ezeréves nyugati hatások dominanciájára esküsznek. Nem tudok ilyen felmérésekről (legalábbis megbízhatóakról nem), de úgy tűnik, hogy a köztudatban inkább a sajátosan magyar, keleties színezetű népi kultúra képe él és virul.
Csak a kürtőskalács példáját hadd emeljem ide. A háború ma is zajlik, hiszen ha a széles körű elterjedését el is ismerjük – csak ilyen című publikációkra utalok, mint „A világ minden táján ismert székely-magyar sütemény” –, máris látszódik aspektusunk honnan hová irányultsága. Nem lehet itt részletekbe menni, s éppen ezért rendkívül törékeny jégre léptem, könnyen megkövezhetnek a következőkért, de jómagam mégis inkább megfordítva látom: egy, az ókortól Európa-szerte ismert süteményféleségnek (a dorong-kalácsnak) évszázadok alatt rengeteg regionális (ha úgy tetszik, ám legyen: nemzeti) változata alakult ki. Szórványosan előfordulhat, hogy lokális, mikroregionális szinten különféle etnikumok (messze földről érkezett urasági szakácsok, szakácskönyvek, kéziratban terjedő receptek stb. révén) átvették egymástól ennek ilyen-olyan változatának az ismeretét, de az alap mégiscsak közös. Nemzeti variánsok ezek (mind a kürtőskalács, mind a trdelník, mind a Baumkuchen, stb.). Aztán szlovákok, magyarok, csehek, románok bőszen levédetik ezeket, vagy legalábbis igyekeznek, hungaricumnak kiáltják ki (akár a sokác busójárást vagy a morvák a verbunkot), és megvan a nemzeti megnyugvás. Illetve dehogy van meg. Olyan ez mint a dúsgazdag ember, akivel kapcsolatban nem érti a magamfajta halandó, ha már annyi van neki, miért hajszolja a továbbiakat. Hiszen már amitől számlája és pénztárcája dagad, abból nemcsak ő, de még a leszármazottai is hetedíziglen megélnek. De ő harácsol tovább. Igen, ebben nem lehet megállni. Ahogy a dicső múlt konstruálásában sem. Dicső? Nem elég. Nagyon dicső. De legyen inkább még dicsőbb és még annál is dicsőbb. De legfőképpen a szomszédainknál mindenképpen dicsőbb. Ami meg nem az benne, felejtsük, felejtessük el. Virág elvtárs örökbecsű szavaival: „spongyát rá”. Illetve alakítsuk mai, sajátos igényeinknek megfelelően. Egy kafkai, orwelli világot teremtve.
***
Nem igazolni, mindössze magyarázni próbálom ezt a kompország-mentalitást, ami e köztes-európai térség népeire jellemző. Az ide is, oda is tartozás bizonytalansága kódolva van kultúránkban, s bizonyos belső és külső mozgások egymásra találásakor ide vagy oda lökik ezeket a szerencsétlen kompokat. Amiknek persze az a dolguk, hogy két part közt ingázzanak. És ez akár szép misszióként is fölfogható lenne. Az a bizonyos, sajnálatos módon egyre inkább lejáratódott, lejáratott, a kultúrák többirányú közvetítését vállaló, híd-szerep. Nemrégiben egy komáromi rendezvényen figyelmeztetett Jeszenszky Géza; nem az a probléma, hogy Kelet és Nyugat, az ortodoxia és nyugati kereszténység közt ingázik ez a komp, hanem az, hogy az autoriter, diktatórikus rendszerek és a nyugatias liberális demokráciák közt.
Mi meg köröm-rágva szemlélhetjük, hogy ha kiköt, melyik parton teszi azt.
***
Miközben nemcsak a magyar, hanem a szlovák lónak sincsen háta, csak másik fele. A szlovák liberális lapban, a Denník N-ben olvasható egy beszélgetés Milan Resutík, Szlovákia egykori romániai nagykövetével, irodalmárral, aki azt bírta mondani, hogy „az egyetlen pozitív dolog, ami keleti irányból érkezik hozzánk, az a napsütés. És akkor politika minden irányban? Pontosan Oroszország felé, ahonnan sok évszázadon át a nyomor, a kulturálatlanság, a durva erőszak érkezett…” Értem én, mire gondol, hogyne érteném, de egy irodalmár akkor se beszéljen így. „Egyetlen pozitív dolog.” Tolsztoj, Puskin, Dosztojevszkij, Nabokov, Bulgakov, Ulickaja vagy Csajkovszkij, Sosztakovics, Sztravinszkij… Nem folytatom.
***
Jó ez a műfaj De mire? A hetvenes években, egyetemista koromban Latinovits Zoltán lemezét, amin a többi között Ady versei mellett publicisztikájából is tálalt szuggesztív előadásában ütős részleteket, némi képzavarral, rongyosra hallgattuk. A többi között az Ismeretlen Korvin-kódex margójára címűt is. Azt sem lehet mondani tehát, hogy Ady váteszi szavai a feledésbe merültek volna. És mégis. Min változtattak, mi történt nyomukban? Némi értelmiségi sírva-vigadáson túl semmi. Hát, ilyen ez a műfaj.
***
„Pihen a komp, kikötötték…” No igen, de hova? Talán mégiscsak jobb volt az a történelmi momentum, amiről Ady készített jelentést („Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”), hiszen akkor még lehetett remény. Mert legalább mászkált. Most meg legfeljebb imitálja ezt a mászkálást, miközben tartósan kikötni látszik. A rossz oldalon. És nem is akárhogyan!
Lengyel László legutóbbi, hátborzongatóan pontos és könnyfakasztóan érzékeny könyvében (Változatok a hűségre) egy alig ismert, 1910-ben keletkezett Móricz-novellát (Ököritó) idéz föl. Amikor a rátarti és magyarosan keményfejű falusi parasztok egy szénás-csűrben nagy táncmulatságot csapnak, s hogy senki ne jusson be ingyen, illetve aki nem közéjük való, bedeszkázzák a bejárati ajtót, mit sem ügyelve az egyetlen józan fejre, aki mindenféle tűzvédelmi aggályokkal áll elő. Miért ütne ki tűz? Még sose ütött. Aztán mégis. Pánik tör ki, egymást tapossák halálra az emberek, s akkor már az sem jut az eszükbe, hogy kellő odafigyeléssel és hidegvérrel akár a deszkázat is lebontható lenne, illetve hogy van egy oldalsó kiskapu, amin néhányan kijutottak, de a pánikba esett tömeg zöme csak egymást taposta, marta, gyúrta, szaggatta. Hogy magát mentse, a másikat ölte. Belepusztult a fél falu.
Nos, a pihenő komp metaforájához kapcsolható ez a kép, még ha tájaink hagyományos kompjai nem is zártak. De lángoló, süllyedő komphajókról már hallottunk. Úgyhogy nem is annyira hajánál fogva előrángatott ez a hasonlat. Itt állnak kompországaink lecövekelve egy idegen, barátságosnak még csak nem is mondható parthoz, mi meg bennük, önmagunkba zárva marjuk egymást: magyar a magyart (mert a másik nem hogy nem jó magyar, hanem végképp nem az), szlovák a szlovákot (mert a másik nem hogy nem jó szlovák, hanem végképp nem az), magyar a szlovákot, cigányt, zsidót, román a magyart, szlovák a magyart, migránsokat, melegeket, transzneműeket… Ukránokat. És nincs vége az egymás pocskondiázásának, zsecskelésének. A pokolba kívánásának, küldésének. Egyelőre, szerencsére, jobbára csak verbálisan. De tudjuk: a tettek szavakkal kezdődnek.
***
Móricz konklúziója érvényesebb mint valaha: „Az ököritói szerencsétlenségért felelős minden tanító, minden pap, minden szolgabíró, minden jegyző, s minden vármegyei hivatalnok, akinek 1848. óta köze volt ehhez a faluhoz. (…) Csak a főispánok nem felelősek semmiért. A főispánt nem azért küldi le a kormány a megyékbe, mert felteszi róluk, hogy lelkük van s a megyének hasznára lesznek, hanem azért mert szép a nevük, mint egy lobogó és legalább is olyan daliák, mint a vármegyei hajdú: tehát nem dolgozni kell nekik, hanem reprezentálni! Ilyenformán Szatmár megyének most ideális főispánja van. S ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: »addig nem megy le Ököritóra, míg el nem temetik a halottakat, mert azt a látványt nem bírják ki az idegei«, s hogy »Ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra«.
Bizony, bizony, akárhová nézünk, az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látni valók tűnnek szemünk elé.”
***
Persze a komp nem önjáró. Révészek irányítják. Akiket viszont (és ezt bizony nem lehet elégszer ismételni) mi bízzuk meg négyévente azzal, hogy a kormányrúdhoz üljenek. A mi mostani révészeinket ismerjük, munkájukban nincs köszönet. Bennük hallgat a sötétség. De ki jön, ki jöhet utánuk? Romániában nemrégiben példamutatóan akartak és tudtak jól dönteni.
***
„…lelkesen kukorékol egy kakas, holott most kezdődik el csak igazán az éjszaka.” (Darvasi László)
