Megdőlni látszik ugyanis az a korábbi vélekedés, hogy ezeknek az épületeknek az élettartama mindössze hetven év. A kutatás szerint mind állóképesség, mind stabilitás és szerkezet szempontjából is arra készülhetnek az érintettek, hogy az épületek 100-120 évig is állják a sarat, ha folyamatos a karbantartásuk.
Magyarországon az ötvenes-hatvanas években kezdték meg a panelházak építését. A technológiának köszönhetően gyorsan elkészültek és egyszerre sokak számára biztosítottak elhelyezési lehetőséget. Egy két lépcsőházas, tízemeletes, szintenként háromlakásos épületbe hatvan család költözhetett be, viszonylag kedvező áron. Az érintettek számára ez egyszerre volt áldás és átok is.
Áldás a fentiek miatt, meg azért is, mert lakáscsere esetén, amennyiben az építőipari cég azonos volt, a leadott (és felértékelt) lakás ára beszámított a másik, akár újonnan épített lakás árába. Átoknak pedig az eltérő viselkedési kultúrával rendelkező lakók miatt nevezték. Egy két lépcsőházas, tízemeletes, háromszobás panelházban sokféle iskolai végzettségű, foglalkozású és nagyon eltérő módon szocializálódott ember lakott és lakik jelenleg is. Ezen a terepen sokaknak volt/lett volna lehetőségük toleranciát tanulni és gyakorolni, a másságot elfogadni. Ezen a terepen sokan kipróbálhatták, hogy észérvekkel meggyőzhető-e a szomszéd, és az egy szinttel alatta, vagy fölötte lakó arról, hogy mindenkinek van egy magán-, no meg intim szférája, amit illene nem megsérteni.
Kultúra- és vérmérséklet-függő, hogy a meggyőzendő és a meggyőzést kezdeményező személy tud-e azonos hullámhosszra kerülni. Ha továbbra is a meggyőzést kezdeményező fél erkélyére rázzák a szőnyeget, vagy a portörlőt, ha oda folyatják a szárítani szánt, de centrifugát nem látott ruhákból a vizet, ha a rádiót, tévét mások szórakoztatására használják, ha a liftet nem megengedett módon bútorok szállításra veszik igénybe, ha kutyájuk ürülékét a liftben, vagy a lépcsőházban hagyják, akkor a meggyőzés sikertelenek bizonyult.
A nyolcvanas években mi is laktunk ilyen technológiával készült épületben. Egy tízemeletes épület háromszobás lakását mondhattunk magunkénak. Amikor a mostani 20-30 év közötti korosztálynak, akik néhány éven belül szeretnének önálló otthont, családot alapítani, arról mesélek, hogy a pályakezdő néhány ezer forintos fizetésünkből a hetvenes évek elején meg tudtunk venni egy másfél szobás téglából épített lakást, hogy legyen önálló otthonunk, a nyolcvanas évek közepén pedig az alig tízezer forintot meghaladó fizetésünkből az előbbi lakás beszámításával egy háromszobás panelt családi támogatás nélkül, akkor csak csodálkoznak és kérdeznek. No meg számolnak. Aminek a végeredménye elszomorító számukra. Több mint tíz évnyi gyűjtögetésre van szükségük ahhoz, hogy – hathatósabb családi támogatás nélkül – képesek legyenek saját ingatlant vásárolni. Persze csoda is történhet. Megnyerhetik a lottó főnyereményt, vagy egyik napról a másikra egymillió forint lesz a magyar átlagbér. Esetleg benősülnek valamelyik oligarcha, vagy NER-közeli családba. Persze a mai fiatalok sem csodavárók.
Szóval ideális volt számunkra az a háromszobás, nagy nappalis, nem nyitott konyhás, külön WC-s, fürdőszobás, tágas előszobás, erkélyes ingatlan. Ahogy a Trabantról, a panelről is írhattak volna slágert. Milyen jól hangzott volna: Trabanton szállni, panelben lakni élvezet. Keleti kényelem, meg nyugati izgalom… A panelek is keleti mintára készültek és bizony sokszor nyugati volt az élvezet. A kilencvenes évek elején mégis rászántuk magunkat az újabb lakáscserére. Bizonytalan vagyok abban, hogy döntésünkben mi volt a legnyomósabb érv. Talán a cigányzene. Szándékunk ellenére ebben az épületben kezdődött el a zenei nevelésünk az általunk nem éppen preferált zenékkel.
A lépcsőház hatodik emeletén megüresedett kétszobás lakásba, beköltözött egy jómódú tollgyűjtő roma család. Érkezésüket cigányzenével jelezték. Ez a jelzés tartós maradt. Hosszú időn keresztül gyakoroltuk a toleranciát, aztán egy nap elfogyott a türelmünk. Másoké is. Elég mennyiségű tollat gyűjthetek össze, mert azon a napon nem indultak beszerzőkörútra. Azt a napot zenés bulira szánták. A lemezjátszóhoz csatlakoztatott hangszórókat kirakták annak a szobának az ablakába, amelyről rá lehetett látni a gépkocsiparkolóra, meg város egyik temetőjére.
Azon a napon több temetés is volt. A szertartások részeként magnóról gyászzenéket játszottak. Ha déli szél fújt, akkor a hangosítás miatt hallani lehetett – ha nem is minden szót, vagy hangot – az ott történteket. Szóval a két esemény azon a bizonyos napon találkozott. Hiába csöngettünk és kopogtunk a hatodik emeleti másfél szobás lakás bejárati ajtaján azzal a céllal, hogy vegyék csendesebbre a lépcsőház lakásaiban és a környéken lakók zenei nevelését, nem nyitottak ajtót. Hogy miért nem, arról akkor győződtünk meg, amikor a ház előtti parkolóból próbáltunk kommunikálni velük. A család minden tagja ott tolongott a nyitott ablakban a hangfalak mögött.
A lépcsőház lakóiból összeállt küldöttségből – megkísérelve a zenét is túlkiabálni – elsőként én próbáltam meg a kérésünket tolmácsolni. Tettem ezt éppen akkor, amikor a temetőben elhalkult Mahler V. szimfóniája, a temetést celebráló pap pedig arra kérte a gyászolókat, hogy imádkozzunk elhunyt testvérünkért, és amikor a hangfalakból megszólalt a „Hej, Rigó, Rigó, Te részeges ló, De megittad a zab árát”, Horváth Pista tolmácsolásában. A kérés úgy hangzott, hogy szeretnénk pihenni, lehetne-e egy kicsit csendesebben. Mire a hangfal mögött álló fiatalasszony visszakiáltott: majd pihenhetsz ott kint a temetőben és a karját felemelve a sírok felé mutatott.
Mintha csak a török átok kísért volna bennünket, mert másfél évvel a fenti esemény után olyan ingatlanba költöztünk, ahol az egyik szomszédban élő idős házaspár a sváb zenét kedvelte. Nem volt olyan vasárnap, amikor a déli harangszó elhangzása után ne szólalt volna meg a polkára hívogató zene.
