Fonákvarázs – Tóth Marcsival erdőbeli bolyongásról

A történetek mögött húzódó súlyos problémák, a házak bútorai, a közeli erdő legapróbb részlete és a szóhasználat, a tipikus Heves megyei nyelvjárás is roppant élethű.

A könyv nagyrészt önéletrajzi ihletésű, sok valóságos eseményt, személyt rejt. Budapesten élek huszonöt éve, az identitásom része már a főváros, vagy ahogy egy budai barátnőm viccesen szokta mondani, újlipótibb vagyok már a valódi újlipótiaknál. De máshol vannak a gyökereim, és ezt mindig is érzem. Egerben születtem, ott nőttem fel. Volt egy olyan időszak az életünkben, amiről ez a könyv is szól, amikor anyukám egy munkahelyváltás miatt tizenhárom évig falusi környezetben, egy Egertől 27 kilométerre, Heves és Borsod határán lévő turistaparadicsomban élt, amit egy kevésbé ismert oldaláról mutatok be. Peremvidékeken most is mindennapi élmény, ami a könyvemben olvasható erről az 1990-es évektől 2006-ig tartó időszakról. Ami a tájnyelv élethű vissza­adását illeti, van néhány képességem, amiket az apai nagyapámtól örököltem, akit sajnos nem ismerhettem: szeretek másokat figyelni, hallgatni, még cukkolni is, jól utánzok embereket, ezért nagyon hamar „levettem” ezeket a közvetlen környezetünkben élő figurákat is, akiknek a világát és a háttértörténetét az írásokon keresztül tudtam igazán megteremteni.

Ön is ott élt az édesanyjával, vagy mint a regényben Kismara, csak látogatóba járt oda?

Rengeteget voltam anyukámnál, de nem életvitelszerűen, én a városban maradtam gimnazistaként. Imádtam ott lenni, beszippantott a közeg. Zárt világ, a maga sanyarúságával, problémáival – ezt ellensúlyozza a gyönyörű természet, az állataival és növényeivel, az érintetlen táj, ami kitágítja a horizontot, ad valami felszabadulásérzetet. Filmekben, könyvekben is szeretem, ha komoly konfliktusok, drámai élethelyzetek háttereként erősen dominál a természet. A súlyos titkokra a nyelvhasználat is ráerősít: bele lehet veszni a szavak erdejébe, a nyelvjárásba, vagy a roncsolt nyelv útvesztőibe is. De magadra is találhatsz.

Az érintetlen táj csodája megmarad, ha ott él valaki, vagy hétköznapivá válik, mint a városiaknak a flaszter?

Büszkék rá, csak ezt sokszor elfedik az életük traumái. Egy idegen, egy a főhősömhöz hasonló betelepülő újra fel tudja fedeztetni velük a különleges környezetet. Az erdőhöz lehet fordulni, a természet mindig ott van, meghallgat, vigaszt ad, megnyugtat pusztán azzal, hogy van. A szépsége, a létében rejlő lehetőség jelkép is: kívül-belül erdő van, amiben – a körkörösség metaforájaként – bolyongunk.

Tizennégy év alatt írta ezeket a novellákat, közben írt és rendezett egy dokumentumfilmet, mindennapi munkaként pedig ­filmek produkciós koordinátora. Filmes, aki író is?

Írónak gondolom magam, de a film is ugyanolyan fontos. Hivatásszerűen ez utóbbi sikerült előbb, húsz éve kezdtem. Akkoriban már felvételiztem az egykori Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára, ahova nem vettek fel. Aztán egyszer odatévedtem Janisch Attila Másnap című mozijának felvételére, amit a környékünkön forgattak, megismerkedtem Tóth András gyártásvezetővel – sajnos már nincs köztünk –, aki odaadta a névjegykártyáját, de még két évig nem mertem felhívni. Végül felhívtam, és rögtön egy amerikai filmbe hívott dolgozni produkciós titkárnőnek. Így kezdődött a filmes életem. Bár az írást korán kezdtem, még sokáig pihentettem a film javára, mert ez utóbbi teljes embert kíván. Már a középiskolában filozófia szakra készültem, amit később az ELTE-n végeztem el. Nagyon szerettem, ott tanultam meg kérdéseket feltenni. Azt mondják a barátaim, fotografikus a memóriám, és tényleg mindig pontosan érzem, hogy melyek azok a pillanatok, amik majd vissza fognak köszönni egy novellában, vagy egy forgatókönyvben. A forgatókönyvírás mellett a dokumentumfilmezés érdekel, tavaly önerőből elkezdtem forgatni a második dokumentumfilmem, de ez a műfaj nagy türelmet igényel, sok év alatt készül el egy film.

Az első a karmelita szerzeteseket vette górcső alá. Honnan az érdeklődés az egyház iránt?

Témaként mindig ott van, ezt élem, hiszem, érdekel, fontos misszió ez nekem. Isten benne van a könyvemben is, olyan szűrőkön keresztül, ahogy ezek a szereplők engedik. A katolikus vallás a sajátom, noha kutyájával élő, egyedülálló nőként – egyelőre – nem valósítom meg a közegre jellemző klasszikus családmodellt. De ez azokban az alkotói körökben, ahol én dolgozom és mozgok, egyáltalán nem egyedi eset. Próbálok befelé figyelni, és nem a presszionáló külső elvárásokra. Egy kötelességem volt magam felé: ezt a könyvet megírni. Tizenkét éves korom óta írok, sok térítő vágány jött közbe, de megvártam, kivártam, amíg megszületik; hosszútávfutó vagyok mindenben. Ha a hivatásodban nyugvópontra jutsz, akkor szerintem a magánéletben is magabiztosabbá válsz. És hinni kell: mindenkinek megvan a maga ideje az életben. Nekem most van az egyik fontos pillanatom! Új fejezet kezdődött azzal, hogy megjelent a kötetem, amire, mondhatni, egész életemben készültem.

Milyen érzés volt elengedni vagy a könyvesboltok polcain látni?

Tizennégy évig az életem része volt, nagyon furcsa, hogy kész, hogy már „csak” diskurzus van róla. 2023-ban a Petri-díj pályázatára leadtam az akkor háromnegyedig készen lévő kéziratot, amivel a második díjat megnyertem. Aztán majdnem egy évvel később a Magvető Kiadó jelezte, hogy szeretnék megjelentetni a kötetet, akkor írtam még hozzá négy novellát, mert tudtam, hogy így lesz kész.

Szereplőktől érkezett már reakció?

Eddig csak jó visszajelzéseket kaptam, beszippantja őket a könyv. Anyukám most olvassa, apukám már abszolválta, saját elmondása szerint „falta a betűket”. Igyekeztem szeretettel, empá­tiával írni, nem akartam ítélkezni senki fölött. Ugyanúgy hordozom az ő életüket, mint a dokumentumfilmjeim szereplőiét, és ez óriási felelősség. Persze van egy igazsága a valóságnak, és egy másfajta igazsága a műnek is, és kétségkívül van egy fonákvarázsa ennek a furcsa egyvelegnek, amit a kettő képez. Nekem a túlélés lehetőségei­ről és egy anya-lánya történetről is szól a könyv.

A négy főhős mind nő. Nevezhető akár nő(i) irodalomnak?

Sok erős nő volt a családban, nagymamám, anyukám, de azt hiszem, én is. Ott a faluban is azt láttam magam körül, hogy több a nő, a fér­fiak tétovák, megrekedtek valamiben, vagy távol vannak. Az életösztön a nőkben erősebb, ez volt a primer tapasztalatom, és az, hogy az alkalmazkodóképesség, a megújulás és a rugalmasság a túlélés zálogai. Abból kihozni a maximumot, ami van.

+1 KÉRDÉS
Mikor járt utoljára azon a vidéken?

Néhány éve, de ha hazamegyek Egerbe, megpróbálom útba ejteni. A Bükk közepén egy kis ékszerdoboz, fontos idegenforgalmi csomópont, amit a látogatói által mindig érnek áramlatok, tehát a változás, a változatosság elérhető, nem úgy, mint egy zsákfaluban. Mégis furcsán áll az idő, mint valahogyan Északkelet-Magyarországon általában, ettől is olyan különleges, otthoni terep ez nekem.