Nem tudni, honnan jön a sötét, csak azt érezni, ahogy körbefog, béklyóban tartja és elnehezíti a téli reggeleket, mintha ólomsúllyal a bokánkon akarnánk szökellni, elrugaszkodnánk, de a lábunk a földbe gyökerezve. Tegnap éjszaka havazott. Mara pizsamában kutyulta a kávéját, kezét a kutya fején nyugtatta. Fél szemmel a tévére sandított, hat óra nyolc perc, a tévében Pártai Lucia számlálja vissza a napokat, amíg újra kirakhatjuk az ablakba a muskátlikat. Nem napok, hetek múlva, gondolta a nő, és hagyta, hogy Koli végignyalja a karját. Dijanka a fürdőszobában sminkelt, csordogált a víz a csapba, a mikróban álmosító zúgással teavíz melegedett. Mara fölvette a kihúzható kanapéra terített ruháját, még az előző este készítette oda, ez a pedánsság nem változott gyerekkora óta. Levette a nyakában hordott Mária-medált, aztán finoman a könyvespolc mögötti matyó hímzéses varródobozba ejtette a karkötők, köves gyűrűk és karika-fülbevalók mellé. Egy percig elmélázott az ékszerek fölött, aztán ráhelyezte a doboz tetejét, kiment az udvarra, és a kutya háza előtti tálba száraz eledelt szórt. Dijanka lépett ki az ajtón, geometriailag tökéletesre satírozott szemekkel, az Otto katalógusból rendelt ciklámen pufidzsekiben, és kinyitotta a Brava ajtaját. Bedugta a slusszkulcsot, miközben a visszapillantó tükörbe kukkantva megnyálazta a szemöldökét. A motor fémes csikorgással, kétségbeesve csürüszkölt az ólmos januárban. Nyomta a gázt, gyújtást adott, aztán ugyanezt fordítva. Végül felsóhajtott, és kinézett az ablakon, egyenesen Marára, aki a szárítóról levett báránybőrt paskolta a pislákoló udvari lámpa alatt. A hótól lesz a legszebb fehér, mondta vidáman, de mikor látta, hogy Dijanka idegesen becsapja a kocsiajtót, elindult a ház felé. Megfogta a konyhában kikészített pisztrángos kosarat, és bezárta a bejárati ajtót. A kutyaólra hajló fagyöngyfüzérre épp akkor repült rá egy dundi cinke.
Dijanka állig húzta a dzsekije cipzárját, csizmájuk alatt ropogott a hó a sötét utcán. Nem tudunk mástól kérni?, kérdezte Mara. Nincs más, felelte Dijanka, hogy rohadna meg az ukrán is, mikor lelépett fizetés nélkül, mi meg etettük, itattuk. A házak sorfalat álltak a kora reggeli sétához, láthatatlan, apró szemű eső szemerkélt, szemből jött valaki, az ő csizmája alatt is ropogott a hó, lassan közeledtek egymáshoz, míg pont egyszerre értek a türkizkékre festett, évek óta félkész állapotban tátongó Aquamarine panzió elé. A nő gumicsizmában, khaki férfikabátban jött, az arca, mint a kelt tészta, a szeme két csík. Épphogy bólintott, a pisztrángtelepen dolgozott, édeskés halszag csapta meg őket, amint elhaladt mellettük. Ráfordultak a Tábornok Eszti háza felé vezető útra, jó darabig felfelé kellett kaptatni. Tekintélyt parancsoló épület, neoklasszicista oszlopsorok tartják a tornácot. Tábornok Eszti egy vállára terített krémszínű poncsóban, karjait egymásba fonva cigarettázott az ajtó előtt.
Esztike, nem fázol?, kérdezte Dijanka, a hangja még nem melegedett fel, de már hízelgősen kerekedett. Gyertek, virágszálaim, mondta nekik a nő vicsorgó mosollyal. A ház valamikor réges-régen a Pallavicini grófé volt, senki nem tudja, hogy került Esztiékhez, akit néhai férje rangja után mindenki csak Tábornok Esztinek szólított, a rendes nevét senki nem tudta. A legnagyobb szoba fala roskadozott a vadásztrófeáktól, a behemót lábú cseresznyefa asztalon egy rézből készült oroszlánfej fogta le a régi újságokat, mellette egy tányéron egy halom pogácsa. A kopott, fekete bőrkanapén egy szomorú szemű öreg vizsla és két kövér tacskó heverészett. Ali, Maci, Báró, lefelé, mondta Tábornok Eszti, és tapsolt egyet. Kávét isztok-e?, kérdezte a két nőt, és felvonta a szemöldökét. Köszönjük, nem, mondták szinte egyszerre, és lekuporodtak a kanapéra, feszengősen recsegett alattuk a bőr. Eszti ősz kontyához kapott, és újra megtűzte. Mara szeme a Molière-összesnek támasztott bekeretezett fotóra tévedt, amin Tábornok Eszti ölelkezve szorított egy pirospozsgás katonát, az egykori Gyulai Nándort. Itt még őszinte boldogságtól csillogott a szeme. Drága Nándim, mondta, de csak a szája húzódott mosolyra, a szeme hidegen fénylett. Húsz éve már, tette még hozzá.
És akkor én mit tehetek értetek?, kérdezte a két nőtől sejtelmes arccal. Tudod, Esztike, az az ötszáz kéne, amit megbeszéltünk a telefonban. Január van, nincs vendég, az ukránról kiderült, hogy egy fegyvercsempész, lányokat is futtatott, jól lelépett fizetés nélkül, nem is ragozom, a büdös fenébe már!, mondta Dijanka, és igazságszolgáltatásra szomjazó arckifejezéssel nézett a nőre. Mara még mindig a fotót bámulta a könyvespolcon. Ötszáz, mondta Eszti, aprólékosan kiélvezve a másik kettő nyomorát. Lehet róla szó. Ki a kezes? Mara, mondta Dijanka, és nem nézett a másik nőre. Persze, nem lesz gond, ez csak formaság. Ti dolgotok, életem, mondta Eszti udvariaskodó vigyorral, én adom a bankot, ti meg a biztosítékot. Mara felocsúdott a töprengésből, és az asztalra tette a matyó hímzéses varródobozt. Tábornok Eszti egyenként nézte végig a családi örökséget, utoljára a szűzmáriás medált, amit előtte hosszasan forgatott a kezében. Szép, mondta, és a nyakába tette, de bekapcsolni nem tudta. Ejnye, mondta, és Dijanka felé fordult, mire az szolgálatkész mozdulattal bepattintotta a lánc csatját, aztán gyorsan az elfelejtett kosár felé nyúlt, és elkezdte belőle kipakolni a halakat az asztalra. Füstölt?, kérdezte Tábornok Eszti, míg az antik ékszermérlegben hintáztatta a karpereceket. Ilyen is, olyan is, felelte Dijanka. Hoztunk bort is, merlot, azt szereted, igaz, Esztike? Igen, mondta, csak az epémet kéne kicserélni, és rekedtes hangon felnevetett. A férjed újranősült?, kérdezte gátlástalanul Dijankát, és megnyálazta a szája szélét. Mindig van valakije, felelte a másik, és átsuhant egy árnyék az arcán. Lator, mondta Mara. Na, ez így karcsú még, babám, mondta Eszti Dijankának, miközben a nő csuklóján lévő aranyórát stírölte. Azzal jók vagyunk, mondta. Dijanka egy pillanatra meglepődött, aztán szemrebbenés nélkül a mérlegre dobta az ékszert. Tizenötödik házassági évforduló, mi?, nézett Marára, és idegesen elnevette magát. Tábornok Eszti kaján vigyorral vette leltárba a kígyócsatos órát, szálkás betűivel a többi ékszer alá véste a franciakockás papírra, aztán felállt, és a bárszekrényhez lépett. Már csak a papír van, mondta, és az állott bonbonszagot árasztó szekrényből egy gépelt papírt, egy üveg Napóleont, egy megsárgult borítékot és egy köteg pénzt vett elő. Dijanka gyorsan átfutotta a sorokat. Nyolc hónapon belül mindet visszafizetni?, csodálkozott hangosan. Hát hol kapsz ilyen ajánlatot? A Takarék már senkinek se ad, mondta teli szájjal Tábornok Eszti, és a pogácsamorzsákat a dekoltázsába söpörte. Számold meg! Dijanka számolt. Az igaz, mondta Dijanka, és aláfirkantotta a nevét, aztán odaadta a tollat Marának. A kezes alatt írd alá, mondta neki, és grimaszolt egyet. Felbontották a konyakot. Mikor Mara is a szájához emelte a poharat, és belekortyolt, néhány mélyarany csepp a szerződésre hullott, és elmaszatolta az aláírását.
Megyünk is, mondta Dijanka, estére talán jön egy házaspár, be kell fűteni. Előbb húzz egy kártyát, mondta Tábornok Eszti, és kezével megkeverte a semmiből előkerült paklit. Nem hiszek az ilyesmiben, felelte Dijanka, és legyintett egyet. Nem kell hinni, babám, csak húzz egyet, felelte, és megfellebbezhetetlen igazának teljes tudatában kezével szétterítette a lapokat. Dijanka Marára nézett. Kivetjük az uradat!, mondta Mara, és izgatott lett. Milyen rég volt az, mikor Ditta néni a lakótelepre járt neki kártyát vetni, és a lépcsőház összes boldogtalan nője nála szürcsölte a Cinzanót, Kismara meg ott ült mellettük, mert ő mindig a felnőttek között szeretett lenni. Dijanka kivett egy lapot. Mutasd ide, mondta Tábornok Eszti. Vágy. Vágyol az urad után, mondta mindentudóan Eszti. Hol van az már?, legyintett zavartan Dijanka, csak múlt idő. Húzzál még kettőt rá, babám, aztán megmondom én neked, hogy múlt idő-e. A szomszéd szobából nyögés hallatszott, Mara és Dijanka kíváncsian fordult oda. Pali itthon van?, kérdezte Mara a nőtől. Tegnap felszaladt a vérnyomása, egyem meg a szívét, most pihenget, dünnyögte Tábornok Eszti, de nem nézett föl a kártyákból. A kakukkos óra hetet vert, a kutyák egymással versengve ugatták a munkába igyekvőket. A behúzott brokátfüggönyök mögött a hóragyogástól egy pillanatra akár nyári estnek is tűnhetett volna ez a téli reggel. Olvassad, mondta Tábornok Eszti Dijankának. Nincs is rajta betű, ja, de van, felelte a másik, de azért maga felé fordította a lapokat. Geliebter, mi a csuda, mondta Dijanka. A bajszos férfi a szerető, na, mondom én, hogy itt a volt férjed, vagy új szerelem van kilátásban esetleg? Se új, se régi, csillagom, csak a nagy semmi, felelte kiábrándultan Dijanka, és töltött magának még egy konyakot. Na, és a harmadik a pénz, szívem. Pénz áll a házhoz, vagy a volt férjed, vagy egy új szerelem által, vágyakozol ez után a férfi után, de vágyakozol az általa nyújtott anyagi biztonság után is, neked kell eldönteni, merre billen nálad a mérleg. Inkább húzzon Mara, mondta Dijanka, és legyintett egyet. Tábornok Eszti hosszan nézett a nőre, amíg újrakeverte a lapokat, amiket aztán az asztalra terített. Jó rongyosak voltak. Mara rajtuk nyugtatta a kezét néhány pillanatig, aztán húzott hármat. Gyermek, remény, állandóság, jó lapok, szívem, mondta Eszti, és csettintett egyet a szájával. Mara felderült, a mellkasán lévő súly mintha egy csapásra szédült lepkesereggé változott volna. Kismara egyszer összekötötte a pillangók lábát zsineggel, úgy reptette őket, csupa hímpor lett a keze. Törölgette a ruhájába, és sírt, hogy lelankad a pillangók szárnya. Nincsenek már ilyen pillangójátékok.
Itt van a lányod. Az ő életébe vetett reményed állandó lesz az életedben, csakúgy, mint a vele való egységed, szereteted. Mindent elveszíthetsz, de őt soha, pedig van itt egy veszteség lap. Újra kell majd kezdeni. A gyerek nagy kincs, sajnos nekem nincs, mondta, és a délceg katonatiszttel közös fényképre nézett, de mielőtt még érzelgősre válthatott volna az arca, már újra ravaszul összeszűkült a szeme. Dijanka irigy tekintettel kiitta a konyakos poharat, Lotti burgundi vörös rúzsára gondolt, és a lánya rúzsa mögé rejtett, mindig dühös arcára. És a ház?, kérdezte Mara. Lesz még házam?, azt vesd ki, Esztike. A nő csücsörített, és újra megkeverte a kártyákat. Emelj!, mondta, mire Mara kettéválasztotta a paklit. Húzzál megint hármat, mondta Eszti. Nézz oda, megint itt van az állandóság, de itt van egy özvegyasszony is, és az ajándék kártya. Mara tekintete elhomályosult, Anya, mondta. Sokat gondolsz rá, ugye, kincsem? Talán ő segít majd valahogyan. Lapozzunk, mondta Mara keményen. Pedig anyád gondolatába’ te is ott vagy. Eszti hátradőlt, és behunyta a szemét. Az anyai szeretet nem csitul, lehetsz te akárhány éves. Ötvennyolc múltam, de az én édesanyám, Isten nyugtassa, engem az utolsó pillanatig kis zsibámnak hívott. Tavaly még velünk volt, gondolkodott el. Hiába, sok a halottam, addig jó, míg élnek a szülők, addig te mindig valakinek a gyereke leszel. Mara felállt a kanapéról, Dijanka is készülődni kezdett. Így van, válaszolta, én hamar elvesztettem a szüleimet. Na de az élet megy tovább, édesem. Akkor mindent megbeszéltünk, tette még hozzá, de hangjában kevesebb volt már a hízelgésből. Mindent, felelte a nő, és kikísérte a vendégeket.
