Egerben született, Budapesten, a Pesti Barnabás Szakközépiskola irodalom-dráma tagozatán végzett, színésznőnek készült, de az irodalom- és drámaelmélet tanulmányozásával párhuzamosan érdeklődni kezdett az emberi test működése iránt. Tizenhét éves volt, amikor édesanyja nagyon beteg lett. Akkor jutott eszébe, hogy ha nem színésznő, akkor ápolónő lesz. Hogy miért nem új karriercélja felé indult el mégsem? Azért, mert mindennapi kórházlátogatása során észrevette, hogy a hátsó lépcsőn lévő odaszáradt koszt egyszer sem takarították fel.
Amikor anyja elmondása szerint az is megesett, hogy gyógyszert, fájdalomcsillapítót az orvosa otthonról, vagy a magánrendeléséről vitt be neki, akkor a lány letett a kórházi betegápolásról. Viszont továbbra is érdekelte a gyógyítás, tanulni kezdett és természetgyógyászként végzett Földes Lászlónál, a Mantra Szabadegyetemen. Akkoriban is nehéz volt munkát találni, végül egy élelmiszerboltban lett eladó. Önállósodott, de mire minden hónapban kifizette a lakbért és a rezsit, szinte semmi másra nem jutott pénze, pedig akkorra már főpénztáros beosztásban dolgozott.
– Milyen úgy egy kasszában ülni, hogy tudja, azokat a dolgokat, amiket blokkol a vásárlóknak, saját magának nem tudja megvenni?
– Meghasonlott. Imádom a paradicsomlevet, emlékszem, négyszázharminc forint volt akkor, pont mint az órabérem. Fizetésnapon vettem egy litert, és addig ittam, amíg tartott. A másik kedvencem a Camambert sajt volt, vettem egyet, és egyszerre megettem az egészet. Ennyi az élet? Azért szakadok meg, hogy egyszer egy hónapban egy semmi kis paradicsomlevet vagy egy darab kommersz sajtot vegyek?
– Vagy-vagy?
– Igen, egyik hónapban ezt, a másikban azt. A kettő egyszerre nem ment. Közben bőszen tanultam angolul, hogyha lesz valami külföldi munkalehetőség, tudjak kommunikálni. Nem vártam a sült galambot, elébe mentem a dolgoknak, kerestem, így találtam is egy számomra megfelelő állást. Február 14-én, Valentin napon jöttem ki Németországba, München mellé. Huszonöt éves voltam, tele tettvággyal. Intenzív némettanulásba fogtam, és szerencsémre német főiskolásokhoz sikerült beköltöznöm albérletbe, egy régi építésű, bajor házba. Rengeteget tanultam tőlük, de a hivatalokban is türelmesek voltak velem, és mert látták rajtam az igyekezetet, segítettek is.
– Alacsonyabb szintű nyelvtudással is talált munkát?
– Igen, de közben folyton tanultam, kommunikáltam, ahogy tudtam. Rájöttem, éles helyzetben nem lehet szégyenlősködni. Hamarosan elkezdtem dolgozni a reptéren, a beléptető rendszernél, tehát rögtön olyan helyre kerültem, ahol muszáj volt beszélni. Sokan ott rontják el a külföldön való munkavállalást, hogy magyar közegbe kerülnek, ami roppant kényelmes, úgy viszont soha nem tanulnak meg beszélni az adott ország nyelvén. Egy idősebb bajor férfi volt a közvetlen munkatársam, aki a csomagátvizsgáló kamerát figyelte. Ő, aki nagyon szép hochdeutsch-ot beszélt, mondta nekem: Zsófi, mindegy, hogyan, csak mondd nekem, amit akarsz, nekem ez az anyanyelvem, ketten kiókumláljuk, mit szeretnél! Ha nem mondasz semmit, nem tudok a fejedben olvasni. Eleinte csak egymás után tettem a szavakat, utána elkezdtem figyelni a szórendre, a mondatrendre, egyre többet tudtam. Ugrásszerűen fejlődtem, azután megismerkedtem a férjemmel, és vele végre tudtam magyarul beszélgetni. Mert az nagyon hiányzott.
– Nem az volt az álma, hogy magyar lányként külföldi férjet fogjon magának?
– A férjfogás, mint olyan, nem szerepelt a terveim között. Dolgoztam, tanultam, nem azzal voltam elfoglalva. Olyan új albérletbe költöztem, ahol már voltak magyarok. A konyha közös volt, összeismerkedtünk gyorsan. Az egyik lakótársam ismertetett össze a férjemmel. Rövidesen összeköltöztünk, kezdetben anyósoméknál laktunk, München mellett. Idővel – akkor már egy gyerekkel és egy idős cicával – találtunk magunknak egy lakást egy kedves, Győrhöz hasonló méretű kisvárosban, Ingolstadtban. Ma is itt élünk.
– A férje mivel foglalkozik?
– A Kauflandban dolgozik logisztikai területen, komissiózóként, jól keres, és gyerekbarát a cég. Eredetileg asztalosmester, és most, amikor már az alapszükségleteinket megteremtettük, sőt, a két kisgyermekünkkel egy kertes házban élünk, perspektívában merünk gondolkodni. Tervezzük, hogy Jani miniállásban elkezdene magánvállalkozóként dolgozni. Egyre többen keresik őt apróbb, nagyobb asztalosmunkákkal, rajta vagyunk, hogy a jövőben ebből éljünk meg. Ő a szakmunkát végezné, én adminisztrálnék. A Covid alatt még a reptérről voltam gyesen, de csődbe ment a cég, pont akkor, amikor a kisebbikem, Beni megszületett. A gyest az állam vette át, de én munkanélküli lettem harmincévesen két gyerekkel. Elkezdtem munkát keresni, de akkor rádöbbentem, hogy szeretnék valami többet kezdeni az életemmel. Szerettem a kereskedelmet, sikerélményem is volt, de nem akartam élelmiszerbolti eladóként megöregedni. Másra vágytam. Akkor kezdtem el írni is. Regényt. Aztán egyik nap, amikor ültem a parkban a gyerekekkel, és a szemben álló idősek otthonából kitoltak egy nénit a parkba sétálni, na, mondom, ehhez lenne kedvem! A bolti kolléganőm anyukája idősek otthonában dolgozott, segített, beadtam az önéletrajzomat, behívtak próbanapra, azóta is ott dolgozom ápolósegédként. Öt év múlva lehetek idősgondozó, minden héten van továbbképzés, minden harmadik hónapban van kötelezően előírt, nagyobb képzési nap.
Van árnyoldala is a hivatásomnak, a halált nem tudom megszokni, de nagyon szeretem a munkámat.
Először egy bentlakásos otthonban dolgoztam, de jelenleg ambuláns ápoló vagyok, aki kijár házakhoz – autót a cég biztosít számomra. Itt nem az állam finanszírozza az ellátást, hanem privát cégek végzik az idősgondozást. Ezek az idős emberek önellátásra képesek, de segíteni kell nekik az öltözködésben, inzulint beadni, gyógyszereket kiosztani, mosdatni őket, fáslizni kell, szondákat, katétert kell tisztán tartani, cserélni, étkezésben segíteni. Fontos, hogy beszélgessünk, a lelkükkel is foglalkozzunk. Meghallgatom őket, pár jó szó csodát tesz a lelkiállapotukkal, próbálom a meghittséget is belevinni az ápolásba, figyelek erre. Jó fizetést kapok, amire rájönnek a pótlékok (vasár- és ünnepnapi, éjszakai és a többi), de nem ezért vagyok kedves velük, hanem mert ettől én is jól érzem magamat. Kettőnk fizetéséből tudtuk a családi házat kibérelni, bár a háború miatt nálunk is elszálltak az árak. Ha váratlan számla jön, vagy betegség, ne adj isten, baleset fordul elő, akkor nehezebb az élet, és a két kocsi fenntartása is sokba kerül.
– Miért kell két kocsi?
– Itt nincsen tömegközlekedés, gyalogút sincs, a német autósnemzet. Az egyik kezükben sör, a másikban kormánykerék, amikor megszületnek. A nagyváros más, ott van közösségi közlekedés, de mi kisvárosban élünk, és nem helyben dolgozunk. Ráadásul a gyerekekkel gyakran járunk orvosokhoz, mindketten speciális oktatási intézménybe járnak.
– Miért kell speciális intézménybe járniuk?
– Örökölték az ADHD-szindrómámat. Kisgyerekként tanulási problémám volt, anyu hordott mindenfelé, de otthon nem tudtak diagnosztizálni. A gyerekeim kapcsán derült ki tavaly számomra is, hogy ADHD-s vagyok. Amikor náluk felmerült, hogy nem stimmel valami, azonnal küldték őket speciális oviba, ami itt nem kirekesztés, hanem konkrét segítség a családnak. Egy orosz gyerekpszichológus az oviban – minden oktatási intézményben van pszichológus – mondta, hogy diagnosztizálni kell őket, mert az állam csak akkor fizeti az egyébként iszonyú drága óvodát. Megkérdeztem, mi lesz, ha nem tudják diagnosztizálni, mint anno engem, Magyarországon? Olyan itt nincs, válaszolta, és igaza lett. Kértem, és pikk-pakk kaptam időpontot egy regensburgi klinikára.
Bementünk az orvoshoz, anamnézist vett fel róluk a terhességeimtől kezdve, és megkérdezte, rajtam kívül van-e ADHD-s a családban. Meglepetve kérdeztem, ennyire látszik rajtam?
Első perctől, ahogy belépett, láttam, hogy ön is érintett – felelte. Akkor jó kezekben vagyunk, gondoltam. Ahogy hallom, otthon már az autistáknak való sulit is kezdik bezárni, itt pedig vannak iskolák, ahol a teljesen normális, ám ADHD-val küzdő gyerekek tanulnak. Türelmesek velük, felkészültek a tanításukra, ellátásukra. Itt tudják és elfogadják, hogy ezek a gyerekek, nem lusták és nem hülyék, csak mások. A matekóra olyan, hogy egy dió meg egy dió az hány dió? Kettő. Remek, akkor most két guggolás. Paralel megy a szellemi és a fizikai leterhelés. Nekik több mozgás kell, akkor jobban fog az agyuk, másként kell lekötni a figyelmüket. Itt tudnak mit kezdeni a gyerekekkel, van rá központi akarat, amire megteremtik a költségvetésben a pénzt. ADHD-sként jártam normál iskolába, és ezt nem kívánom a gyerekeimnek.
– Hazajönnének?
– Hazaköltözni? Nem. A nagymamámnak Jászapátiban van egy háza. Arról már beszélgettünk, hogy ha már nyugdíjasok leszünk, esetleg hazaköltözünk, mert ott az itteni nyugdíjunkból meg tudunk élni. De ez teljesen attól függ, mi lesz addig Magyarországgal, Magyarországon.
– És mi újság az előbb emlegetett regényírással?
– Amikor munkanélküliként ott álltam két kisgyerekkel, akkor éreztem, hogy valamit kell kezdenem az életemmel. Amikor a Facebookot pörgettem, feljött egy mese, a Talentumos, aminek a lényege, ha tehetséget kaptunk, ne rejtsük el mélyen magunkban, hanem próbáljuk megsokszorozni. Aztán a tévében is erről beszéltek, és váratlanul a férjem is felemlegette ezt a bibliai történetet. Fogtam a fejem, miért jön velem folyton szembe ez a történet? Miben vagyok én tehetséges? Hát, a fogalmazásban, csaptam a homlokomra. Már a gimiben is bebizonyosodott, hogy van hozzá affinitásom, emlékeztem vissza egy nagymosás, és két etetés között a gimnáziumi irodalomórákra. A helyesírásom viszont borzasztó rossz volt, ez visszatartott attól, hogy komolyan belefogjak,
de akkor találtam Agatha Christie-ről egy cikket, amiben leírták, hogy rettenetes volt a helyesírása, és a szerkesztők a hajukat tépték a kéziratai javítása közben.
Azóta is találgatják, hogy diszlexiás volt, vagy ADHD-s. Akkor felbátorodtam, ráadásul találtam egy pályázatot. Elkezdtem írni egy krimit. Épp előtte olvastam egy cikket a sejtemlékezésről, ami igencsak megfogott. Olyannyira, hogy belemélyedtem, és arra alapozva írtam a regényt. Egy írónővel közösen dolgozom rajta. Neki, az általa ajánlott olvasmányoknak, és főképp Grecsó Krisztián könyveinek köszönhetően rengeteget fejlődtem. Remélem, sikerül hamarosan kiadni, mert a fejemben már több könyvötlet is van. És sorban meg fogom valósítani azokat is.
