1600 adag kristályt foglaltak le a Béke utcában, ami gyakorlatilag a családi házunk mögött húzódik, csak egy dombhát választ el minket a felnémeti cigány szegregátumtól, helyi nyelven cigányteleptől. Batman egy haverom unokatesója volt, csak köszöntünk egymásnak, kedves, lapaj, nagy dumás arc volt. Egészen biztos voltam benne látatlanban is, hogy a halála nem volt véletlen, és abban is biztos voltam, hogy köze lehet a kristályos dologhoz. Végül is nem tudom biztosan, mi történt, de azt vizionáltam, hogy drogba halt bele, és ennek kapcsán csapott le a rendőrség a terjesztőhálózatra.
Az a baljós sejtésem támadt egy másodperc alatt, hogy a terjesztőhálózatot is ismerem. Nyolc éve jöttem el Egerből, a körzeti általános suli és gimnáziumból, ezért voltam biztos, hogy taníthattam a srácokat, vagy ha nem, látásból ismerem őket. Sokat dolgoztam önkéntesként a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapítványnak, ami szintén az utcában helyezkedik el, festettem nekik ingyen graffitiket, vagy tanítottam, korrepetáltam a gyerekeket. Így vagy úgy, de biztos, hogy a 16 letartóztatott emberből valakiket ismerek...
Sokszor voltam a napköziben is a roma srácokkal, általában fociztunk. A kollégák párszor jelezték, hogy a házik nincsenek kész, de valahogy közös megegyezéssel mi mindig a focit választottuk, tanítgattak, hogyan kell megtekerni a labdát belsővel és hogyan lőjek fel a pipába. Nagyon élveztem, mikor egy drága cipőm felszakadt, olyat lőttem, azt mondták, ez már lövés volt, büszkén pirultam el, veregették a hátam.
Gyakran beszélgettem velük, kérdeztem őket az életről, tanácsokat próbáltam adni, tanulásról szónokoltam, néha meghallgattak, néha nem. Kérdezgettem, hallottak e a szélsőjobboldali mozgalmakról, nemleges választ adtak, meséltem a rasszizmusról,
intettem őket, ne maradjanak otthon, tanuljanak nyelveket, ne szakadjanak bele a szegénységbe, menjenek idegenbe, ahol már nem lesznek barnák, csak egy árnyalat egy nyüzsgő világban.
Fogalmam sincs, hányan fogadták meg a tanácsomat.
Félek, sokukat ismerem, akik most hosszú időre mint vádlottak, tettestársak, megvetendők, rossz példák, fekete bárányok, sittesek, bebukottak lesznek, kartonszámok, ügyiratok, leköpendők, megvethetők, számok és névsorjegyzékek. Milyen egyedül lehetnek most a cellákban! Biztos sírnak, azt hallottam, mindenki sír, mert olyan rettenetes a börtön, főleg a szoros családi kötelékekkel bíró romáknak. Le kellett ülnöm, annyira megviselt ez a gondolatsor.
Én „sajnos” még ilyen esetben sem látok ügyiratszámokat vagy tetteseket, én csak sorsokat látok, hogy ki hogyan került ide vagy oda. Osztályban hátra ültetett, sokszor sajnos kollégák által is kicsúfolt vagy lesajnált, folyamatosan igazoltatott, leterelt, szegénységbe született gyermek arcokat látok.
Bódis Kriszta tanodájából száz százalékban továbbtanulnak a romák, itt dílerek lesznek, ezek nem random sorsok, hanem ok-okozati összefüggések, és én elsápadva gondolok azokra a csillogó szemű srácokra a tornateremből: ugye nem ők azok, ugye nem ők azok?!
Milyen jogon ítélkeznék? Középosztálybeli családból jövök, külföldön tanultam, hűtő tele volt, taníttattak, utaztattak, klubokba jártam, megkaptam a vitaminokat és nyomelemeket a táplálékkal, iskolában tanárok kedvence voltam, mert anyámat ismerték, gimiben pedig megúsztam a balhéimat, szintén emiatt. Régen ki kellett volna rúgni, de én mindent megúsztam. A családom egyes részei kifejezetten gazdagok, bármilyen nagy szarba kerülnék, lenne kit felhívnom. Én akarok okoskodni, miért nem szedték össze magukat a cigók a Béke utcából, nem lenne igazán elegáns.
„Nem vagyunk mink rossz emberek!”
Pár éve, leégett egy ház ebben az utcában, s mikor a családom hazautazott két hétre Skóciából, ahol élünk, elmentem megnézni a balesetet, amiről olvastam a neten. A legnagyobb lányomat kézen fogtam, átbattyogtunk, alig pár perc séta még lassan is. Egy kis domb választ el minket, és ugyanakkor száz év. Vályogviskók, kopott falak, autóroncsok, tűzifahalmok, kutyák, kapirgáló csirkék, szemetes konténerek, letaposott udvarok, gaz és por.
Mindenki az utcán, már több tíz méterről köszönnek nekünk a lakók, Tanár Úrnak hívnak, örvendenek, hogy látnak, nagyon jólesik a szavuk, kedvesen parolázok én is. Lányom mellém simul, idegen neki a lármás közeg. Régebben is kérdezgettek sokan, nem e félek bemenni a telepre, sajnáltam ezeket az embereket, akik félnek embertársaiktól, pedig csak köszönni kéne és embernek maradni. Ugyanakkor, értettem a félelem hangjait is, de nekem erre nem volt okom.
Ahogy araszolunk előre, egy kilencévesforma kisfiú áll elénk, kezében labda, vidáman méreget minket.
– Jó napot, kit keresnek?
– Csak jöttünk megnézni a balesetet, jó napot!
– Én fedeztem fel, egyből szóltam a nagybátyámnak, de hatalmas szél volt, le is égett a négy ház, egybe meg belekapott a láng, rettenetes volt, mindenki rohant de nem lehetett megmenteni, pedig jöttek a tűzoltók is. Egy drogos ember cigizett a garázsban, az kapott lángra… be volt lőve a szerencsétlen.
– Olvastam igen, meg ismerem a nagybátyádat, ezért is jöttem át, mert hallottam a ti házatok volt. Nagyon sajnálom.
– Jöjjenek közelebb, nem kell félni mitőlünk, nem vagyunk mink rossz emberek!
Ahogy ezt kimondta, én úgy elszégyelltem magam, hogy a földet néztem, a lányom engem bambult, nem értette, rángatta a kezemet, hogy hogyan értette a vele nagyjából egykorú kisfiú. Nézte egymást a skóciai kislány és a Béke utcai fiú, mindketten szinte biztosan predesztinált sorssal.
A mai napig rákérdez a lányom, hogyan értette ezt a kisfiú, és mi az hogy cigány? Mert ő nem látott különbséget. A lányom most 15 éves.
Zöld cipő a karácsonyfa mögött
Volt egy focitorna az iskolában, ahol tanítottam, úgy 12 éve történhetett a sztori. Mivel tél volt, én az aktuális edzésemet a suli aulájában végeztem, lépcsőre futás és saját súlyos edzés. A tornateremben ment a torna, én futottam a kilométereket az aulában, körbe-körbe, fel az emeletre, le az emeletről, kint hideg volt, örültem, hogy a suli mellett lakom, ezért jó meleg helyen edzhettem. Ahogy kocogtam, egyszer csak észrevettem egy pár cipőt, meg egy farmert az iskolai karácsonyfa mögött. A cipő rikító zöld volt. Ahogy kocogtam az aulában, ezen azért elgondolkoztam. Száz ember kiabál a tornateremben, az aula azonban teljesen üres volt, miért áll valaki a karácsonyfa mögött, mi ez a hülyeség? Mikor megint visszatértem a karácsonyfa mellé és benéztem, a cipők és a farmer eltűnt, még az is eszembe jutott, hogy káprázott a szemem, vagy hogy esetleg csak egy gyerek szórakozik velem.
Másnap, a tantestületi gyűlésen az igazgatónk, Zsolt megrendülten jelentette be, hogy az iskolai futballtorna alatt betörtek a tanáriba, és gépeket vittek el, memóriakártyákat, pár monitort.
Azonnal emeltem a kezem, hogy én láttam a tettest. Mikor elmeséltem a körülményeket, elég hülyén néznek rám páran, hogy vasárnap délután én két órát futok az aulában, hatvan ember nézett, meséltem a cipőről meg a farmerről. Zsolt bejelentette, hogy azonnal hívja a rendőrséget, jó munkát kívánt a hétre és elvonult az irodájába. Követtem és kopogtam. Mondtam neki, szeretnék kérni egy napot és megpróbálom előkeríteni a tettest, vagy a tetteseket. A szemüvege fölött nézett, töprengett. Meséltem neki az önkéntes munkámról és arról, hogy azt hiszem, tudom ki lesz az, mert ezt a rikító cipőt már láttam egy srácon a múlt héten, a telepen, és azt kértem, hogy legyünk emberek, hátha tudok hatni a srácokra, mentsünk meg sorsokat. Azt mondta Zsolt, hogy ha reggel nyolcra itt a cucc, akkor nem telefonál. Ingatta a fejét, de kezet adott rá, hálásan szorongattam a jobbját és rohantam. Az udvaron a focicsapatomat összetrombitáltam, és azt mondtam a srácoknak, hogy sajnos majdnem biztos tudjuk, ki a tolvaj, ha hazamennek, adják át az üzenetemet: ha nyolcig itt az áru, megúszhatják a fiúk. Láthatóan nem játszották a naivot a napközis srácok, mondták ők is, tudják kinek kell szólni. Megköszöntem a segítségüket.
Reggel hét ötvenkor már a sarkon posztoltam mint egy őr. Forgattam a fejem, teltek a percek. Micsoda blamázs lesz, ha esetleg nem jönnek el. Egy takarító néni szólt, valaki elkezdte terjeszteni, hogy én loptam el a gépeket, nem tudta, ki kezdte el, de nem mondta, hogy nem egy tanár volt. Belesápadtam abba, hogy magamat kevertem gyanúba.
Micsoda lökött sztori valóban, vasárnap a suli kicsit különc töri tanára az aulában futkos, és milyen véletlen, aznap eltűnik egy csomó számítástechnikai eszköz. Remek!
Már csak két perc van, hirtelen felbukkan két srác, köztük az, akire tippeltem. Két nagy bevásárlótáskát cipelnek, alig bírják, lihegnek, vigyorognak zavarukban, én sötéten nézem őket.
– Uraim, sejtitek, mekkora bajban vagytok?
– ...
– Basszus, ezt nem hiszem el, rikító cipőben állsz a fa mögött… azt hiszed vak vagyok? Egy cipőben, ami csak neked van? Ennyire hülye vagy?
– Ne haragudjon, tanár úr! Komolyan...
– Már azt hallottam, engem vádoltok, az én nevem sározzátok be, mert meg akarlak védeni! Ez a terv?
– Ne haragudjon, komolyan!
– De ez lesz az életterv? A lakásod mellett 300 méterrel lopsz? Miért nem jársz be a suliba? Untat? Azt hiszed anyukádék mindig eltartanak majd? Tudom, hogy nem jársz be a suliba, miért nem dolgozol? Hallottatok a kopaszokról, emiatt fognak nyerni egy nap, és veletek kezdik a rendrakást! Rossz emberek vagytok ti?
– Nem...
– De én ezt honnan tudjam, honnan tudjuk mi ezt? Tudjátok mi lesz a faluban ha ez kiderül? Mindenki cigányozni fog! Az egész közösségeteket bántani fogják! Nem értitek meg a rohadt életbe? Ennyire egyszerűek vagytok?!
Néma csendben állunk, elveszem a táskákat, megint vigyorognak zavarukban, mondom nekik, menjenek haza és gondolkodjanak el, s tessék elmenni a suliba megint és… Kaptak még egy esélyt.
Elköszönünk.
Pakolom ki az alkatrészeket a tanáriban, sutyorog valaki a hátam mögött. Senki nem látta a fiúkat az utcán, mert nem úgy álltunk, újabb bizonyíték ellenem, már én is vigyorgok kínomban.
Végül is csak a roma közösség tudja, hogy mi az igazság, egyszerre ironikus és végtelenül megalázó a helyzetem.
Természetesen nem változtak meg, feleslegesen bénáztam, hetek múlva már hallom, megint megbuktak valamivel.
Akik nyomorba szánkáztak
A srác, aki posztolta Batman halálát, bizonyos Árpád, ismerősöm a Facebookon. Valójában egyszer beszéltünk az életben, s csak párszor találkoztunk. Vissza kellett jelölni, nem volt más megoldás. Látom, rendezett élete van, van család, munka, örömömet lelem abban, ha látom a képeit. Végül is jól döntöttem. Akkor ott. Sokkal fiatalabb… Batman csapatában volt, együtt verettek, láttam sokat korábban, messziről. A fekete BMX bicaja nagyon menő volt. Egy bicajos srác a belvárosból.
Ötödik óra, történelem, a honfoglalásról tartok beszámolót. Vidáman és zajongva helyezkedik el a csapat, 12. B, zárom az ajtót, valaki beteszi a lábát, Csabai az, meg a BMX-es haverja, jönnének be. Csabait már kirúgták pár hete a suliból, drogok és magatartás problémák miatt, de mégis az ajtóban áll, néz.
– Tanáú, jó napot, bejöhetnénk a haverral?
– Szervusz, de jó, hogy látlak, de te már nem is ide jársz, haverod meg soha nem is járt ide!
– Mondtam neki, milyen jó órákat rak fel, Tanáú, nem szívasson már meg, kijöttünk ide, ígérem nem fogunk zavarni, beülünk hátra… na?
– Na jól van, üljetek le oda, van egy kettes pad szabadon, de tényleg ne pofázzatok, ok?
– Eskü!
Ahogy hátrafelé haladnak, lepacsiznak mindenkivel, sokan röhögnek, megy a mutogatás, de pár másodperc múlva belekezdhetünk a leckébe, tartja a szavát Csabai. Írok a táblára, mesélek, látom ám a szemem sarkából, hogy elkezdenek motoszkálni Csabaiék. Összeröhögnek, megy a show a többieknek, kuncogás.
Végül is tíz perc múlva arra jutok, hogy bevettek valamit és az a valami kezd bejönni. Biztos, hogy nem pia, mert azt éreztem volna, de nem is fű lesz, hanem valami komolyabb.
Az egyre inkább visszatarthatatlan röhögésből arra gondolok, bélyeg lesz ez, vagy eki. Az írás közben azon filozofálok, hogy ez nagyon komoly gond, de mit lehetne csinálni? Arra jutok, hogy úszom az árral és majd reagálok az eseményekre. Hirtelen pattan fel a két fiú és olyan hisztérikus röhögés csobban ki belőlük, amitől összerezzen mindenki. Csabai veri a bicajos hátát, mutatja, hogy rohanjon, hatalmas csattanással tárul ki az ajtó, visongva futnak, lassan elhalkul a folyosó, döbbenten néz 28 szempár.
– Erre se mond semmit?
– Mit mondjak?
– Nem látta mi volt ez?
– De láttam… és mit kellene tennem? Hívjam a zsarukat? Ugye nem gondolod, hogy telefonálok?
Nézem az asztal lapját, az osztály engem néz, valaki bekukkant az folyosóról, kérdi, mi volt ez a zaj, valamit motyogok, becsukom az ajtót, folytatom az órát.
Pár hónap múlva a város másik végén állok a pirosnál, zebra előtt, hátizsák rajtam, bambulok. Látom ám, hogy Csabai haverja, a BMX-bandita a gépét támasztja a másik oldalon, ő is a zöldre vár, erősen néz, úgy teszek, mintha nem érzékelném a jelenlétét. Állok vagy fél percet, kocsik haladnak el előttem, Csabai haverja, felpattan a fekete bicajra, mellém gurul, át a piroson, köhint.
Oldalra nézek, felhúzom a szemöldököm.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Végül is, tanár úr, bocsánat ha így szólítom, szóval én azért jöttem ide, mert szeretnék bocsánatot kérni, kérem bocsásson meg… nagyon gáz volt, amit csináltunk, nagyon szégyellem magam! Csak ezt akartam mondani.
– Én nem haragszom, teljesen hülyét csináltatok belőlem, de nem haragszom. Beszélhetnénk egy kicsit?
– Igen, de tényleg ne haragudjon, ez nagyon nagy butaság volt...
Mesélek neki egy generációval korábbi bicajos hősökről, gördeszkások, rockerek, punkok voltak, akik elkallódtak, nevek tucatjait sorolom, akik eltűntek, meghaltak, elkallódtak az én generációmból.
Egykori szépfiúk, hősök, bunyós lazák, ikonikus figurák, akik nyomorba szánkáztak. Csendesen hallgat. Érti-e, mire akarok kilyukadni, kérdezem. Bólint. Mondom neki, hogy én értem, hogy buli van, de szerintem nagy gond, ha már reggel be kell drogozni és ezzel mennek el évek, mert ennek nem lehet jó vége. Nagyon komolyan kijelenti, hogy gondolkozni fog a mondataimon, kezet ad, keményen megszorítjuk egymás kezét. Soha többet nem beszéltünk, csak köszöntünk egymásnak a városban, bárhol is találkoztunk.
Nézem a posztját, szegény nagyhangú Batman meghalt. Remélem jól van az Árpád, talán egyszer az életben adhattam egy jó tanácsot, és lehet, egyszer meg is fogadta valaki.
