A valóságban félszáz év arra volt elég, hogy a féktelen globális fogyasztás őrülete végveszélybe sodorja a körülöttünk lévő ökoszisztémát. Villámárvíz, földcsuszamlás, aszály és más drámai jelenségek váltogatják egymást, de még mindig vannak – sőt egyre hangosabban – olyan közéleti tévelygők, akik szerint a környezetvédelem és a Green Deal liberális humbug. Amerikában idén ismét elnöki rangra emelkedett az üzletszerű rövidlátás, Európában a Trumpot istenítő patrióták élik fel a jövőt. Riporterünk a brazil teknősmentőknél járt Ubutubában.
Partra mosott szeméthegyek
Egy esős napot követően, egy Sap Paulo közeli brazil tengerparton sétálva szembesültem azzal, valójában mit is jelent a globális műanyagszennyezés. Ami nekem korábban csak dokumentumfilmekben látott képkocka volt, az Brazíliában a valóság; több tonna partra vetett különféle hulladék. Így élnek itt emberek és ebben élnek állatok. Megmentésükért öt évtizede küzd egy szervezet, a Tamar Project.
Évekkel ezelőtt terjedt az interneten egy videó egy teknősről, aminek az orrából egy több centiméter hosszú műanyag szívószálat távolítottak el. Egyebek között ez a videó jutott eszembe, amikor egy esős délutánt követően sétára indultunk Ubatubában, ahol a 102 strand nagy részét hirtelenjében elborította a szemét egy enyhe vihart követően.
Brazil barátunk, Pedro a döbbent és elborzadt arcunkat látva sűrű magyarázkodásba kezdett; szerinte ez itt ilyenkor, esőt követően normális.
Az erős, heves hullámok egyszerűen a partra mossák az óceánban hánykolódó, ki tudja, honnan érkező szemetet. Műanyag és alumínium-palackokat, szívószálak tömegét, fülpiszkálókat, csomagolóanyagokat, mindenfélét, amit az emberek valahol, valamikor elhagytak vagy szándékosan elhajítottak. Elkeserítő, és egyben talán hányingerkeltő látvány is volt ez azt követően, hogy a Brazíliába érkezésünk óta minden nap órákat töltöttünk az Atlanti-óceán vizében fürdőzve, végeláthatatlan, zöld esőerdőkkel körülvéve.
Amikor motorcsónakkal jártuk be a környékbeli kis szigeteket, testközelből láttunk delfineket és teknősöket, az azúrkék vízben nyoma sem volt szemétnek. Pedig akkor is ott volt, csak az a kérdés, hogy pontosan hol. Talán az óceán mélyére leülepedve vagy annak közepén, szigetekben hánykolódva, ahogy azt néha láttam már különféle dokumentumfilmekben. Talán épp az aznapi enyhe vihar vájt bele egy szívószálat vagy fülpiszkálót egy újabb teknős orrába...
Ezzel a gondolattal, a legközelebbi sétánk alkalmával indulás előtt felmarkoltunk néhány használt műanyag szatyrot, és a barátommal a strandokon andalogva felszedegettük az utunkba akadó különféle hulladékokat. Napról napra több tucat zsáknyi ilyen partra mosott szemetet gyűjtöttünk össze a gyakori esőzések és amiatt, mert a tengerparton töltött napot követően voltak, akik gondosan a homokban hagytak 6-8 sörös dobozt, műanyag tányérokat, villákat és zacskókat. Ezeket legkésőbb az éjszaka folyamán magába mosta volna a víz, tovább növelve a szemétszigetek méretét, meg a kipecázott halak gyomrában található műanyag kanalakat, csomagolóanyagokat, mikroszennyeződéseket. E halak először a boltok polcaira kerülnének, később pedig valószínűleg az emberekben végeznék. Persze, szabad szemmel nem láthatóan. Hogy nem mi voltunk az egyetlenek, akik úgy döntöttek, hogy a strandolás mellett zsákokat ragadnak és feltakarítanak, arról néhány tengerparton hirdetőtáblák és fényképek is árulkodtak mosolygós, teli szemeteszsákokat szorongató emberekről.
Brazíliában a part menti városok önkormányzatai rendszeresen szerveznek szemétszedő akciókat, de különböző szervezetek is; például szörfklubok és állatmentéssel foglalkozó alapítványok is rendszeresen takarításba fognak. Egyebek mellett ez az egyik feladata a Tamar Project (Projeto Tamar) állatvédelmi non-profit szervezetnek is. Ennek az ország számos pontján, többek között Ubatubában is van bázisa, és a tengerpartok megtisztítása mellett éppen azoknak az állatoknak a védelmével foglalkoznak, amelyekért a hulladékot látva én is rendszeresen aggódtam.
Közel 50 év munkája
Ubatuba apró turistaközpontjától gyalog néhány kilométerre, nem egészen egy órás sétát követően, kisgyerekes családok után szegődve bukkantunk rá a Tamar Project helyi bázisára. Dél-Afrikában gepárdokkal és egyéb kisebb-nagyobb macskafélékkel; karakálokkal, szerválokkal, leopárdokkal, oroszlánokkal és Fushannal, a tigrissel foglalkoztam, amikor felmerült, hogy a következő hosszabb utazásom Brazíliába lesz. Eldöntöttem, hogy itt legalább egy napot teknősök közelében akarok tölteni. Így találtam rá az interneten keresgélve Brazília egyik legnagyobb, kifejezetten teknősökkel foglalkozó non-profit szervezetére.
Úgy képzeltem, a náluk, velük töltött napom nagyjából abból áll majd, hogy a tengerparton szaladgálva sirályokat fogok riogatni, miközben a tojásokból éppen kikelő kis teknősök a vízbe próbálnak eljutni. Végül erre – ezúttal – nem volt lehetőségem, de a teknősmentéssel foglalkozó, 1980-ban tengerbiológusok és kutatók által létrehozott Tamar Project munkássága egyébként sem csak abból áll, hogy bébiteknősöket mentsenek éhes madarak szájából. Az ubatubai bázisukban berendezett kis tárlat szerint a küldetésük az, hogy a Brazíliában előforduló öt tengeri teknősfajt;
a cserepesteknőst, zöld teknőst, kérgesteknőst, álcserepesteknőst és olívateknőst tanulmányozzák, és lehetőleg minél hatékonyabb módokon védjék.
A kiállított fotók alapján ez azt jelenti, hogy halászhajók hálóiba akadt példányokat szabadítanak ki, sérülteket gyógyítanak és látnak el, felkeresik a fészkeiket, tanulmányozzák, szükséges esetén biztonságba helyezik őket, a fiókáknak pedig – ahogyan azt én is elképzeltem – segítenek a vízbe jutni.
A honlapjuk szerint az ország mintegy 22 pontján vannak jelen. Van, ahol a külvilág számára kevésbé látható formában dolgoznak a tengerbiológusok és önkéntesek; például műszerekkel, műholdas nyomkövetőkkel figyelik a teknősök mozgását, védik a fészkelőhelyeiket és különféle információkat gyűjtenek a létszámukról. Máshol nagyon is látható a jelenlétük; Ubatuba közepén a kis ajándékboltjuk előtt óriási teknősszobrokkal fotózkodhatnak a gyerekek, helyben pedig a kis múzeum és látogatóközpont mellett kórházuk is működik, medencékkel, bennük köröző egykor megsérült, vagy valamilyen rendellenességgel született kisebb-nagyobb teknősökkel.
Mivel külső szemmel többségük egészségesnek tűnik, őket először szkeptikusan, sajnálkozva néztük azt gondolva, hogy csak a látogatók, potenciális támogatók miatt élnek így, és hát egy medencében élni az óceán után olyan lehet, mint egy embernek börtönbe kerülni. Aztán mellénk szegődött a szervezet egyik dolgozója, egy fiatal tengerbiológus lány, aki a különféle szárazföldi és tengeri teknősök között vezetve mindegyik fajról mondott valami érdekességet, egyes példányokra rámutatva pedig azt is megindokolta, miért tartják őket a látogatóközpontban, medencékbe „zárva”.
Az egyik teknős például a fajától eltérő színű páncéllal született valamilyen genetikai rendellenesség miatt, a természetben pedig halálra lenne ítélve. Egy másik halászhálókba akadt és a hajótestnek ütközve megrepedt a páncélzata. Ha a halászok nem hívták volna a szervezet munkatársait, valószínűleg elpusztult volna. Ehelyett medencékben körözve tanítanak. Például minket, európaiakat is, akik tengeri teknősöket nem gyakran látnak, és csak a szerencsének köszönhetően lyukadtak ki Brazíliában, meg persze a helyieket is.
Magyarországon is oktatnak
Az állatmentés és a teknőspopuláció növelése érdekében tett munkájuk mellett a Tamar Project munkatársai ugyanis előadásokat is tartanak. Hívják őket iskolákba is, olykor még Magyarországon is tartanak iskolai foglalkozásokat menhelyek és különféle állatvédelmi szervezetek együttműködésével. A különbség csak annyi, hogy ők macskák és kutyák helyett a teknősökről tájékoztatnak, a munkájuknak köszönhetően pedig ezek az egyébként veszélyeztetett fajok nem csupán fennmaradtak, de a számuk is növekedésnek indult.
Ahhoz, hogy ez így is maradjon, egy óriási szervezet munkája valószínűleg nem elég. Az is kellene, hogy többen felszedjük mások eldobált hulladékait, vagy hogy jobban igyekezzünk és egyáltalán ne is kerüljön szemét a vizeinkbe. Nemcsak mi nem akarunk műanyagban fürdeni, hanem ezek az állatok sem...
