A valóságban félszáz év arra volt elég, hogy a féktelen globális fogyasztás őrülete végveszélybe sodorja a körülöttünk lévő ökoszisztémát. Villámárvíz, földcsuszamlás, aszály és más drámai jelenségek váltogatják egymást, de még mindig vannak – sőt egyre hangosabban – olyan közéleti tévelygők, akik szerint a környezetvédelem és a Green Deal liberális humbug. Amerikában idén ismét elnöki rangra emelkedett az üzletszerű rövidlátás, Európában a Trumpot istenítő patrióták élik fel a jövőt. Riporterünk a brazil teknősmentőknél járt Ubutubában.
Partra mosott szeméthegyek
Egy esős napot követően, egy Sap Paulo közeli brazil tengerparton sétálva szembesültem azzal, valójában mit is jelent a globális műanyagszennyezés. Ami nekem korábban csak dokumentumfilmekben látott képkocka volt, az Brazíliában a valóság; több tonna partra vetett különféle hulladék. Így élnek itt emberek és ebben élnek állatok. Megmentésükért öt évtizede küzd egy szervezet, a Tamar Project.
Évekkel ezelőtt terjedt az interneten egy videó egy teknősről, aminek az orrából egy több centiméter hosszú műanyag szívószálat távolítottak el. Egyebek között ez a videó jutott eszembe, amikor egy esős délutánt követően sétára indultunk Ubatubában, ahol a 102 strand nagy részét hirtelenjében elborította a szemét egy enyhe vihart követően.
Brazil barátunk, Pedro a döbbent és elborzadt arcunkat látva sűrű magyarázkodásba kezdett; szerinte ez itt ilyenkor, esőt követően normális.
Az erős, heves hullámok egyszerűen a partra mossák az óceánban hánykolódó, ki tudja, honnan érkező szemetet. Műanyag és alumínium-palackokat, szívószálak tömegét, fülpiszkálókat, csomagolóanyagokat, mindenfélét, amit az emberek valahol, valamikor elhagytak vagy szándékosan elhajítottak. Elkeserítő, és egyben talán hányingerkeltő látvány is volt ez azt követően, hogy a Brazíliába érkezésünk óta minden nap órákat töltöttünk az Atlanti-óceán vizében fürdőzve, végeláthatatlan, zöld esőerdőkkel körülvéve.
Amikor motorcsónakkal jártuk be a környékbeli kis szigeteket, testközelből láttunk delfineket és teknősöket, az azúrkék vízben nyoma sem volt szemétnek. Pedig akkor is ott volt, csak az a kérdés, hogy pontosan hol. Talán az óceán mélyére leülepedve vagy annak közepén, szigetekben hánykolódva, ahogy azt néha láttam már különféle dokumentumfilmekben. Talán épp az aznapi enyhe vihar vájt bele egy szívószálat vagy fülpiszkálót egy újabb teknős orrába...
Ezzel a gondolattal, a legközelebbi sétánk alkalmával indulás előtt felmarkoltunk néhány használt műanyag szatyrot, és a barátommal a strandokon andalogva felszedegettük az utunkba akadó különféle hulladékokat. Napról napra több tucat zsáknyi ilyen partra mosott szemetet gyűjtöttünk össze a gyakori esőzések és amiatt, mert a tengerparton töltött napot követően voltak, akik gondosan a homokban hagytak 6-8 sörös dobozt, műanyag tányérokat, villákat és zacskókat. Ezeket legkésőbb az éjszaka folyamán magába mosta volna a víz, tovább növelve a szemétszigetek méretét, meg a kipecázott halak gyomrában található műanyag kanalakat, csomagolóanyagokat, mikroszennyeződéseket. E halak először a boltok polcaira kerülnének, később pedig valószínűleg az emberekben végeznék. Persze, szabad szemmel nem láthatóan. Hogy nem mi voltunk az egyetlenek, akik úgy döntöttek, hogy a strandolás mellett zsákokat ragadnak és feltakarítanak, arról néhány tengerparton hirdetőtáblák és fényképek is árulkodtak mosolygós, teli szemeteszsákokat szorongató emberekről.
