Mit adtak nekünk a magyarok? címmel nyílt kiállítása Weiler Péternek, aki ezúttal nem a rá jellemző, Kádár-korszakot idéző digitális printjeit állította ki, hanem ecsetet ragadott, és olajképeket festett világhíres magyarokról, akik külföldre emigráltak, és hűek maradtak Magyarországhoz. A budapesti Apollo Galleryben látható tárlaton feltűnik többek közt Bartók Béla, Breuer Marcell, Márai Sándor, Molnár Vera, Robert Capa és Hantai Simon, illetve még tűzzománcokat is láthatunk, amelyeken szintén külföldön (is) befutott magyarokat látni, köztük kortárs művészeket is, akik időnként hazalátogatnak Magyarországra, vagy itt élnek, mint Tarr Béla, Krasznahorkai László, Rubik Ernő és Barabási Albert-László. Weiler Péter arra kereste a választ a kiállítással, hogy vajon lehet-e itthonról világsikert elérni, vagy szükséges, hogy kilépjünk az otthon jelentette szűk buborékból ahhoz, hogy a teljesítményünkre felfigyeljen a világ.
Menni vagy maradni?
A kiállítás a címét a Monty Python társulat Brian élete című filmjének egy jelenetéből vette, melyben elhangzik a „Mit adtak nekünk a rómaiak?” kérdés. – Sokszor úgy gondoljuk, hogy nem adtunk semmit a világnak, és hajlamosak vagyunk magunkat alulbecsülni, ezért átgondoltam, hogy nekem milyen sokat adtak a magyarok, illetve kik és miért – mondja a pécsi születésű Weiler. A jelen sorozat a 2022-ben, az akkor még elhagyatott Kincsem-palotában rendezett, Kár lett volna disszidálni című szériának a folytatása, melynek közel negyven képén azt a kérdést tette fel a külföldön is élt művész, hogy menni vagy maradni érdemes.
– Amikor az új sorozatomat készítettem, próbáltam átgondolni, hogy mi a közös a bálványaimban, és az egyik ilyen motívum az, hogy elhagyták Magyarországot. A tárlattal tehát közös gondolkodásra akarom sarkallni a nézőt.
Én ötvenegy évesen is itt maradtam, és nem gondolom, hogy a jövőben elköltöznék külföldre, hanem ehelyett most számot vetek arról, hogy lehet-e itthon nagyot és maradandót alkotni, ami máshol a világon is számít.
Ha belegondolunk, a nagy magyar művészek végül Párizsban, New Yorkban lettek híresek. Szóval az a kérdés, hogy itthon van-e erre esély, vagy nincs. Szerintem van, például Keserü Ilona festőművész külföldön is ismert, másrészt sokat változott a világ, és az internetnek köszönhetően itthonról is meg lehet csinálni egy komoly művészeti vagy tudományos karriert.
Egyedül a metropoliszban
Több festmény eredeti fotográfia alapján készült – tudom meg Kocsis Katicától, a kiállítás kurátorától –, többek között az is, amikor Victor Vasarely a Műcsarnokban rendezett 1969-es kiállítását nyitja meg annak a rezsimnek a jelenlétében, amely korábban az absztrakt művészetet üldözte. Vagy amikor a világhírű művész Aczél Györggyel egy könyvespolc előtt beszélget.
Vannak azonban olajképek, melyeket Weiler Péter a mesterséges intelligenciával generált, majd a digitális képeket megfestette. – Voltak élethelyzetek, amiket elképzeltem, például hogy Márai Sándor megpakolt nejlonszatyrokkal sétál haza a bevásárlásból San Diego egy forgalmas útja mellett, a pálmafák közelében, vagy hogy Bartók Béla éjszaka zongorázik a New York-i apartmanjában, mögötte az ablakban pedig felhőkarcolókat és kivilágított apartmanokat látni. Ezt az életérzést amúgy én átéltem Philadelphiában.
Emlékszem, a sötétben kinéztem az ablakon, és azt gondoltam, a világ közepén vagyok, de amikor lehúztam a redőnyt, akkor a legmagányosabb, legszomorúbb ember voltam.
Bár egy metropoliszban éltem, de elképesztően egyedül. Mert ilyen az emigráció. Amikor az ember új életet kezd külföldön, akkor se a barátai, se a családja nincs vele. A kintléttel egyben feladja a korábbi életét.
Bogárhátúval Bécsbe
Weiler Péter nemcsak elméleti síkon, de a valóságban is többször került olyan helyzetbe, amikor majdnem külföldön próbált szerencsét. – A szüleim tényleg megpróbáltak velem és az öcsémmel disszidálni a nyolcvanas évek vége felé, amikor csakugyan menni kellett volna. Akkor végigéltem azt, hogy egy világoskék bogárhátú Volkswagennel kimegyünk Bécsbe, anyám meg apám pedig latolgatják, hogy maradjanak, vagy menjenek-e. Megnéztük a traiskircheni menekülttábort, és akkor döntöttek egyet, majd szépen visszafordultunk, és hazajöttünk. Ez pedig jó döntés volt, főleg, hogy ez a nyolcvanas évek végén történt. Sokat köszönhettem annak az életnek, amit itt kaptunk.1995-ben aztán kiment ösztöndíjjal Philadelphiába, hogy egy művészeti iskolában tanuljon, majd eltökélte, hogy karriert csinál, ám a kinti életet megismerve hamar felébredt benne a honvágy, és felismerte, hogy rögös utat kellene végigjárnia ahhoz, hogy befusson. Ami egyáltalán nem biztos, hogy jó helyre vezetne. – Mondják, hogy Amerika az az ország, ahol meg lehet csinálni minden karriert, ami lehet, hogy igaz. Csakhogy közben az ember ledarálja magát, az énjét, a pszichéjét, és akkor felteheti a kérdést, hogy ez megéri-e. (Bár a kérdés életszerű, számos világhírűvé lett magyar veszett volna el a semmiben vagy kötött volna lélekölő alkukat, ha itthon marad a diktatúra fojtásában, ahogy ez a dilemma ma is mindennapos. Miközben persze idehaza is születtek nagy életművek, és formálódnak ma is – a szerk.)
A művész végül úgy döntött, be kell fejeznie az egyetemet, hiszen nem jöhet haza úgy, hogy nincs meg az amerikai diplomája. – Aztán hazatértem Budapestre, ami a kilencvenes években fantasztikus változáson ment keresztül. Jobbnál jobb dolgok történtek a városban, rengeteg barátom volt, visszajönni Magyarországra pedig lubickolás volt az élményekben. Azt gondolom, nagyon jól tettem, hogy a hazámat választottam, és nem maradtam kint.
Vissza az oázisba
A történelmi múlt Weilert jó ideje foglalkoztatja, a korábbi képein a Kádár-korszak jól ismert helyszínei, eszközei jelennek meg, nem titkolva azért, hogy nosztalgiát váltsanak ki a befogadóból. – Félreértés ne essék, egyáltalán nem cserélném el a mostani életemet a hetvenes évekre, de az ember a jóra és szépre emlékszik, ezért szeretem felidézni az akkori vizuális kultúrát és dizájnt, ami nosztalgiát ébreszt bennem.
Ami kettős érzést kelt: a nosztalgia egyrészt egy negédes, szirupos dolog, mondván, régen minden jobb volt, de közben kritikusan is szemlélem a múltat.
Azért is jó elmélyedni a Kádár-korban, mert manapság az emberek nagyon félnek a jövőtől, mert az annyira bizonytalan, hogy azt sem tudni, mit hoz a holnap. Annyira gyorsan változik a technológia, hogy turbulensebb és kiszámíthatatlanabb lett minden, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatna a világ. És ezért picit vágyunk arra a kiszámíthatóságra, amit a múlt tud nyújtani. Hiszen abban már benne van minden, amit megéltünk, arról már tudjuk, hogy milyen. Egy kis oázisba kerülünk, pedig az sem volt tökéletes.
