Orbán Viktornak ismét sikerült váratlan húzással sokkolnia társadalmi és politikai ellenzékét, a polgári (liberális) jogállamiság híveit. Ez a fajta „váratlanság” nála másfél évtizede azt jelenti, hogy egy lépése nagyon is várható, csak nem hiszik el, hogy megteszi. Pedig megteszi. Mindig azt, amitől ellenfelei a leginkább tartanak, igazán mégsem számítanak rá. Mert nem akarnak számítani rá.
A miniszterelnök idei március 15-i beszédében riasztó dolgokat mondott. Idézzük fel ezredszer is: „Jön a húsvéti nagytakarítás. Átteleltek a poloskák. Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget! Ők a mi újkori labancaink, a brüsszeli kegyencek, akik hazájuk ellenében, pénzért a birodalom szekerét tolják! Rajtuk a skarlát betű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, akkor a pokolban külön bugyor várja őket!”
Teljesen világos, egyértelmű üzenet. Meg is rémítette a demokratikus oldalt. De aztán kezdett a hangsúly eltolódni a beszéd stilisztikai része, a „poloskázás” felé, mintha csak arról lenne szó, hogyan nem illik minősíteni a politikai ellenfelet. Majd miután Orbán mentegetőzött egy kicsit, hogy ő „csak” Magyar Péterre gondolt, jöttek a nyelvi elemzések, hol a vessző, árulkodó a többes szám, mi a szövegösszefüggés, nem, ez nem szólhat egy emberről. Nem sokkal később aztán megtörtént a gyülekezési szabadság alkotmányos korlátozása, ami lehetővé tette a Pride – korábban szintén deklarált – betiltását is. Morgás, zajongás, felháborodás, de a parlamenti füstbombázás és az első tüntetés után már kezdődött az okoskodás, van-e értelme, hatékonyak-e ezek a demonstrációk. És a rendelkezéssel kapcsolatos veszélyérzet lassan eltompult a politikai idegrendszerekben, egyszerűen el lett könyvelve egy újabb rossz pontnak. Mindenki tudta, hogy lesz folytatás, a legtöbben mégsem hitték el.
Orbáni beállítás
Megint a reménykedést választottuk, hogy itt a vége, ahogy mi, úgy a miniszterelnök is elfelejtette már, hogy „nagytakarítást”, felszámolást ígért. És most tessék, döbbenten olvashatjuk a közélet átláthatóságáról szóló, valójában a kritikus létezést ellehetetlenítő törvénytervezetet. Háborgás, mintha a derült égből csapódott volna be. Próbáljuk értelmezni, mi ellen lép is fel, kikre vonatkozik, mennyire, hogyan. Miközben nyilvánvaló, hogy a kormánykritikus vagy éppen kormányellenes platformok felszámolásának jogi hátterével, megalapozásával ismerkedünk.
A kormány persze igyekszik tompítani a törvénytervezet jelentőségét, a közélet és a média szabadságát gátló szándékát, hatását. Igyekszik úgy beállítani, mintha csupán a szuverenitással kapcsolatos biztonsági védőernyőről lenne szó. Ezért előszeretettel hivatkozik külföldi példákra, mindenekelőtt az Egyesült Államokban 1938-ban keletkezett, külföldi ügynökök regisztrációjáról szóló törvényre (FARA). Megfeledkezve róla, hogy – mint azt elfogadásának évszáma is jelzi – döntően a náci propagandahatások elleni küzdelem hívta életre. Később is elő lehetett venni külföldi érdekeket szolgáló politikai lobbizás gyanúja esetén, használták a 2016-os elnökválasztásba történt orosz beavatkozás vizsgálatánál is. Komoly befolyásoló hatása azonban nem volt az amerikai közéletre, de ennél is fontosabb, hogy a listázás során a tevékenység volt meghatározó, amely nem az adott kormányzati politikára, hanem az ország alkotmányos rendjére jelenthetett veszélyt.
A közélet átláthatóságáról szóló magyar törvénytervezet furcsasága, hogy a külföldi anyagi támogatásra helyezi a hangsúlyt. Orbán Viktor jelszavasítva így fogalmazta meg ezt a Harcosok Klubja toborzó rendezvényén: „Politikai vita – igen. Szólásszabadság – igen. Külföldi pénz – nem!” A jogállamiság díszleteit tehát még tiszteletben óhajtja tartani a kormány, legalábbis ezt demonstrálja.
Hazai forrásból bármit mondhatunk, bármit támadhatunk, bármilyen politikai célért küzdhetünk, bárhogy. Ugyanez azonban külföldi pénzek felhasználásával már nem megy, szuverenitásvédelmi kérdéssé válik.
Mintha ez a forrás automatikusan azt jelentené, hogy idegen, államellenes érdek ügynöki képviseletéről van szó.
A mai radikális jobboldali (illiberális) autokráciák egyelőre ügyelnek arra, hogy alapszinten egy polgári demokrácia látszatát keltsék. Hatalomkoncentráló mechanizmusaikat, intézkedéseiket igyekeznek jogszerű keretekbe csomagolni. Formailag tartózkodnak a nyílt diktatúrától.
Egyrészt nem érzik ehhez elég nagynak a társadalmi bázisukat, másrészt a gazdasági életnek szüksége van némi szabad levegőre, könnyebbnek tűnik így a beilleszkedés a globális tőke rendjébe. A cél ezért nem a hatalom kisajátítása, hanem bebiztosítása, aminek fontos eleme az ellenzék megroppantása, ellehetetlenítése. A politikában, médiában, civil szférában egyaránt.
Skarlátbetűzés
A feladatot jogszerűen elvégezni persze nem egyszerű, nehéz elkerülni bizonyos nyakatekertséget. Használható mintával az Orbán-kormány számára is a putyini Oroszország szolgált. Az ottani ügynöktörvény keletkezését, alakulását, egyes következményeit néhány éve lapunkban már áttekintettük (Sose szégyelld, hogy külföldi ügynök vagy – Népszava, 2021. szeptember 4.), ezúttal csak a legfontosabb párhuzamokat emelnénk ki. Az átláthatósági törvénytervezet alapforrása egy 2012-es oroszországi törvénymódosítás, amely külföldi ügynöknek minősítette azokat a (nem állami vagy vallási) szervezeteket, amelyek anyagi támogatáshoz jutnak bármilyen külföldi forrásból, és az alapító okiratukban megjelölt feladatokon túl politikai jellegű tevékenységet is folytatnak, amelyek befolyásolják a közvéleményt, az állami döntéseket, idegen forrásaik érdekeit is képviselve. Ezeket a szervezeteket nyilvántartásba vették, és el kellett számolniuk a külföldi támogatások felhasználásáról. 2017-ben és 2020-ban újabb törvényi rendelkezések szűkítették (magánszemélyekre is kiterjesztve a „külföldi ügynök” státuszt) a mozgásteret, de ezekben már nagyobb hangsúlyt kapott maga az állam érdekeivel ellentétes (?) politikai tevékenység. Végül a listázott szervezeteknek, médiacsatornáknak orgánumaikon fel kellett tüntetniük a „külföldi ügynök” bélyeget. Felkerült rájuk a skarlát betű. A működés beszüntetése és a külföldi pénzforrás elzárása nélkül.
A magyar törvénytervezet ugyanezzel a modellel operál, részint megengedőbben, részint szigorúbban. (Ne feledjük, hogy a kormány a 2017-es civiltörvénnyel azonnal fel akart kapaszkodni az orosz vonatra, de az Európai Unió Bírósága három évvel később a törvény visszavonására kényszerítette.) Magával a politikai tevékenységgel nincs sok baja, a hangsúly egyértelműen a nemzetvédelemre, a külföldi finanszírozásra kerül. „Külföldi pénz – nem!” Ennek megfelelően kemény szabályozást, adott esetben szankcionálást ír elő. Az állam elvonhatja a külföldi forrást a szervezettől, súlyos bírságokat róhat ki rá, sőt megfoszthatja az 1 százalékos szja-felajánlásoktól is. Ez pedig a legtöbb szervezetet működésképtelenséggel vagy -korlátozással fenyegeti. Hiszen egy hatásos, széles befolyású média dübörögtetéséhez vagy egy igazán aktív civil projekt megvalósításához rengeteg pénz kell.
Átláthatósági mellény
Lehet, hogy mindezzel Orbán Viktornak – miként egykor Putyinnak – csupán pragmatikus célja van. A demokratikus, kormánykritikus vagy/és -ellenes média és civil hátszél gyengítésével, félelemkeltéssel is növelni akarja hatalmon maradásának esélyeit. Bizonyos értelemben jól időzített: ha az Unió megint csak évek múlva vonatja vissza esetleg a törvényt, már jól járt. Ugyanakkor el is késett vele. Putyin akkor mért súlyos csapásokat az ellenzékre, a hatalmát fenyegető erőkre, amikor még nem jelentettek komoly veszélyt. Navalnij is csak távlati ellenfélnek számított még, amikor irgalmatlanul kiiktatta.
Orbánnak azonban ma reális, potens kihívója van, akinek tábora sok mérés szerint már nagyobb a miniszterelnökénél, egyáltalán nem biztos, hogy efféle törvények meg tudják törni a lendületét, és visszafogják a kormánnyal szembeni, mind érezhetőbb társadalmi indulatokat.
Az átláthatóságinak nevezett törvénytervezet elfogadásának azonban súlyosabb következményei is lehetnek az orosz–ukrán háború, a zavarosan feszült nemzetközi helyzet kontextusában. Putyin részben az ügynöktörvényekkel erősítette meg úgy a hatalmát, hogy amikor elindította a háborúját, semmilyen komoly belső ellenállással nem kellett számolnia. Kezében voltak a listák, a külföldi ügynöknek minősített szervezetek és egyének ellen első pisszenésüknél fel tudott lépni. A valódi ellenzéki orgánumok megszűntek, munkatársaik előtt gyakorlatilag három út állt: a behódolás, a külföldre távozás és a börtön. Életüket kockáztatták, ha egyiket sem akarták választani. Egy rendkívüli helyzetben az „átláthatósági” törvény is komoly megtorlásokra adhat lehetőséget. Ezt egyre kevésbé lehet kizárni. Nem tudni, mit követel még a magyar kormánytól a Putyinnal való szövetség. Nem biztos, hogy csupán belpolitikai vetülete van az egyre harsányabb ukránellenes propagandának. A román elnökválasztásnak is nagyon komoly külpolitikai tétje volt. A szintén Oroszország felé kacsintó Simion Ukrajna politikai bekerítését, Moldova európai orientációjának megtörését hozta volna győzelme esetén. Egy magyar–szlovák–román–szerb tengely már komoly mozgástér a putyini érdekek számára. Fel kell ismerni azt is, a szélsőjobboldali pártok nem csupán maguktól erősödnek Európában. Orbán Viktor nem csupán „magyar érdekből” hangoztatja, hogy a patriótáknak el kell foglalniuk az Európai Uniót.
Ebben a helyzetben érdekes lesz, hogyan reagál majd az „átláthatósági” törvénytervezet esetleges elfogadására Orbán kihívója. Magyar Péter elviekben már elítélte, de kérdés, akar-e most tenni is ellene. Vagy a gyülekezési törvény módosításához hasonlóan ezt is provokációnak tartja, politikai gumicsontnak, és kivár. Kivár a jövő évi választásig, amelynek megnyerése után minden szépen megoldódik, a hőzöngést pedig rábízza a kisebb szervezetekre, mozgalmakra és a médiára. Valahol érthető stratégia. Csak az a baj, hogy olyan eseteket is felidéz, mint a varsói felkelés tragédiája. Máig vitatott, hogy a közelben lévő Vörös Hadsereg miért nem nyújtott támogatást az ellenállóknak. Lehettek józan hadászati okai, de nemkívánatos lengyel politikai erők megsemmisülése sem jött rosszul a későbbi felszabadítóknak. Kétségtelen, hogy Magyar a demokratikus átalakulást képviseli, ehhez gyűjt erőt, támogatottságot. De talán nem bánja, ha a még hátralévő napi csatákat az ellenzék más, letűnőben lévő csapatai vívják.
