Egy „rendes katolikus” úri kislány 90 éve

Ezek az emlékek az évek során történetekbe, könyvekbe kerültek. Van belőlük jó néhány, a saját magáról írott kötet volt tíz éve a – társszerzőségeket is beleszámolva – a huszonnyolcadik, hogy aztán ez év elején néhány Emlékforgáccsal tovább bővítse, gazdagítsa életének emlékezetes pillanatait.

A tíz évvel ezelőtti könyv borítóján egy gondolkodó arcú, talán kissé szigorú asszony néz az olvasóra, az idei könyv előszavához már egy olyan portrét választott, amelyről a sok mindenen felülemelkedő derű sugárzik. Annyi élettapasztalattal, ami Zsuzsának kijutott, mindez persze érthető.

Apja katolikus úrilánynak nevelte Zsuzsát, s 7-8 éves lehetett, amikor a papát munkaszolgálatra vitték. Amikor pedig nem sokkal ezután neki is sárga csillagot kellett viselnie, a mindig fegyelmezett lány szégyenében, megalázottságában sírógörcsöt kapott. Az önéletrajzában nagyzolónak és kellemetlennek titulált vezetékneve ugyanis felvett név, amelyet Ignác nagyapja választott, aki még zsidónak született, de Zsuzsa apjának születése után – szintén áttért, majd később pappá szentelt és nevet változtatott történész nagybátyja ösztönzésére – kikeresztelkedett. A Frankelből Fraknóivá lett Vilmos nagybácsi egy időben az Akadémia főtitkára is volt és – neofita buzgalma meghozta késői bizarr jutalmát: az első Orbán-kormány az új nevével vallási díjat alapított. Viszont az I. világháborúban tiszti rangot viselt és nagyezüst érdemrendet kapott nagypapa, amikor megkapta behívóját a munkaszolgálatra, a sokktól agyvérzést kapott és bele is halt.

Zsuzsa nála azért jobban járt, de az ezt követő időszak szörnyűségeiről, ahogy nevezi, pokoljárásáról, azóta sem képes beszélni, írni. Az átélt borzalmak egy életre kiélesítették, kérlelhetetlenné tették az emberi kapcsolatokat, a társadalmi-politikai folyamatokat értékelő iránytűjét. S bár még a háború után Mindszentynél bérmálkozott, minden vallást tagadó, igaz, állítása szerint nem ateista, de baloldali emberré vált.

Mérnök lévén ízig-vérig műszaki ember, de olyan széles kulturális kitekintéssel, világlátással, ami csak a legjobbakra jellemző. Tudása már a műegyetemi diploma után olyan munkahelyekre vezette, ahol tanúja lehetett a hazai számítástechnika kibontakozásának, majd az iparfejlesztés buktatóinak. Hosszú időt töltött például az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetében, és hazai vonatkozásban kivételes módon – merthogy magyar kutatóintézetről nem írtak tudománytörténeti szempontból is ennyire forrásértékű könyvet – A sziget című kötetében emlékezett meg erről a sok tekintetben valóban szigetként működött szellemi műhelyről.

Szentgyörgyi Zsuzsa írásai érdekes látleletek közelmúltunkról, amelyekben meglehetős távolságtartással és objektivitással ír a rendszerváltás előtti idők sok ismert szereplőjéről, olyanokról, akikhez valamilyen munkakapcsolat fűzte. Emlékeit olvasva kibomlanak olyan folyamatok, amelyekről annak idején vagy nem lehetett ilyen részleteket megtudni, vagy inkább érzelmi töltettel fordultak egyes akkori írások a vizsgált eseményekhez; ilyen például az egyetemi és akadémiai hátterű matematikusok között zajló, vagy a részben népi-urbánus hátterű vita, illetve az eocénprogram névvel jelölt, a hazai szénbányászat fellendítését szolgáló program, melyet Kapolyi László nevéhez kötnek, s aki Zsuzsa igen kedvelt főnöke is volt egy időben. De számos emberi részletet is megtudhatunk visszaemlékezéseiből olyan neves szakemberekről, akiknek jelentős – és/vagy negatív, vagy épp pozitív – hatásuk volt a magyar tudománypolitika eseményeire, mint Polinszky Károly, vagy Pungor Ernő, de az iparügy olyan figuráiról is nagyszerű korrajzot kapunk, mint a sok mindenhez nem értő pártkáder, Méhes Lajos, vagy az épp ellenkező véglet, a kiváló Nyers Rezső.

Szentgyörgyi Zsuzsát rendkívüli képességei és harcos egyénisége a hetvenes évek elején egy angol tévéfilm egyik főszereplőjévé avatta. A két asszony (Two Women) című dokumentumfilmet azóta sem mutatták be Magyarországon, pedig valószínűleg ma is érdekes lenne végignézni, hogy a brit tévés stáb szemszögéből milyen lehetett egy angol munkásnő és egy magyarországi mérnök életének összehasonlítása. Ráadásul a magyar hatóságok által a britek mellé kötelezően kért magyar segédrendező és gyártásvezető sem volt akárki, hiszen az előbbi feladatot Schiffer Pál kapta, az utóbbit Rockenbauer Pál. A két főszereplő egyike egy határozott, a munkások jogaiért keményen kiálló birminghami szakszervezetis hölgy volt, akinek kirúgásához főnökei a terhességét használták fel, a másik Zsuzsa lett, akit a film brit rendezőnője választott ki. Bár az összevetés a brit munkásnő és a művelt – igaz, az akkori brit nézők szemszögéből nem a szabad világban élő – magyar mérnök között kissé aránytalan volt, a film mégis nagy nemzetközi sikert aratott, sőt a brit parlament ennek kapcsán hozott törvényt a terhes nők és kismamák elbocsátásának tilalmáról. Én mindenesetre ma is szívesen megnézném a korrajznak sem akármilyen filmet, ha valahol vetítenék.

Egy 1991 szeptemberében készült közös képünk egy szeles hollandiai vitorláson készült. Szakmai úton voltunk és akkor beszélgettünk először igazán sokat és mélyen egymással. A rendszerváltás utáni viharos időszakot éltük, épp átigazoltam a Magyar Hírlaptól a Népszabadsághoz. Zsuzsa sok hasznos tanácsa ma is a fülemben cseng. Ő akkor az MTA lapjánál volt szerkesztő, de tudományos ismeretterjesztő cikkeit már a Magyar Hírlapnál is szerkesztettem, ahogy később, 25 éven át a Népszabadságnál is.

Mindig meglepett, mennyire gyakorlatias, az életet is a műszakiakra gyakran jellemző, érzelmességet nélkülöző racionalitással kezelte, miközben mély, a mindennapi adok-kapokon messze felülemelkedő bölcsességeket csempészett írásaiba. Nekiment ezekben az emberi kisszerűségnek, taktikázásnak, nem kímélte a butaságot, bármely politikai oldalról is jött. Sok esetben aztán az évek lassan visszaigazolják harcos véleményeit; például ma már szakmai körökben is belátják, nem volt szerencsés a Bős–nagymarosi vízlépcsőnek a rendszerváltás trójai falovaként támadhatatlan tabuvá nemesedett félbehagyása, amit Zsuzsa mindig is kárhoztatott.

„Te biológusként mindig is nagy zöld voltál”, hányta szememre gyakorta, amikor az atomerőműveket támadták. Nukleáris szakmérnökként pontosan tudta, mikor mondott valamilyen orbitális baromságot egy aktivista, vagy politikus. Élvezetes olvasni emlékeit az olyan tudósokról, mint Straub F. Brúnó, Mosonyi Emil, Vámos Tibor, Erdős Pál, Láng István, Marx György vagy Köpeczi Béla, s rajtuk keresztül megelevenednek a magyar tudománytörténet és tudománypolitika elmúlt évtizedei.

Zsuzsa emellett nagy utazó. Utazott hivatalból és utazott kedvtelésből. Különösen sokat volt a Szovjetunióban, de járt Nyugat-Európa legtöbb országában, ahogy Vietnámban, sőt Észak-Koreában is. Mint mondta, az Egyesült Államokon kívül szinte mindenhová eljutott. Úti élményei nem egyszerű leírások, egy széles látókörű ember éles megfigyelései sajátosan egyéni filterén átszűrve.

Ha már írásokról van szó, Zsuzsa tulajdonképpen végigírta szinte az egész magyar sajtót. Mégsem tekinti magát újságírónak. Mérnök, vagyok, legfeljebb szakíró – mondogatja, bár szerkesztőként boldog lennék, ha több ilyen zsurnalisztai érzékkel megáldott szakíró lenne.

Budai, zöldövezeti lakásában egymásnak adták a kilincset a hazai szellemi élet nagyjai. Már akik bejáratosak lehettek, lehetnek hozzá. Mert Zsuzsa mindig is válogatott, s nem kertelt azoknak sem, akiket nem tartott sokra. Nemrég megküzdött lábának ízületi bajával is, s protézisével újra fájdalom nélkül tudja hű társát, Tappancsot sétára vinni. Ma is hűen követi mindennapjaink változásait, mindenről véleménye van, mostanában is egy-egy újabb, megjelenésre váró, vagy éppen már olvasható írásáról ad hírt. Kívánom, még nagyon sokáig tegye, mert manapság nagy szükség van a hozzá hasonló szellemi világítótornyokra.