A plutóniumgyártás nem folytonos, nem tölti ki teljesen az üzemidőt. Mi lenne, ha a maradék időt is hasznosítanák, és akkor áramot is termelnének? Az ötlet tetszett a vezetőségnek, továbbították a felsőbbségnek, elsősorban a magasabb szintű párt-elvtársaknak. Akik szintén továbbadták - szóval jött az „égi” rábólintás: remek, csináljátok, méghozzá tüstént. Egy ilyen átálláshoz sok mérés, kísérlet, meg újabb mérések és kísérletek kellenek. Csakhogy a főelvtársak igencsak rákaptak az ötletre, mielőbb el akartak dicsekedni az eredménnyel, mert így leeshet pár kitüntetés, akár előléptetés is. Tehát elkezdték sürgetni az erőmű munkatársait. Ők pedig elkezdtek kapkodni. sürget az idő, közeleg a Nagy Ünnep, május elseje! Addigra eredmény kell! Olyat is megtettek, amit minden szabályzat, biztonsági előírás a legszigorúbban tilt. Felére csökkentették a reaktor teljesítményét, fél napig így üzemeltették, és a vészleállítást is kikapcsolták. Ettől jelentős mennyiségű „mérgező” gáz, xenon termelődött, ráadásul már a szabályozó rudakat sem tudták visszatolni. Az eredmény ismert: hármas robbanás történt. A hőmérséklet nagyon megemelkedett, gőzrobbanás, majd tűz keletkezett és bekövetkezett a legszörnyűbb: a nukleáris zónaolvadás. A mintegy 3000 Celsius fokos sugárzó láva mindent pusztítva ömlött ki. Az ott dolgozók azonnal meghaltak, de az óriási sugárdózis miatt néhány nap leforgása alatt meghaltak a sebtében kirendelt tűzoltók, mentők is.
A naptár 1986 április 26-át mutatott. Öt nappal a nagy állami ünnep, május elseje előtt! Persze, hogy titkolni kell ezt a kis balesetet, elvtársak! Persze, hogy meg kell tartani a sportversenyeket, a szórakoztató műsorokat, a nagy ünnepi felvonulást! No igen, nem szólunk semmit, nem nyilatkozunk és hát tartósan északi szél fúj, és ha észreveszi valamelyik ország, majd jól tagadunk mindent.
Ismert a történet, hogy egy svéd atomerőmű dolgozóinak feltűnt: erősebben jelzett külső téren a dolgozók által kötelezően viselt sugárzás-érzékelő, mint a reaktorépületben. Nálunk, mint az összes többi csatlós országban, ment a titkolózás, bár a szakmán belül ide is hamar elértek a svédek jelentései. Engem is felhívott egy barátom a KFKI-ból (az Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézete volt, mára már azt is szétzilálta a NER): „Figyelj, Zsuzsa! Mától ne egyetek salátát, más zöldséget se, ne szellőztessetek, vagy csak nagyon rövid ideig, és ha kimentek az utcára, vegyetek fel sapkát!” Rákérdeztem riadtan: „No de miért?” Meglehetősen ingerülten válaszolt: „Most többet nem mondhatok, de tartsátok be, amit mondtam!”
Eltelt mostanra közel négy évtized, immár sajnos a megújított védő szarkofág is omladozik, ám a tragédia körül a természet szépen megújult.
*
Hanem engem a csernobili katasztrófa nem sokkal később személyesen is, és mondhatni, igen érdekesen érintett. Szeptember elején felhívtak Nyugat-Németországból (gondolom, a mi külügyi illetékeseinkkel egyeztetve). A bejelentkező elmondta, hogy a helyi bányászati és acélipari szakszervezeti szövetség meghívna, mint a vasfüggöny mögötti szakembert, hogy tartsak felvilágosító előadást a nukleáris katasztrófáról. Ők állnak minden költséget. Két előadást kérnének Essenben (a német ipar egyik központjában): egyet szakembereknek és egyet „laikus” közönségnek. És persze, mindkettőt németül.
Nagy kihívás volt ez! De elfogadtam. Egyrészt, mert mindig szerettem a kihívásokat, másrészt, és főleg azért, mert augusztusban megjelent a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek egy – mondhatni, azért még erősen előzetes – jelentése, amit én is megkaptam és ebből tudtam készülni. Munkahelyem, az Ipari Minisztérium pedig minden megkötés nélkül hozzájárult, tehát elutaztam.
Ma is meghatottan gondolok vissza a fogadtatásra. Semmi ünnepélyesség, csupán baráti, kollegiális üdvözlés. Egy kedves házaspár házában laktam, a férj kiváló villamosmérnök volt, az asszony tanár. Ari, a férj szikh volt, mindig turbánt hordott, otthon is. Viszont nagyon nyitott és tájékozott embernek bizonyult, magas állása is volt a városban. Angela, a feleség jó pár évvel azelőtt több hetes cserelátogatást tett Indiában, akkor ismerkedtek meg. Ari kiválóan beszélt németül, de legalább olyan jól angolul is. Még sok éven keresztül tartottam velük baráti kapcsolatot.
Meghívóim már másnap sort kerítettek a szakmai tanácskozásra. Bizony, nehéz dolgom volt, hiszen kétségkívül a „szovjet blokkból” jöttem, ahol elég sokáig hatott a titkolózás. Mindenesetre megállapítottuk, hogy a nehézvizes hűtésű reaktorok nem biztonságosak (ilyenek működtek Csernobilban, viszont nálunk, Pakson már biztonságos, nyomottvizes megoldást használnak). Nem véletlen, hogy az USA-ban, elsősorban Teller Ede sürgetésére, nem engedélyezték nehézvizes reaktorok üzemeltetését.
Másnap csak vendégeskedtem. Meghívóim az Észak-Rajna-Vesztfáliai kommunista pártszervezet vezető tagjai voltak. (Kommunista párt…, nos, ilyen is volt Nyugat-Németországban. Vajon létezik-e manapság is?). Egy bérház egyik emeletén volt szerény irodájuk, nagyon szépen, bánya-aknának berendezve. Itt némileg csődöt mondtam, mert persze, őket a magyarországi párt, no meg a szakszervezetek helyzete, munkája érdekelte. Én viszont ebben szinte teljesen járatlan voltam, ezért inkább ők meséltek. Nem túl vidám dolgokat, mert éppen hanyatlóban volt náluk a szén-kultúra, de még az acélipar is. Már sorra zártak be bányákat a híres német feketeszén vidékén és főként kisebb-közepes vállalatok mentek tönkre, elég nagymértékű elbocsátásokkal. Én ehhez csak azt mondhattam el, hogy nálunk nincs munkanélküliség és – számomra inkább „sajnos” érzülettel, mert a tervezett mélyművelésű bányák gazdaságtalanok lettek volna – folynak kísérletek új bányák nyitására is. (Aztán utóbbiakból nem is lett semmi). Mindenesetre, a nyugat-német kommunista párt igencsak gyenge lehetett, amit az is mutatott, hogy vendéglátóim nagyon finom, de szemmel láthatóan saját kezükkel készített szendvicsekkel meg gyengécske rajnai borral kínáltak. De kárpótolt a kedvességük, a nyíltságuk meg a kapott információk.
Hanem másnap került sorra a nagygyűlés! Megvallom, tartottam tőle. Mindig szívesen adtam elő, akár technikumban, egyetemen, akár konferenciákon. Igen ám, de ilyenkor szakmai közönségnek kellett szólnom, adott esetben vitáznom velük. A fogalmakat nem kellett magyarázni, értettük egymás nyelvét. Hanem most! A főtéren rendeztek gyűlést, bárki eljöhetett. Én pár vendéglátómmal egy pódiumon ültem, illetve álltam, amikor beszéltem, és szemben, falócákon ültek a helyi polgárok. Az elnöklő úr pedig arra biztatott mindenkit, hogy kérdezzenek bátran. Még most is emlékszem az első felszólalóra. Ötven év körüli, telt asszony kért szót. „Én csak egy háromgyermekes egyszerű háziasszony vagyok – jelentette ki – de nagyon is jól tudom, hogy az atomerőmű egyenlő az atombombával!” Hát ez bizony erős felütés volt. Megpróbáltam „okosan” válaszolni: „Asszonyom, úgy vélem, Önnek voltaképpen igaza van. Mert bár az erőműben uránt használnak, de ugyanott lehet plutóniumot is gyártani, ami a bombák üzemanyaga. Ez történt Csernobilban is, ennek következményeiről szóltam már Önöknek. Tehát a tervezőktől és az alkalmazóktól függ, hogy a reaktorok milyen célt szolgálnak”. Nagy tapsot kaptam, elsőként a kérdező ütötte össze a kezét.
Hazatérve persze, jelentést kellett írnom, de se dicséretet, se letolást nem kaptam. Vagyis, nem reagáltak az „illetékes elvtársak”. Amit lényegében rábólintásnak is elkönyvelhettem.
*
Nem állom meg, hogy ne gondolkozzak el a máról is. Vagy, először inkább a közelmúltról. Immár közel másfél évtizede, 2011 március 11-én egy másik nagy nukleáris tragédia következett be, földtekénk túlsó oldalán. Egy nagy földrengés nyomán rendkívül magas, 14-16-méteres tengerár keletkezett, amely elárasztotta a fukusimai tengerpart nukleáris erőművét is. A tervezők számoltak a Japánban mondhatni „mindennapos” kisebb-nagyobb földrengések nyomán keletkező tengerárakkal, és az esetleges elárasztások esetére biztonsági rendszert építettek. Ha az aktív zóna hűtését biztosító egység leállna, akkor automatikusan bekapcsol egy vészüzemi hűtőrendszer. Igen ám, de a nagy cunamik is legfeljebb 4-5 méteresek szoktak lenni , ezért a póthűtő rendszert 6 méternél valamivel magasabbra rakták. Amit a többszörös magasságú, óriási tömegű vízár simán elsodort. A hűtés nélkül maradt nukleáris folyamat pedig végül a keletkezett hidrogén miatt robbanásba torkollott.
Ide kívánkozik egy fontos megjegyzés. Az emberiség életében a nagy tragikus eseményeknek, beleértve a háborúkat is, pozitív következményei is lehetnek, mert új megoldási és alkalmazási lehetőségek, technikai megoldások is fakadhatnak belőlük. Ez történt most is, a mostanság épülő reaktoroknál egy rendkívül kis valószínűségű, a reaktor leolvadásával járó a súlyos baleset esetére a reaktortartály alatt zónaolvadék csapdát építenek be. Ilyenekkel készül a Pakson épülő új, ötödik és hatodik reaktor is. Az első zónaolvadék csapda tavaly már meg is érkezett.
Mindenesetre a fukusimai tragédia nagy hatást váltott ki. Felerősödtek az „anti-atom” hangok, sőt, mozgalmak. Mi több, Németországban esztelen döntést hozott 2011 nyarán az akkori kormány: néhány éven belül le kellett állítani az összes atomerőművüket és megújuló erőforrásokkal, főleg szélenergiával kell azokat pótolni. Ez tisztán politikai indíttatású döntés volt ez, minden műszaki és gazdasági érv ellenére, de megtették, mert így akarták megnyerni az egy-két hónap múlva esedékes parlamenti választást. Ma már igencsak nyögik a súlyosan negatív következményeket.
Nálunk is erőteljesen működnek a klímaféltés ürügyén buzgólkodó, elsősorban politikai indíttatású csoportok, az atomerőmű-bővítés ellen agitálva. Káros törekvésük hasonlít az egykori Duna-kör hangjaira és azok tragikus következményére, a 85 százalékban készen álló dunai vízlépcső torzójára.
Ám a történelemből tudjuk, milyen nagy változásokat generál az idő. Meg a kényszer. Amikor e sorokat írom, a világban ismét jelentős fellendülésben van a nukleáris energiatermelés. Egyik biztató ígérete, hogy a sorra épülő nagy teljesítményű erőművek mellett terjednek a viszonylag kis teljesítményű, akár mobil, moduláris reaktorok (immár elterjedt angol nevükkel: Small Modular Reactors, rövidítésük: SMR). A fejlett technika horizontján pedig már láthatók a negyedik generációs reaktorok is.
*
A félelmetes tragédiák, a nagy megrendülések emléke az idők során halványul, el is mosódik. Minden bizonnyal ez lesz a sorsa Csernobilnak is, Fukusimának is. De él a mesék szép mottója: minden jó, ha jó a vége. Igaz, hogy ez a mesék ígérete csak.
