Május 27-én kedden az Európai Unió Általános Ügyek Tanácsa (GAC) – 2018 óta, amikor az Európai Parlament eljárást kezdeményezett az Európai Bizottságnál és az Európai Tanácsnál a jogállamisági normák rendszerszintű megsértése miatt a magyar kormánnyal szemben – immár nyolcadszor tűzte napirendre az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke szerinti eljárást. Bár Orbán Viktor maga sem értette, hogy mit kellene még tennie ahhoz, hogy a kormányával szembeni eljárás egy újabb szintet lépjen, a keddi ülésen látszólag nagyon is közel állt ahhoz, hogy egy kívülről nézve nagyon fontos csatát elveszítsen, ami látható közelségbe hozta volna az Európai Unióval folytatott háborújának elvesztését is. Franciaország, Németország, Svédország és a házigazda Lengyelország vezetésével a szükséges 22 tagállam közül immár húszan sürgették a továbblépést az eljárás utolsó szakaszába. Több, még billegő tagállam jelezte, hogy hajlandó támogatni ezt a lépést, ha a magyar helyzet nem javul. Hírek szerint a Lengyelországot váltó dán soros elnökség az októberi tanácsülés napirendjébe készül beiktatni Magyarország szavazati jogának, és egyéb uniós jogainak megvonását a 7. cikkely szerinti eljárás részeként.
Ez az írás arra kíván rámutatni, hogy miért állítható, hogy Orbán kedden a saját ördögi terve részeként mégsem egy fontos csata elvesztéséhez állt immár nagyon közel, hanem a tervei szerinti csata megnyeréséhez. Ahhoz, hogy megérthessük az Orbán/Rogán páros már évekkel ezelőtt kidolgozott és lépésről lépésre megvalósuló tervét, meg kell szabadulnunk számtalan eddigi beidegződésünktől, és egy teljesen új szemüveggel, új alapokról elindulva kell figyelni a mindennapokat.
Néhány tévhit újragondolása
1. tévhit: Orbán nem fog kilépni sem az EU-ból, sem a NATO-ból, mert csak addig érdekes Vlagyimir Putyin orosz államfőnek, és kicsit más indokokkal Hszi Csin-ping kínai elnöknek, amíg Magyarország e két szervezet tagja.
Áttekintve Hszi Csin-ping kínai, és Vlagyimir Putyin orosz elnök valamennyi nyilatkozatát e témában, azokról az alábbi összegzés adható. Hszi Csin-ping 2024. május 8–10. között járt Kína elnökeként első alkalommal Magyarországon. A látogatás során kifejezte Kína támogatását Magyarország EU-n belüli szerepének erősítésében, de nem tett konkrét nyilatkozatot az EU-tagság fenntartásának szükségességéről. Nincs hiteles forrás arra sem, hogy Vlagyimir Putyin tett volna olyan kijelentést, miszerint Magyarországnak az EU tagjának kell maradnia. Ellenkezőleg, az orosz vezetés korábban többször is aggodalmát fejezte ki Magyarország uniós tagságával kapcsolatban.
Mindezek ellenére akár igaz is lehetne, hogy Kínának, főként a beruházási érdekei okán, Oroszországnak pedig az EU bomlasztása miatt nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy Magyarország az Európai Unió és a NATO tagja maradjon, mint az, hogy elhagyja e két szervezetet. Az viszont téves állítás, hogy ne tudnának abból is hasznot húzni, ha mindkét szervezetből, vagy akár az egyikből Magyarország kilépne.
Az új szemüvegünk optikája, a leírtak ellenére e szakmai vitákat feleslegessé teszi, mivel a kiindulópont egészen más. Orbán a kezdetektől, de igazolhatóan legalább 2017 óta biztosan tudja, hogy az EU tagjaként nem fogja tudni fenntartani az általa addigra már kiépített diktatúráját Magyarországon. Az Európai Parlament ugyanis első alkalommal 2017. május 17-én szólította fel az Európai Bizottságot és a Tanácsot, hogy vizsgálják meg az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkének alkalmazását Magyarországgal szemben. Az első határozat címe „Az alapvető jogok helyzete Magyarországon” (2017/2656(RSP)) volt.
Az Orbán/Rogán páros stratégiája innentől abból indult ki, hogy olyan helyzetet kell kialakítaniuk, amely mind a belső, mind a külső érintettek felé eladhatóvá teszi a két szervezet elhagyását, biztosítva a gazdasági- és politikai hatalmuk tartós fenntarthatóságát.
2. tévhit: Orbán nem fog kilépni az EU-ból, mert a diktatúrájához, valamint a NER működtetéséhez nélkülözhetetlenek az Európai Unió támogatási forrásai.
Ez akár igaz is lehet, hiszen sok szakértői állásponttal szemben tény, hogy Orbán gazdaságpolitikája a 2010-es ismételt hatalombitorlása óta egyetlen évben sem volt sikeres, annak ellenére sem, hogy minden évben iszonyatos nagyságú, egy főre jutó összevetésben a legnagyobb mértékű uniós felzárkóztatási támogatást vehetett igénybe, mégis minden gazdasági mutatót tekintve egyre hátrébb csúsztunk az uniós ranglistán. A hozzánk hasonló országok mindegyike, sokkal kisebb támogatás mellett is, Magyarországot lehagyva gyorsabban zárkózott fel a gazdasági mutatóikat tekintve.
Orbán az Európai Unió 2021–27-es költségvetésének elfogadásakor szemrebbenés nélkül adta elő, hogy tökéletes tárgyalásának eredményeképpen Magyarország fogja kapni egy főre vetítve a legmagasabb felzárkóztatási támogatást. Pedig ez a gyakorlatban már akkor is azt jelentette, hogy – figyelemmel az elmúlt időszak és a hétéves ciklus várható folyamataira – Magyarország egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelme (GNI) lesz a legalacsonyabb a költségvetési ciklus végére. Az induláskor annak a tizenöt tagállamnak ítéltek meg felzárkóztatási támogatást, amelyekben a GNI nem érte el az EU-átlag 90 százalékát. Kezdetben Bulgária és Lettország még egy kicsivel mögöttünk volt, de sokkal biztatóbb felzárkózási pályán, mint Magyarország. Ma már Magyarország az utolsó helyen áll, az EU prognózisa tökéletesen beigazolódott.
Az új szemüvegünk optikája e szakmai érvelést ugyan nem vitatja, de most is feleslegessé teszi. A kiindulópont itt is hibás. Igaz ugyan, hogy Orbán bűnszervezete gazdasági hátterének kialakításához nagyon is jól jött az a temérdek uniós pénz, amely lehetővé tette, hogy az ország többnyire gazdasági növekedési pályán maradjon, így lehetővé téve az emberek megtévesztését is. Pedig az elmúlt 15 évből közel 10 évre igaz, hogy az uniós támogatások nélkül a magyar gazdaság teljesítménye növekedés helyett visszaesést mutatott volna.
Mindennek vitatása viszont felesleges, ha megértjük, hogy Orbán azért sem mondhatott le sem a gazdasági, sem a korlátlan politikai hatalmáról, mert egy váltás immár tőle elindulva egyre többeket börtönnel és teljes vagyonelkobzással is fenyegetett, és fenyeget ma is. Ezért az Orbán/Rogán páros új stratégiája számára az uniós támogatás léte vagy elmaradása nem volt befolyásoló tényező, új forrásokat kellett találnia. Így valódi megoldásnak tűnt a forrásoldalról nagyon is jól álló Kína, mint finanszírozó.
3. tévhit: Orbán nem fog kilépni az EU-ból, mert ha megtenné, akkor az olyan mértékű társadalmi ellenállásba ütközne, amely elsöpörné rendszerét egyszer és mindenkorra.
Ez a felvetés valós kockázatot mutatott Orbán számára már 2017-ben is. 2017 és 2025 között a magyar lakosság körében az uniós tagság támogatottsága az Eurobarométer mérései szerint Orbán százmilliárdos hamis propagandája ellenére minden évben növekedett, 60-ról immár 76 százalékra.
Orbán/Rogán stratégiája
Az Orbán/Rogán párosnak egy olyan ördögi stratégia kidolgozására volt szüksége 2017-ben, amely nem csak az uniós tagság támogatottságának nagysága miatti félelmükre adott számukra reményteli választ. Fontos volt ugyanis, hogy a terv figyelemmel legyen az orosz-kínai érdekekkel szembeni lépés megmagyarázható voltára Moszkva és Peking felé is. Ezen kívül a propagandakormányzás számára is ütős indoklási lehetőséget kell, hogy adjon majd a kilépés következményeként várható gigantikus gazdasági visszaesés miatti elégedetlenséggel szemben.
Mint minden jól átgondolt stratégiának, így Orbán ördögi stratégiájának a kiindulópontja is egyszerű, már ha felismerjük, hiszen a stratégia lényege, hogy titokban maradjon. Orbánnak tehát el kell hagynia az Európai Uniót és a NATO-t. Viszont ezt sem itthon, és a leendő új szövetségeseinek sem adhatja el úgy, hogy bejelenti a kilépésünket. Jogilag megtehetné ugyan, mivel az eljárás ugyanaz lenne, mint a minapi magyar parlamenti döntés a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságból való kilépésünkkel. Ezt azonban sem a magyar lakosság, sem Orbán kiszemelt új partnerei nem fogadnák el.
De mindjárt más a helyzet, ha Orbán a lakosság és az új partnerek felé is azt tudja kommunikálni, mint teszi ezt közel tíz éve, hogy „az Orbán-kormány az Unió és a NATO tagja akart maradni, csak jó irányt kívánt mutatni, de nem hallgattak rá. Sőt! A segítő, az előre mutató kritikáját oly ellenségesen fogadják, hogy közvetlen vagy közvetett módon, de a két szervezet taszítja ki a tagjai közül Magyarországot.” Azaz Orbán nem akar kilépni, de kitessékelnek bennünket. Ez utóbbira már lehet kommunikációs és jogi stratégiát is kidolgozni.
Az új stratégia ismeretében a választópolgárok számára érthetővé válnak a plakátok, melyeken Brüsszel bombái hullnak ránk. Érthetővé válik, hogy miért kell szembemennünk a tagországokkal Ukrajna támogatásában. Miért nem veszünk részt az orosz olaj- és gázfüggőség megszüntetésében (hiszen oda fogunk tartozni). Érthetővé válik, hogy miért hozunk a migráció, a gyülekezési jog és immár a véleménynyilvánítás terén az uniós és az emberi jogokat, a demokráciát egyre vadabbul sértő, egyre elfogadhatatlanabb törvényeket, és miért nem hajtjuk végre az Európai Unió Bíróságának kötelező döntéseit. Érthetővé válik a rendkívüli jogrend fenntartásának szükségessége. A terv érthető része, hogy Orbánnak magához kellett vonnia a hadsereg feletti rendelkezési jogot, ideértve a magyar lakossággal szemben bevethetőségét is.
Ezek az intézkedések egyrészt nagyban bővítik a diktatúra hatalmi eszköztárát, továbbá egyre erőteljesebben provokálják az Európai Uniót, hogy tegyen lépéseket Magyarország kizárására.
Fontos összegzés
Orbán és környezete számára ma mindent megelőző kiindulópont, hogy a politikai hatalom átengedése esetén nem csupán a hatalomtól kell megválniuk, hanem a vagyonuktól és a személyes szabadságuktól is – azaz több ezrükre, mások mellett a bűnsegédként regnáló parlamenti képviselőire is súlyos és hosszú börtönévek várnának. Így nincs olyan valós érv, kockázat, amely bármely jogtipró cselekedetük számára korlátot jelentene. Félnek ugyan a népharagtól, egy országos lázadás veszélyétől, de ennek sincs visszatartó hatása, ha ezzel áll szemben a biztos hatalomvesztés, a vagyonelkobzás, és a hosszú börtönévek biztos bekövetkezte.
Orbán számára 2017-ben világossá vált, hogy a bűnöző maffiacsalád elvén felépülő hatalmi struktúra, amely biztosítéka a gazdasági és politikai hatalmának Magyarország felett (ha lehet akár szélesebb körben is), nem lesz fenntartható az Európai Unió és a NATO tagsága mellett. Az is világossá vált, hogy a 2009 óta fennálló ügynöki léte Putyin fogságában az orosz érdekszférához köti, mivel az EU- és a NATO-tagság védőernyőjének elvesztését követően szinte bármelyik diktatúra 2-3 nap alatt felszámolná a hatalmát.
Orbán a fővonal mellett számos párhuzamos stratégiát dolgozott ki, de minden esetben megmaradt a fővonala mentén, melynek lényege, hogy mi nem terveztük a kilépésünket, de a kirúgásunkkal szemben tehetetlenek lennénk. Ennek az írásnak a terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé e párhuzamos lépések mindegyikének bemutatását. De az említés szintjét (korábbi írásaim többségét már részletesen elemezték) idetartozik annak jogi előkészítése, sőt a folyamat elindítása, hogy a 2026-os parlamenti választást Orbán akár el is halaszthatja. De dönthet úgy is, hogy annak feltételeit alapjaiban megváltoztatja. Bevezetésre kerültek a szükséges jogszabályok ahhoz is, hogy bármely politikai pártot és/vagy Orbánt kihívó személyt kizárjanak a választhatóságból. Ezek csak példák. Ugyanakkor tényszerűen látszik, hogy ezek mindegyike már a megvalósítás folyamatában van.
Folyik annak a jogi előkészítése is, hogy Orbán a hatalmát az országgyűlési választást kikerülve őrizze meg, a mai kétharmados mandátuma birtokában. Lehetősége van arra is, hogy a mai kormányfői hatalomgyakorlásról átállítsa az országot ún. elnöki irányítás melletti vezetésre, megnövelve a köztársasági elnöki ciklust is akár 7-9 évre. Azaz az átalakítást követően, de még a 2026-os választás előtt lemondana a miniszterelnökségéről, és köztársasági elnökké választatná meg magát a parlament által.
Ma egyetlen dolog állítható csak biztosan. Orbán a várható következmények miatt egyet biztosan nem tehet meg, magától nem engedheti át a politikai hatalmát. A magyar nemzet évtizedes vesztét okozza, ha mindezt a magyar demokratikus politikai és társadalmi szervezetek vezető testületei nem ismerik fel, és nem készítik fel erre a társadalmat, nem cselekszenek már ma!
Orbán valós stratégiája szempontjából a keddi halogató uniós döntés nem a tervei szerint alakult. Orbánnak kifejezett célja, hogy a dán elnökséget arra ösztökélje, hogy legkésőbb a Tanács októberi ülésén megvonják Magyarországtól a szavazati jogot, és további, a kilépést indokló szankciókat is hozzanak.
