Nem is érdekelne amúgy, ha nem dolgoznék egy ideig, de olyan költségekkel jár három gyerek etetése, a család működtetése, hogy ez fel sem merülhet. Mindenképpen dolgoznom kell valamit, de gyermeki ijedelmet érzek, ha arra gondolok, hogy valami unalmas, lélekölő elfoglaltságot kellene csinálnom, vagy kiabálnak megint velem, mint már megtörtént egy párszor. Mi a francot csináljak? Vakarom, ahol nem is viszket, nézek az égre, segíts meg, istenem, mert oly gyenge az ember fia és oly sötét az erdő mélye itt Albionban is.
Csörög a telefonom.
– Hello, Valér, én vagyok az, Michael. Kellene egy jó erős ember és a múltkor nagyon elégedett voltam veled. Szabadságot megkapod, akkor jössz, amikor szeretnél, de megkapod a pénzt, amit kérsz. A feleségem a feleséged munkatársa a kertben, sok jót hallottam rólad. Graffitizel? Nem gondoltam volna rólad, nem olyan bitangos az arcod, de nem baj, a furgonomat úgyis meg kellene fújni, egy tököt kellene rá festeni, ez a cégem logója.
Pár nap múlva találkozom a cseh főnökömmel és rájövök, kire is hasonlít, a cseh mesehősre Hurvinyekre. Minden kicsit nagyobb rajta, mint az átlag, hatalmas loboncos haj, gigantikus orr, lapaj kezek, mint két péklapát, lábai ötvenesek, hangja erős, mikor megy, minden tagja külön életet él, kicsit görbe a háta, de hatalmasakat lép, és ettől folyton ring. Három ember áll velem szembe, kíváncsian méregetnek. Egyikük egy mérnök, aki bizonyos problémák miatt nem dolgozhat az útépítésnél, a másik egy amatőr fotós, a repülőtérről jött el, mert kikészítette az éjszakai műszak, és a főnököm. Mind csehek.
Nem is merek belegondolni, micsoda szerencsém van, mert láthatóan egy nekem való munkába csöppentem. Kerítésépítés, talajrendezés, favágás, teraszépítés, gyeptégla telepítés, kertépítés, sövényvágás lesz a dolgunk. Pont ilyen munkákat csinálgattam amatőrben a szakácskodáson túl, de itt megtanulhatom a szakmai részeket is. A legkeményebb a beton feltörése a kerítések oszlopainak lefektetése előtt. Hatalmas légkalapácsot használunk, nehéz, mint a veszedelem. Mikor teleraktuk az utánfutót földdel, betonnal, fával és minden kerti hulladékkal, int a főnök, hogy megyünk a szeméttelepre. Az egy hatalmas terület, ahol minden szerves vagy szervetlen dolgot (beton, tégla, föld, kő) ledarálnak, és vagy termőföldet komposztálnak belőle, vagy útépítéshez adják el a zúzalékot.
Néz rám Michael, elkezd beszélni. Ha mondja, hát mondja...
– Hát, nekem azért vannak gondjaim Ukrajnával… Nem az ukránokkal, mert sajnálom őket, de a Klicsko testvéreket… én nem szeretem. Mindig megvertek...
– Bokszoltál?
– Bokszolni? Én nem bokszolok, de azok a kutya Klicsko testvérek… Amikor még a keleti blokk volt, a városunk mellett volt egy orosz, illetve szovjet laktanya. A katonák a családjukkal ott éltek mellettünk, a gyerekeik rendszeresen kijártak a településre. Nagyon verekedősek voltak. A felnőttek a felnőtteket tartották sakkban, a gyerekek, meg minket vertek. Az a két Klicsko gyerek volt a legrosszabb, nem is verekedések voltak azok, mi mindig csak futottunk előlük, mert bárkit leütöttek pár másodperc alatt!
Visszatérünk a munkaterületre. Egy skót-szlovák családnál kezdünk, betonozás. A munka nem rossz, jönnek a kávék és a sütik, délben meg invitál a kis filigrán hölgy, hogy kész az ebéd, telepedjünk az asztal köré. Ott a skót férje is, a felhozatal pazar. Nekem vega étel, alkoholmentes sörök, saláták, sajttál, alig hiszem el. A falon egy fantasztikus kép, valami magas hegyen megy felfelé egy alpinista, minden fehér és szürke, csak a hegymászón van rikító, sárga szkafanderszerű ruha. Viccesen kérdezem, hogy a hölgy van-e a képen.
– Nem, de van rólam is egy ilyen.
– Mászol?
Michael értetlenkedve néz rám.
– Nem mondtam neked, hogy ő az első szlovák nő, aki feljutott a Mount Everestre?
– Úristen, te fent voltál a csúcson?!
A hölgy teljesen természetesen mondja, hogy igen, nagyokat nevetnek az elképedésemen, kiderül, kutató biológusok a férjével, hobbija a mászás. Mesél a himalájai kalandjairól, néma csendben hallgatjuk. Majd kicsit beszélgetünk arról, hogy Fico vagy Orbán-e a nagyobb dúvad, megegyezünk, hogy mindenkinek világbajnok vezetője van, elröhögcsélünk, milyen szerencse, hogy minket nem érint közvetlenül az ámokfutásuk, majd csend telepszik az asztalra, kicsit mindenki elmélázik, mit hagyott otthon. Végül a hölgy felém fordul:
– Te nem mászol?
– Régebben csináltam, de csak olyan amatőr szinten… Eger környékén, Dédes, Mátra, meg barlangászkodás, de semmi komoly.
– Én sosem barlangásztam. Jó?
– Hát, engem nagyon megfogott, de bolondok voltunk, semmi elővigyázatosság, csodálom, hogy nem lett bajunk.
Mindenki érdeklődve néz rám, várják a sztorit, eddig a hölgy mesélt serpákról, meg oxigénről, a desszerthez én jövök.
– Hát, az volt, hogy lementünk a Pénzpataki víznyelőbe négyen. Lajos, Tomi, Polgi meg én. Kinn van a Bükkben, az a legnagyobb hegység Magyarországon. Senkinek nem mondtuk meg, hova megyünk, voltam vagy 15 éves. Akkoriban nem volt mobil, számítógép, minden lassan ment, ha napokra eltűntem a hegyekben, a szüleim nem idegeskedtek. Pedig miket csináltunk! A tűz mellett aludtunk, télen is, olyan hálózsákban, amin ma csak röhögök. Loptuk a krumplit a kertekből, löncshúst ettünk napi háromszor, patakból ittunk. Szóval, lementünk egy hatalmas víznyelő barlangba, egy nagy patak folyik benne. A 60 méteres vízesését, hála istennek, kihagytuk. Viszont lementünk a Jutka kürtőn, egy 28 méteres falon, amelyen lefolyt a víz. Mivel a mászógépeket, otthon felejtettük, Lajos hurkokat kötött egy kötélre, az volt a terv, hogy majd ezen mászunk fel, természetesen biztosítás nélkül. Lenn töltöttünk 6 órát a barlangba, ahol úgy derékig ért a 10 fokos víz. Vízi csúszdáztunk, volt olyan rész, ahol simára koptatta a folyosókat millió évek alatt a rohanó víz, aztán ugráltunk kis tavakba, meg kalandoztunk a labirintusban, hihetetlenül szép volt. A bajt akkor konstatáltuk, mikor már nem volt kajánk (csak vizünk…), és a lapos elemes lámpák kezdtek lemerülni a hidegben. Elhatároztuk, megyünk vissza, de mikor odaértünk a tíz emeletes magasságú falhoz, ráébredtünk, hogy képtelenek vagyunk felmenni, mert már görcsbe voltak fagyva az ujjaink a hidegtől, ráadásul, a robogó vízfal, mint a dögönyöző a strandon, olyan erővel zúdult le. Elképzelni sem tudtam, mit tehetünk. Végül, a pislákoló fényeknél Lajos kijelentette, hogy meg kell próbálni a kötelet, mert itt fogunk meghalni. Nekidurálta magát, elkapta az első hurkot, elindult felfelé. Emlékszem, hogy minden vér kiment belőlem, csak néztünk fel a kis tóban állva, imádkoztam, bár akkor nem tudtam , hogy ezt így hívják, néztük, ahogy a kis fény szentjánosira zsugorodik, egyre feljebb, imbolyogva… Vártam a lebucskázó testet. Vártam a sikolyt, a sziklára csattanó barátot. A fény eltűnt, majd nemsokára, túlharsogva a patak folyamatos dübörgését egy diadalmas üvöltést hallottunk, valahogy azt vettük ki belőle, hogy jöhet a következő, Lajos fenn van. Tomi indult el, együtt jártuk ki a nyolc osztályt és a gimiben is egymás mellett ültünk, legjobb barátom, imbolyogva tűnt tova, istenkísértés volt az egész, ahogy a patak, bele-belekapott a cimbora testébe, megforgatta a sziluettet, de Tomi tartotta magát a hintán, kilengett, de nem pottyant le. Szerintem vérzett a szám, úgy haraptam, a beleim is dideregtek, a halál nevetett rajtam, tudtam, olyan, mint az iskolafogászat, vagy a matek érettségi, most te jössz, haver. A nagy sötétben újra diadalmas rikkantás hallatszott a monoton dübörgésen át, Tomi is fent van, belenéztem Polgi szemébe, elkezdtem sírni, ő is, tudtuk, végünk van. Polgári a klasszikusan pufi fiú volt a csapatban, hatalmas pocakkal, én meg a 20 kilós, semmi izomzattal. Lajos birkózott, Tomi búvár úszó, hozzánk képest olimpikonok. Nekünk semmi lapot nem osztottak.
Elkaptam az első hurkot, felhúztam magam, elindult a hinta, lábammal kerestem a hurkot, megvan, beletettem, felnyúltam, új hurok, közben balra és jobbra repültem, mikor átmentem a reám zúduló patakon, mindig hatalmas csapás mért rám. Már vagy 4 méterre lehettem, mikor a zubogó úgy vert fejbe, hogy leestem a kötélről és belebucskáztam a kis tóba, alant, Polgári húzott ki, fuldokolva kapkodtam a levegőt. Olyan rémületet láttam Polgi szemében, hogy megértettem, itt sem apa, sem anya, sem senki nem fog segíteni, ez az én harcom, vagy felmegyek, vagy meghalok, ilyen egyszerű. A lámpám kihunyt, víz ment bele, leszedtem a sisakról, elkaptam a hurkot, felhúztam magam, lábam is egy másikba, kilengés. Polgári lentről világított, igyekezett segíteni, már nem figyeltem semmire, zen üzemmódban léteztem, csak a következő hurkot kerestem vakon. A patak rendszeresen fejbe kólintott, de az életemért másztam. Tudtam, nem eshetek még egyszer vissza, a tó csak egyméteres volt, tíz méterről, már halálos a zuhanás. Vak sötétben másztam, alulról, már csak a fejlámpa pislákolását láttam, felülről is csak valami sejtelmes, szűrt köd jutott le hozzám. Kilengés, bumm, egy ütés a fejemre a víztől, következő hurok, elkapom, lábammal rúgkapálok, megvan, felnyúlok, hurok, felhúzom magam, láb, hinta, kilengés, újabb ütés, ahogy átrepülök a vízesés alatt. Rettenetes tánc, sátántangó.
Arra riadtam, hogy valami csattan a fejemen. Felébredek, nem értem a sötétet, nem értem, hol vagyok, csak azt, hogy valaki nagyon csúnyán beszél velem, megint egy kő csattan a sisakomon. Miért van rajtam sisak, és hol vagyok? Hirtelen esik le minden, az, hogy hol vagyok, a kimerültségtől elaludtam a kötélen, fennakadva, mint egy légy a pókhálóban, jézusi pózban lógok, egy könyöknél és egy térdnél beleakadva a hurkokba, azt hiszem, be is pisiltem a rémülettől, igaz, akkor már folyamatosan a nadrágba pisiltünk mind, nem számított semmi, hideg volt és rémület. A dobálás is megvilágosodik, nézek fel, viszonylag közelről két lámpa vakít el, csak azokat látom, tudom, sisakokon vannak, megint csattan egy kő, Lajos artikulálatlanul üvölt velem, Ő dobál kővel, hogy felébresszen. Földön túli erő száll meg, mászom, elkapják a nyakam, húznak, fekszem a sziklákon a vízben, egy emelettel feljebb, reszketek, Lajos üvölt velem, annyira megijedt, majdnem megüt. Reszketünk mind, megölelnek a barátaim, nem vernek, üvöltünk le, hogy gyere, Polgi hangját alig halljuk, valószínűleg zokogva sír, egyedül van lenn, ez lehet a legfélelmetesebb. Halljuk, hogy azt üvölti, húzzuk fel, de a kötelet sem tudjuk megfogni, annyira fázunk, semmi esélyünk, semmire, üvöltjük, gyere!
Kinn fekszünk órák múlva az erdőben, négyen, hatalmas tüzet rakunk, nézzük a lombokat.
Az asztal körül hatalmas csend, mindenki engem néz, ilyen kemény sztorira nem számítottak. Hümmögnek, főleg a két mászó, a hölgy és a férje, ők láttak már problémákat, nem kell elmondani nekik, milyen állapotban éltük túl ezt. Van még egy mondatom.
– Mostanában láttam egy riportot egy magyar lovasíjásszal. Azt mondta, azért van ennyi boldogtalan, mert nincsenek meg az életpróbák a férfiaknak. Hogy nem esnek át az emberek a nagy megpróbáltatásokon, nincsenek meg a nagyon komoly következménnyel járó döntések, amelyekbe később lehet kapaszkodni. Az indiánok tűztánca. Én azóta, bármilyen nehéz helyzetbe kerülök, mindig arra gondolok, ha felmásztam a Jutka kürtőn, akkor ez is menni fog. Nekem ez volt a tűztáncom, vagy a maszáj fiatalok próbája, mikor oroszlánt kell ölni egy lándzsával, egyedül. Skóciában is, bármikor félek, ott vagyok azonnal a sötétben, lógok, Lajos dobál és kiabál. És én tudom, meg fogom oldani, ha beledöglök is.
