Nem is érdekelne amúgy, ha nem dolgoznék egy ideig, de olyan költségekkel jár három gyerek etetése, a család működtetése, hogy ez fel sem merülhet. Mindenképpen dolgoznom kell valamit, de gyermeki ijedelmet érzek, ha arra gondolok, hogy valami unalmas, lélekölő elfoglaltságot kellene csinálnom, vagy kiabálnak megint velem, mint már megtörtént egy párszor. Mi a francot csináljak? Vakarom, ahol nem is viszket, nézek az égre, segíts meg, istenem, mert oly gyenge az ember fia és oly sötét az erdő mélye itt Albionban is.
Csörög a telefonom.
– Hello, Valér, én vagyok az, Michael. Kellene egy jó erős ember és a múltkor nagyon elégedett voltam veled. Szabadságot megkapod, akkor jössz, amikor szeretnél, de megkapod a pénzt, amit kérsz. A feleségem a feleséged munkatársa a kertben, sok jót hallottam rólad. Graffitizel? Nem gondoltam volna rólad, nem olyan bitangos az arcod, de nem baj, a furgonomat úgyis meg kellene fújni, egy tököt kellene rá festeni, ez a cégem logója.
Pár nap múlva találkozom a cseh főnökömmel és rájövök, kire is hasonlít, a cseh mesehősre Hurvinyekre. Minden kicsit nagyobb rajta, mint az átlag, hatalmas loboncos haj, gigantikus orr, lapaj kezek, mint két péklapát, lábai ötvenesek, hangja erős, mikor megy, minden tagja külön életet él, kicsit görbe a háta, de hatalmasakat lép, és ettől folyton ring. Három ember áll velem szembe, kíváncsian méregetnek. Egyikük egy mérnök, aki bizonyos problémák miatt nem dolgozhat az útépítésnél, a másik egy amatőr fotós, a repülőtérről jött el, mert kikészítette az éjszakai műszak, és a főnököm. Mind csehek.
Nem is merek belegondolni, micsoda szerencsém van, mert láthatóan egy nekem való munkába csöppentem. Kerítésépítés, talajrendezés, favágás, teraszépítés, gyeptégla telepítés, kertépítés, sövényvágás lesz a dolgunk. Pont ilyen munkákat csinálgattam amatőrben a szakácskodáson túl, de itt megtanulhatom a szakmai részeket is. A legkeményebb a beton feltörése a kerítések oszlopainak lefektetése előtt. Hatalmas légkalapácsot használunk, nehéz, mint a veszedelem. Mikor teleraktuk az utánfutót földdel, betonnal, fával és minden kerti hulladékkal, int a főnök, hogy megyünk a szeméttelepre. Az egy hatalmas terület, ahol minden szerves vagy szervetlen dolgot (beton, tégla, föld, kő) ledarálnak, és vagy termőföldet komposztálnak belőle, vagy útépítéshez adják el a zúzalékot.
Néz rám Michael, elkezd beszélni. Ha mondja, hát mondja...
– Hát, nekem azért vannak gondjaim Ukrajnával… Nem az ukránokkal, mert sajnálom őket, de a Klicsko testvéreket… én nem szeretem. Mindig megvertek...
– Bokszoltál?
– Bokszolni? Én nem bokszolok, de azok a kutya Klicsko testvérek… Amikor még a keleti blokk volt, a városunk mellett volt egy orosz, illetve szovjet laktanya. A katonák a családjukkal ott éltek mellettünk, a gyerekeik rendszeresen kijártak a településre. Nagyon verekedősek voltak. A felnőttek a felnőtteket tartották sakkban, a gyerekek, meg minket vertek. Az a két Klicsko gyerek volt a legrosszabb, nem is verekedések voltak azok, mi mindig csak futottunk előlük, mert bárkit leütöttek pár másodperc alatt!
Visszatérünk a munkaterületre. Egy skót-szlovák családnál kezdünk, betonozás. A munka nem rossz, jönnek a kávék és a sütik, délben meg invitál a kis filigrán hölgy, hogy kész az ebéd, telepedjünk az asztal köré. Ott a skót férje is, a felhozatal pazar. Nekem vega étel, alkoholmentes sörök, saláták, sajttál, alig hiszem el. A falon egy fantasztikus kép, valami magas hegyen megy felfelé egy alpinista, minden fehér és szürke, csak a hegymászón van rikító, sárga szkafanderszerű ruha. Viccesen kérdezem, hogy a hölgy van-e a képen.
– Nem, de van rólam is egy ilyen.
– Mászol?
Michael értetlenkedve néz rám.
– Nem mondtam neked, hogy ő az első szlovák nő, aki feljutott a Mount Everestre?
– Úristen, te fent voltál a csúcson?!
A hölgy teljesen természetesen mondja, hogy igen, nagyokat nevetnek az elképedésemen, kiderül, kutató biológusok a férjével, hobbija a mászás. Mesél a himalájai kalandjairól, néma csendben hallgatjuk. Majd kicsit beszélgetünk arról, hogy Fico vagy Orbán-e a nagyobb dúvad, megegyezünk, hogy mindenkinek világbajnok vezetője van, elröhögcsélünk, milyen szerencse, hogy minket nem érint közvetlenül az ámokfutásuk, majd csend telepszik az asztalra, kicsit mindenki elmélázik, mit hagyott otthon. Végül a hölgy felém fordul:
– Te nem mászol?
– Régebben csináltam, de csak olyan amatőr szinten… Eger környékén, Dédes, Mátra, meg barlangászkodás, de semmi komoly.
– Én sosem barlangásztam. Jó?
– Hát, engem nagyon megfogott, de bolondok voltunk, semmi elővigyázatosság, csodálom, hogy nem lett bajunk.
