Figyeljetek csak ide! Nálunk van vita! Mi meghívunk mind a két oldalról ezeket meg azokat, szabad a pálya, mérkőzzenek meg. Lehetőleg békésen, de ha képtelenek uralkodni magukon, az se baj. Itt szólásszabadság van! Egyelőre a köztévé tartózkodik leginkább a hasonló cirkuszoktól, ami érthető, hiszen egy köztévé magyar definíció szerint a kormány tévéje, de ott is felderengenek próbálkozások. A Hír TV és az ATV viszont harsog a vitaműsoroktól. A résztvevők gyakran ugyanabból a szakértői-újságírói körből kerülnek ki. Nem mindegy persze, hogy éppen hazai vagy idegen pályán kell játszani. Amiért otthon a saját szurkolótábor megtapsol, az ellenoldalon pfujolás jár. Kicsit lejtenek a pályák, a műsorvezető-bírók hajlamosak saját csapatuknak fújni, de amúgy jópofa színjáték az egész.
A legkülönösebb az egészben maga a tény, hogy ezek a viták létrejönnek. Hiszen szereplőik nem mások, mint akik a médiában elég sokat tesznek a megosztottságért. Sőt, egymást is vádolják. A kormányközeli orgánumok előszeretettel harsogják, hogy az ellenzéki sajtó nemzetellenes, külföldi ügynökhálózatok szolgálatában áll, kirekesztő, sztálinista vagy egyszerűen mocskos, elvtelen. Nem akármilyen minősítő jelzők hagyják el a szájakat, tollakat a „gazember” bélyeg elé biggyesztve. A demokratikus oldal nem kedveli az efféle keménykedő stílust, inkább intellektuálisan megvető. Szánalmas lakájoknak, talpnyalóknak tekinti a jobboldali kormányhíveket, akiknek nincs önálló véleményük, párthatározatokat ismételgetnek a legostobább módon, nevetséges, mennyire könnyű ellentmondásokat, gyerekes csúsztatásokat észrevenni mondókáikban – a sok hazugság mellett persze. Máris jelzem azonban, nem kívánok egyenlőségjelet tenni a két tábor közé ebből a szempontból (sem). Elfogult vagyok, a baloldali demokratákhoz tartozom, az ellenfél hangütését kevésbé kedvelem, olyannyira, hogy egyáltalán nem kedvelem.
A kérdés az, hogy egymás nézetét, tevékenységét nem egyszerűen bíráló, hanem keményen becsmérlő emberek hogyan tudnak leülni egymással beszélgetni. Miért látogatnak el az árok túlsó oldalára? És miért hívják oda őket? Hiszen nyilvánvaló, hogy az adott műsorok nem az árok betemetését akarják szolgálni. Ellenkezőleg, saját térfelükön, saját közönségüknek prezentálnak harcot, amelyben az ellenfél (ellenség?) vereséget szenved. Igaz, több résztvevő hittel vallja, azért válallja a felkérést, mert nincs kizárva, hogy a véleményével, stílusával meg tud győzni pár embert a másik oldalon. Vagy legalább elgondolkoztatni őket dolgokról. Nincs kizárva, akkor viszont csodálatot érdemelnek, mert a szerény eredményért sok pofont kell elviselniük, győzelemről pedig nem is álmodhatnak. Egészében nem léphetnek ki a gyűlölt ellenfél szerepéből (tessék, hát ilyenek ezek!), akiknek nem szabad teret engedni. Beszélni, azért beszélhetnek, ebből is látszik, hogy nálunk azért szólásszabadság van.
Olykor felmerülhet a nézőben, hogy itt tényleg egy szerepjátékos szeánsz zajlik, lehet, hogy ezek az emberek nincsenek is olyan rosszban egymással. Keresztnevükön szólítják egymást, el-elröppentenek egy-egy megértő, vállon veregető mosolyt. Helyes, hiszen kollégák. Valamikor talán együtt tanultak, fociztak, bontogatták szárnyaikat. Ma pedig gladiátorok? Ami esetleg közös kávézást sem zár ki műsor előtt, után – vagy bármikor? Csak hát így még szomorúbb ez az egész.
Nekem sem árt persze tisztáznom, mi inspirált, hogy pont most írjak erről. Egy múlt csütörtök délutáni-esti élmény. Főhőse Kohán Mátyás, a Mandiner fiatal rovatvezető-helyettese, ami tiszta véletlen, lehetne más is.
