IV. Balduin a keresztes államok Jeruzsálemi Királyságának egyik legzavarosabb időszakában uralkodott. A keresztes államok már megalakulásuk után jelentős nehézségekkel néztek szembe: a muszlimok területe mintegy karéjszerűen vette körbe a Szentföldet, a fennmaradásukat biztosító nyugati keresztes lovagok útja pedig igen hosszú, fáradtságos és veszélyes volt: A szárazföldön mintegy 4000 kilométer hosszú utat csak Bizáncig lehetett megtenni keresztény földön, hiszen Kis-Ázsiát akkoriban már jórészt a szeldzsuk-törökök uralták. Jeruzsálembe innen muzulmán földön még mintegy 1500 kilométernyi út volt hátra, sivatagi környezetben, folyamatos támadások között.
Mint ismeretes, a keresztes hadjáratok valódi célja föld- és pénzszerzés volt: az európai hagyomány nyomán a család legidősebb fiú szülöttje volt az örökös, így a birtok és pénz nélkül maradó, rabló lovagok számára a Szentföld csábító kalandokkal kecsegtetett. Csak hát bár alkalomszerűen, hellyel-közzel egy-egy pápának sikerült mozgósítani az európai uralkodókat a szent ügy érdekében, mégis egyre nehezebb volt megszervezni a keresztes államok fennmaradásának legfőbb zálogát, a keresztes hadjáratokat.
Így történt ez a II. keresztes hadjárat (1147-1149) során is, amikor is az egyik muszlimok által elfoglalt keresztes állam, az Edesszai Grófság visszafoglalására tettek kísérletet. A szaracénok és a keresztesek közötti erőviszonyok ekkor még viszonylag kiegyenlítettek voltak. A keresztesek hiába próbálkoztak újabb hódításokkal Egyiptom és Damaszkusz irányába, a sivatagi környezetben történő hadakozás szempontjából oly nélkülözhetetlen víz a muszlimok javára billentette a mérleg nyelvét. 1174-ben pedig trónra került Szaláh ad-Dín (Szaladin), aki Egyiptom uralkodójaként egyesítette az egymással is harcoló muszlim erőket: Szíriát is országához csatolva mintegy körülölelte a keresztes államokat, és revansra készült.
