IV. Balduin a keresztes államok Jeruzsálemi Királyságának egyik legzavarosabb időszakában uralkodott. A keresztes államok már megalakulásuk után jelentős nehézségekkel néztek szembe: a muszlimok területe mintegy karéjszerűen vette körbe a Szentföldet, a fennmaradásukat biztosító nyugati keresztes lovagok útja pedig igen hosszú, fáradtságos és veszélyes volt: A szárazföldön mintegy 4000 kilométer hosszú utat csak Bizáncig lehetett megtenni keresztény földön, hiszen Kis-Ázsiát akkoriban már jórészt a szeldzsuk-törökök uralták. Jeruzsálembe innen muzulmán földön még mintegy 1500 kilométernyi út volt hátra, sivatagi környezetben, folyamatos támadások között.
Mint ismeretes, a keresztes hadjáratok valódi célja föld- és pénzszerzés volt: az európai hagyomány nyomán a család legidősebb fiú szülöttje volt az örökös, így a birtok és pénz nélkül maradó, rabló lovagok számára a Szentföld csábító kalandokkal kecsegtetett. Csak hát bár alkalomszerűen, hellyel-közzel egy-egy pápának sikerült mozgósítani az európai uralkodókat a szent ügy érdekében, mégis egyre nehezebb volt megszervezni a keresztes államok fennmaradásának legfőbb zálogát, a keresztes hadjáratokat.
Így történt ez a II. keresztes hadjárat (1147-1149) során is, amikor is az egyik muszlimok által elfoglalt keresztes állam, az Edesszai Grófság visszafoglalására tettek kísérletet. A szaracénok és a keresztesek közötti erőviszonyok ekkor még viszonylag kiegyenlítettek voltak. A keresztesek hiába próbálkoztak újabb hódításokkal Egyiptom és Damaszkusz irányába, a sivatagi környezetben történő hadakozás szempontjából oly nélkülözhetetlen víz a muszlimok javára billentette a mérleg nyelvét. 1174-ben pedig trónra került Szaláh ad-Dín (Szaladin), aki Egyiptom uralkodójaként egyesítette az egymással is harcoló muszlim erőket: Szíriát is országához csatolva mintegy körülölelte a keresztes államokat, és revansra készült.
Ilyen geopolitikai körülmények között került trónra IV. Balduin, akit a történetírás a ”leprás” epitheton ornans (díszítő) jelzővel is illet, utalva betegségére. Erre már gyerekként fény derült, mikor is Türoszi Vilmos – Türosz érseke, a herceg egyik nevelője – észrevette, hogy amikor a fiúk játékból állhatatossági próbát tettek: „körmüket egymás karjába mélyesztették, és az ifjú herceg volt az egyetlen, akinek arcizma sem rándult”. A gyógyíthatatlan kór miatt így az örökösödés kérdése folyamatosan probléma maradt.
Rövid ideig, 24 évig tartó élete során viszont Balduin talán éppen a betegségének köszönhette sikereit is. 13 évesen került trónra, viszont az uralkodói feladatokat ekkor még a régensnek mellé állított III. Rajmund tripoliszi gróf, apja unokatestvére látta el, aki békére törekedett a muszlimokkal. A maszkról a történetírás nem tesz említést, azonban a Mennyei királyság rendezője, Ridley Scott szerint a király viselt ilyet.
Balduin 16 évesen, 1174-ben lett uralkodó, amikor is véget ért a korábban Szaladinnal kötött megállapodás, és a szaracénok rátámadtak a királyságra. A fiatal király bizonyította rátermettségét: bepólyázott kezekkel is az első sorban harcolt, és 1177. november 25-én Montgisardnál 5000 lovaggal az oldalán sikerült visszavernie a nyomasztó, körülbelül ötszörös túlerőben lévő muszlimokat, ami elegendőnek bizonyult a királyság további fennmaradásához. Balduin győzelme ellenére nem folytatott támadó politikát. Jól tudta, hogy a keresztes államok ereje nem elég egy sokszoros túlerőben lévő, felkészült, erős hátországgal rendelkező muszlim sereggel szemben, és ha támad, csak a királyság végét hozza előrébb, annál is inkább, mert Európából nem várhatott támogatást.
Scott 2005-ös filmjében valósághűen mutatja be Egyiptom szultánjának és Jeruzsálem királyának kapcsolatát. Annak ellenére, hogy ”terepen” ellenségek voltak, nagyra becsülték és tisztelték egymást, ami nagyban köszönhető neveltetésükből fakadó lovagiasságuknak és talán Balduin betegségének is. Béke idején a keresztesek és a muszlimok szabadon kreskedhettek egymás országában,
A törékeny békét viszont egyre inkább nehezítette, hogy a keresztesek tábora is megosztott volt: Balduin, és Rajmund a béke, míg a király testvérének, Szibillának a második férje, Lusignani Guido és Antióchia fejedelme, Chatilloni Rajnald a háború mellett foglalt állást. Az előbbi bátyja a francia király szolgálatában állt, így a keresztesek rajta keresztül reménykedhettek egy újabb hadjáratban. Rajnald pedig ügyes házasodási politikája révén hozzájutott a keresztes államok egyik legfőbb erősségéhez, Kerak várához is, amely a muszlimok fontos karavánútja mellett feküdt. Az 1180-ban kötött fegyverszünet ellenére Rajnald rendre megtámadta és kifosztotta a muszlim karavánokat, ami egyre nagyobb szálkát jelentett Szaladin szemében. A szultán többször is ostrom alá vette Kerakot, de Balduin sereggel a vár felmentésére indult. Szaladin annyira rettegett tőle, hogy közeledésének hírére felhagyott az ostrommal.
A trónörökös nélküli király tudta, hogy nem számíthat hosszú életre. A lepra egyre jobban elhatalmasodott rajta: szeme világát elvesztette, a törvényeket sem tudta már aláírni, és hordágyon vitette magát. Felajánlotta lemondását, ámde annyira közkedvelt volt, hogy marasztalták. Eközben Guido egyre több vizet zavart: a karavánokat fosztogató Rajnald megbüntetésére érkező Szaladin miatt ő is Kerak várába szorult. Balduin utasításával szembeszegülve továbbra is támogatta Rajnaldot, és a vár felmentése után Szibillával Aszkalonba menekült a király haragja elől, ahonnan Balduin halála (1185) után már királyként tért vissza.
Guido a trón elfoglalása után hadjáratot indított Szaladin ellen, de 1187-ben a hattíni csata során a keresztesek megsemmisítő vereséget szenvedtek a szaracénoktól. A szultán Jeruzsálemet is elfoglalta, és ezt követően is megtartotta lendületét: gyakorlatilag Türosz kivételével a Jeruzsálemi Királyság nagy részére sikerült rátennie kezét. A keresztes államok stabilitását a III. keresztes hadjáratban (1189-1192) I. (Oroszlánszívű) Richárd angol királynak sem sikerült újra biztosítania.
A film számos ponton igen messzire rugaszkodott a valóságtól. Szaladin ugyanis nem szívlelte a keresztényeket. Jeruzsálem feladásakor a távozók csak tíz arany árán hagyhatták el a várost, a filmben a kereszténységet tisztelő szultán pedig valójában beolvasztatta a templomok harangjait. A vidéki kovácsból nemesi rangra, majd Jeruzsálem hős védőjévé emelkedett Balianról pedig inkább ne is beszéljünk. A főszereplőt Orlando Bloom alakította, és tudjuk, hogy amiben a színész felbukkan, az biztosan kasszasiker lesz. Az alkotókat mindemellett cseppet sem zavarta, hogy Balian a valóságban született nemes volt, nem pedig egy nemessé, majd Jeruzsálem hős védelmezőjévé felemelkedett kovácsmester. Érdekes, hogy milyen „gyorsan” beletanul a kardforgatásba, amit a lovagok egyébként hosszú éveken át, egészen fiatalkoruktól fogva gyakoroltak. Vizet fakaszt a sivatag közepén, az pedig, ahogyan szembeszáll a támadó szaracén sereg előörsével, kissé szánalmas. Ezt leszámítva a csaták, a ruhák, a túláradó bölcsességek és a ”többi” viszont jól mutatnak…
Ibelin Balian
A Mennyei királyság főszereplője is valós személy, aki a Jaffa és Aszkalon között elhelyezkedő Ibelin vár és a hozzá tartozó földbirtok ura volt a Szentföldön. III. Rajmund szövetségese, IV. Balduin mostohaanyjának, Komnénosz Máriának a második férje. A filmmel ellentétben nem volt szerelmi viszonya Szibillával. a beteg király halála után társuralkodóját, Szibilla előző házasságából (Montferrati Vilmostól) származó fiát, a gyermek V. Balduint támogatta, azonban az ő halála után (1186) arra kényszerült, hogy behódoljon Guidónak. Az 1187-es, keresztesek számára megsemmisítő vereséggel végződő hattíni csatából sikeresen kivágta magát, Jeruzsálem védelmezője volt a muszlim ostrom idején. Szaladin szabad elvonulást adott neki.
