Nem tudhatjuk, mint most Lázár esetében, hogy csak téved, rosszul tudja, vagy szándékosan hazudik. A náci Németország nem a 30-as évek végén, hanem 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót. 2022 februárjában Putyin azt állította, hogy azért „kellett” megtámadni Ukrajnát, hogy megvédjék Európát a fasizmustól…
Ha jól értjük Lázárt, akkor az 1930-as években, ahogy szerinte napjainkban is, volt egy háborúpárti, agresszívan terjeszkedő Európa, és vele szemben állt a békepárti Szovjetunió. Ez nem igaz, a 30-as évek végén és a 40-es évek legelején Németország és a Szovjetunió szövetségesek voltak. Hitler 1933-ban szétverte a weimari demokráciát, politikai ellenfeleit a liberálisoktól a kommunistákig vagy kiüldözte a Harmadik Birodalomból, vagy koncentrációs táborokba kerültek. 1935-ben visszaállította a sorozást, 1936-ban remilitarizálta a Rajna-vidéket, 1938 tavaszán, az osztrákok többségének örömére bevonult Ausztriába, és Ostmark néven a Birodalomhoz csatolta (Anschluss). A nyugati hatalmak opportunista politikusai békepárti közvéleményükre hallgattak, lelkiismeret-furdalásuk is volt, jól tudták, hogy az I. világháborút lezáró békerendszer igazságtalan, önkényesen húzták meg az államhatárokat, semmibe vették a nemzeti és nemzetiségi jogokat. Chamberlain brit, és Daladier francia miniszterelnök 1938 őszén Münchenben beleegyeztek Csehszlovákia feldarabolásába. A zömmel németek lakta Szudéta-vidék elcsatolását még mindig lehetett védeni. Hitler blöffölt, ha akkor Anglia és Franciaország összefog Csehszlovákiával, le tudták volna győzni Németországot. De London és Párizs időt akart nyerni, nem voltak felkészülve a háborúra, területeket, országokat, népeket áldoztak fel. Chamberlain csak 1939 tavaszán jött rá, hogy Hitlert nem lehet „pacifikálni”. Ezt akkor ismerte fel, amikor Hitler csapatai bevonultak Prágába, és létrehozták a Cseh-Morva Protektorátust, Pozsonyban pedig kikiáltották a „független” Szlovákiát. Chamberlain az addig folytatott „megbékítési (appeasement) politika” kudarcát azzal ismerte be, hogy bejelentette, ha Hitler megtámadja Lengyelországot, Anglia (és Franciaország) hadat üzen az agresszornak. Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij (ellentétben Lázár Jánossal) pontos történelmi párhuzamot vont, amikor a Krím-félsziget 2014-es orosz megszállása utáni német és francia külpolitikát az 1930-as években folytatott „appeasement” politikához hasonlította.
Hitler Csehszlovákia feldarabolása után a kelet-európai náci élettér (Lebensraum) kulcsállama, Lengyelország ellen fordult. Sztálin kész lett volna katonai szerződést kötni a nyugati hatalmakkal még 1937–38 folyamán. Ám lassan elkezdett két vasat tartani a tűzben. 1939. március 10-én, az SZKP XVIII. kongresszusán mondott beszédében békejobbot nyújtott Hitlernek. Sztálin a kapitalista világot agresszor, és nem agresszor államokra osztotta. Az első csoportba került Japán, Németország és Olaszország, a másodikba Nagy Britannia, Franciaország és az USA. Utóbbiakról megjegyezte, hogy bár mind gazdaságilag, mind katonailag erősebbek, mint az agresszor államok, mégis sorozatosan engedményeket tesznek ezeknek, mert háborúba akarják sodorni a Szovjetunióval az agresszor államokat. Szerinte Németországban vannak olyanok, akik az apró Kárpát-Ukrajnához akarják csatolni a hatalmas Szovjet-Ukrajnát. Közölte, hogy majd félretolják ezeket az őrülteket, és a normális emberekhez fordulnak, akik belátják, hogy ez a terv esztelen. Leszögezte, hogy a Szovjetunió minden állammal békés, jószomszédi, kölcsönös gazdasági előnyökön alapuló kapcsolatokra törekszik. Kijelentette: békepolitikát folytatunk, óvatosak leszünk, nem engedjük, hogy a háborús uszítók, akik hozzászoktak ahhoz, hogy mások kaparják ki számukra a tűzből a gesztenyét, minket bármilyen konfliktusba berántsanak. Látva, hogy az angolok és franciák csak fél szívvel tárgyalnak vele, Sztálin úgy döntött, jobb Hitler szövetségesének, mint áldozatának lenni, és 1939. augusztus 23-án megnemtámadási szerződést kötött Hitlerrel, amelyet az aláíró külügyminiszterekről neveztek el Molotov-Ribbentrop-paktumnak. Ez tette lehetővé, hogy Németország és a Szovjetunió jószomszédi kapcsolatokat kezdjen építeni. Most már valóban szomszédok, egymással határosak lettek, Lengyelország megszállása árán. A paktumban Lengyelország területét a Narew-Visztula-San folyók vonalában kettéosztották. Lengyelországról csak annyit írtak, hogy akkor lesz, ha az aláírók érdekei így kívánják. Nem kívánták. Észtországot és Lettországot a szovjet érdekszférába sorolták, Litvániát nem. Az USA-ban 1939-ben örültek, Japánban megdöbbenés és felháborodás fogadta a paktumot. A Szovjetunió egy időre megszabadult a kétfrontos háború veszélyétől, a Távol-Keleten leszámolhatott a japán militarista agresszorokkal.
Molotov 1939-ben azt mondta, hogy ez a szerződés a béke eszköze, és a paktummal együtt aláírt német-szovjet gazdasági szerződést is nagyon jónak, a szovjetek számára honvédelmi szempontból is előnyösnek nevezte. Sztálin azt hitte, hogy megismétlődik az I. világháború, s a II. is hosszú, véres lövészárok-háború lesz, a nyugati fronton majd kivéreztetik egymás a harcoló felek, és valamikor 1942–43-ban megindíthatja, immáron egész Európa „felszabadítására” a Vörös Hadsereget.
Putyin régebben „erkölcstelennek” nevezte a paktumot. 2014-ben azonban már azt mondta, hogy miért lett volna ez rossz szerződés, hiszen a Szovjetunió békére törekedett, nem akart harcolni. Sztálin akart harcolni. Lengyelország ellen 1939. szeptember 17-én megindította a hadseregét. A közös katonai siker után, 1939. szeptember 28-án megkötött szovjet-német barátsági és határegyezményről mondhatjuk: madarat tolláról... Ekkoriban Sztálin „vérben megpecsételt” német-szovjet barátságról szónokolt. Lengyelek és zsidók millióinak vérével pecsételték meg ezt a barátságot. Ennek a paktumnak is voltak titkos pontjai. Valamit sejthettek Berlinben, mire készül Sztálin Észtországban, Lettországban és Litvániában, ezért a barátsági szerződés kimondta, hogy a német nemzetiségűek kitelepülhetnek a balti államokból, az ukránok és fehéroroszok pedig a német megszállás alá került területekről „önként” a Szovjetunióba távozhattak. Litvánia, amelynek vezetői mohón csaptak le a vilniusi litván területekre, amikor Lengyelországot Sztálin és Hitler felosztotta egymás között, most a szovjet érdekszférába került. Cserébe Lublin és Varsó környéke a német érdekszférába került. Külön pont mondta ki, hogy az aláírók nem tűrnek a területükön a másik fél ellen irányuló lengyel agitációt. Harmonikus kooperáció bontakozott ki az SS és az NKVD között. Testvéri, elvtársi együttműködésük egyik „eredménye” 570 német kommunista emigráns (köztük számos zsidó) összegyűjtése és Németországba deportálása volt.
A német-szovjet barátsági és határszerződés nyilvánosságra hozott szövegéből csöpögött a békevágy. Kimondták, hogy tartós békére törekszenek Kelet-Európában. Azt nem tették hozzá, hogy ennek ára Lengyelország német-szovjet megszállásának elismerése. Ha ezt Anglia és Franciaország elutasítja, akkor az ő felelősségük, hogy a háború folytatódik. Folytatódott. Még mindig a Lázár által emlegetett 30-as évek végén, a „furcsa háború” idején, amikor Londonban az elsötétítés alatt autózni próbálók közül többen haltak meg, mint a fronton, a békepárti Sztálin nem tétlenkedett. Kölcsönös segítségnyújtási szerződéseket kényszerített a balti államokra, ahova bevonultak a Vörös Hadsereg (és az NKVD) csapatai. Itt is, mint Kelet-Lengyelország Szovjetunióhoz csatolt területein, tízezrével tartóztatták le és deportálták a Gulágra a szovjet rezsim vélt és valóságos ellenfeleit, ellenségeit, parlamenti képviselőket, polgármestereket, a helyi adminisztráció vezetőit, földbirtokosokat, jogászokat, papokat, tanárokat, rendőröket. Legalább félmillió (volt) lengyel állampolgárt deportáltak 1941 tavaszáig. Az 1939–41-es terror, a tömeges deportálások, a helyi lakosság kirablása, a kolhozok szervezése, a vallásüldözés stb. a magyarázata annak, hogy a balti államoktól Nyugat-Ukrajnáig miért fogadták 1941 júniusában sok helyen örömmel, felszabadítóként a náci csapatokat.
Finnország visszautasította a szovjetek követelését, hogy vonják északabbra Leningrádtól a határt, és adjanak át a Finn-öbölben néhány stratégiai fontosságú szigetet, vagy adják ezeket „bérbe” hosszú távra a szovjeteknek, akik ott haditengerészeti bázisokat akartak létesíteni. Putyin azt is mondta, hogy Németországot Lengyelország tulajdonképpen rákényszerítette arra, hogy megtámadja, mert nem engedtek a németek követelésének, és a versailles-i békeszerződésben elszakított Kelet-Poroszországhoz vezető szárazföldi és vasúti folyosót (amelynek Hitler területenkívüliséget követelt) nem adta át Németországnak. Putyin arról hallgatott, hogy hajdan a náci békepropagandisták nagy honvédő lendülettel állították, hogy tulajdonképpen a lengyelek támadták meg Németországot 1939. augusztus 31-én. Ma már tudjuk, hogy a nácik provokációjáról volt szó. A békepárti Szovjetuniót is a háborúpárti finnek támadták meg 1939 november végén. Legalább is erről számoltak be a másnapi szovjet újságok. Finnországot akkor a nácik, miként a balti államokat, odadobták a szovjeteknek. A békepárti Szovjetuniót 1939. december 5-én kizárták a Népszövetségből. A szovjet hírügynökség, a TASZSZ kommentárja: „Ez a hülye döntés csak szerencsétlen szerzőit kompromittálja és ironikus mosolyra késztet.” A Molotov-Ribbentrop-paktum mai védelmezői arról papolnak, hogy a Szovjetunió időt és területet nyert. Nem kis területről van szó: Nyugat-Belorusszia 108.000 négyzetkilométer 4,8 millió lakossal, Nyugat-Ukrajna pedig 88.000 négyzetkilométerrel és 8 millió lakossal került Lengyelországtól a Szovjetunióhoz. A Németországhoz csatolt lengyel területeken is zajlott az etnikai tisztogatás: 1,2 millió lengyelt és 300.000 zsidót telepítettek ki a Lengyel Főkormányzóságba, melynek központja Krakkó lett.
1948-ban jelent meg George Orwell disztópikus víziója, az 1984. Főhőse a mindent ellenőrzése alatt tartó állam alattvalója, Winston Smith, Óceánia polgára. Három nagyhatalom létezik ekkor, hazáján kívül még Eurázsia és Keletázsia. Ezek közül kettő mindig összefog a harmadik ellen. Winston egyszer a Gyűlölet Hete hatodik napján egy tömeggyűlésen vesz részt, ahol a „Belső Párt” szónoka az Eurázsia iránt érzett általános gyűlöletet már olyan őrjöngéssé fokozza, hogy ha a tömeg kezébe keríthette volna a kétezer eurázsiai háborús bűnöst, akiket az ünnep utolsó napján szándékoztak felakasztani, feltétlenül darabokra szaggatja őket. „Körülbelül húsz perce beszélt a szónok, mikor küldönc rohant fel az emelvényre, s egy cédulát dugott a markába. A szónok kibontotta és elolvasta, anélkül hogy félbeszakította volna a beszédét. Sem hangja, sem előadásmódja, sem mondanivalójának tartalma nem változott semmit, csupán a szavak lettek hirtelen mások. Kimondott szavak nélkül is a megértés hulláma fodrozott végig a tömegen. Óceánia Keletázsia ellen visel háborút!” Orwell pontosan leírta, amit 1939. augusztus 23. után Szovjetunió-szerte látni-hallani lehetett. Végleg megszűnt a náci rendszer bírálata a szovjet sajtóban. Harsogott a békepropaganda, a háborús uszítók az angolok és franciák lettek, ők voltak a felelősök azért, hogy nem lehetett békét kötni. A szovjet nagygyűléseken előfordult, hogy „Hitler elvtársat”, sőt a „nemzetközi fasizmus” győzelmét éltették, a középületeken sokszor horogkeresztes zászlók lobogtak.
A Molotov-Ribbentrop-paktum megdöbbenést okozott a nemzetközi kommunista mozgalomban is. Sokan ekkor ábrándultak ki végleg a sztálini rendszerből. Voltak, akik továbbra is úgy gondolták, hogy jobb a Párttal együtt tévedni, minthogy vele szemben igazuk legyen. 1940 nyarán az illegalitásba kényszerült Francia Kommunista Párt (FKP) lapja, a L'Humanité egyik számában arra biztatták a francia munkásokat és parasztokat, hogy fogadják barátként a német munkásokat és parasztokat. Hogy az utóbbiak egyenruhában érkeztek és megszállók voltak, azzal az FKP vezetői, moszkvai uraik parancsára, nem törődtek.
Sztálin tétlenül nézte a finn hadsereg felfegyverzését, eltűrte a német csapatok bevonulását Finnországba. A finnek legyőzése után, 1940 tavaszán Sztálin parancsot adott kb. 21.000 lengyel hadifogoly tiszt legyilkolására. Többségüket Katyń környékén lőtték tömegsírokba.
A londoni és párizsi katonai „szakértők” szilárdan hitték, hogy az Ardenneken nem jutnak át a tankok, a francia-német határ egy részén kiépített Maginot-erődítményvonal pedig áttörhetetlen. Várták, hogy a németek támadjanak, és majd jól kivéreztetik, felőrlik őket, reménykedtek ezek a „stratégák”. Sztálin viszont attól tartott, hogy a nyugati hatalmaknak sikerül a Szovjetunió ellen fordítani Németországot. Amikor megindult a nyugati „villámháború”, rájött, hogy nem lesz hosszú évekig tartó lövészárok-háború, és nekilátott a balti államok szovjetizálásának. A békepárti szovjet sajtóban egymás után jelentek meg beszámolók arról, hogy az észt, lett, litván városokban szovjet katonákat zaklatnak, megvernek, elrabolnak, sőt meggyilkolnak. 1940. június 14-én a TASZSZ éles hangú közleményben ítélte el ezeket a „provokációkat”. Június 16-ig lemondatták a helyi kormányokat, átvették a hatalmat, megkezdődött a „választások” előkészítése. Hangulatosak voltak a „spontán” szovjetbarát munkástüntetések – az NKVD azzal „segített”, hogy a meneteket szovjet tankok kísérték. Vlagyimir Dekanozovot, Sztálin egyik grúz verőlegényét, aki rövid, 1938–39-es NKVD-kitérő után a külügyi népbiztos egyik helyettese lett, Litvániába küldték. Andrej Visinszkij főügyész, a kirakatperek egyik fő szervezője Lettországban, Andrej Zsdanov, a rettegett szovjet kultúrharcos Észtországban csinált „rendet”. Július 14-én voltak a „választások”, csak a kommunista pártok listái indulhattak, ezek élén Sztálin neve virított. Az egyetlen listák 99 százalékos fölénnyel győztek. Az új kormányok azután kérték felvételüket a Szovjetunió népeinek nagy testvéri családjába. Kérésüknek Sztálin elvtárs eleget tett.
Besszarábia és Észak-Bukovina ügyében csak konzultáltak Berlinnel. Amikor Hitler jelezte, hogy egész Bukovinát nem szívesen adná Sztálinnak, az SZKP főtitkára azonnal hajlandó volt a terület déli részéről lemondani. Romániának a szovjetek 1940 júniusában csak ultimátumot adtak, azzal pedig akkor látszólag nem törődtek, hogy a romániai kőolajmezőkért aggódó Hitlert mennyire feldühítette, hogy Sztálin nyíltan megszegte a köztük érvényben lévő paktumot, és már Romániában is terjeszkedik.
1940–41 folyamán Sztálin megpróbálta lekenyerezni Hitlert. A Führer akkor már egész Nyugat-Európa korlátlan ura volt, egyetlen komoly vereségét az angliai légi csatában szenvedte el. Túlzás azt állítani, hogy a szovjet nyersanyag-, élelmiszer-, stratégiai ásványkincs-, kőolaj- stb. szállítmányok létfontosságúak voltak a náci hadigazdaság számára, bár jelentős mennyiségekről van szó. 1939. augusztus 19-én megkötötték az első német-szovjet gazdasági szerződést. Ennek értelmében Németország 200 millió márka áruhitelt nyújtott a Szovjetuniónak, cserébe stratégiai nyersanyagokat kapott 180 millió márka értékben. Többek között gyapot, takarmánygabona, foszfát, platina és kőolaj szállítását vállalták a szovjetek, míg a nácik szerszámgépeket és más, a szovjet hadiipar számára fontos árucikkeket ígértek. 1939 őszén, 1940 elején a kölcsönös szállítások akadozva zajlottak. 1940. február 11-én újabb gazdasági egyezményt írtak alá. Sztálin annyira igyekezett Hitler kedvében járni, hogy a szovjet szállításokat azonnal elindította, míg a németek csak később és hosszabb időszak alatt voltak kötelesek teljesíteni. A szovjetek vállalták, hogy szállítanak többek között egymillió tonna takarmánygabonát, 900.000 tonna kőolajat, 100.000 tonna gyapotot, 500.000 tonna foszfátot és 2400 kg platinát. Nem ezek a szállítmányok tették lehetővé Nyugat-Európa lerohanását 1940. május 10. után, de hogy jelentősen segítették a Wehrmachtot, az biztos.
1940 végén a kölcsönös szállítások ismét akadozni kezdtek, a németek szinte semmit, a szovjetek is viszonylag keveset küldtek szövetségesüknek. 1941 márciusában aztán megindultak a szovjet szállítmányok. Csak ebben a hónapban 110.000 tonna gabonát szállítottak és megígérték, hogy áprilisban kb. 170.000-200.000 tonnát fognak szállítani. Karl Schnurre, a német Külügyminisztérium gazdasági tanácsosa egyik jelentésében az áll, hogy 1941-ben 632.000 tonna gabonát, 232.000 tonna kőolajat, 23.000 tonna gyapotot, 67.000 tonna foszfátot és 900 kg platinát szállított a Szovjetunió Németországnak. Főnöke, Ernst von Weizsäcker helyettes államtitkár április 28-án Ribbentropnak írott memorandumában kifejtette: „Ha minden egyes földig lerombolt orosz város olyan értékes lenne számunkra, mint egy elsüllyesztett brit hadihajó, én híve lennék annak, hogy még a nyáron törjön ki a német-orosz háború, de úgy hiszem, hogy mi Oroszországot csak katonai értelemben győzhetnénk le, és gazdasági értelemben vesztesek lennénk.”
A két diktátor geopolitikai érdekei nem voltak összeegyeztethetők. 1940. november 12-én és 13-án Molotov Berlinben tárgyalt. Ribbentrop azt javasolta, hogy a Szovjetunió a Perzsa-öbölben, a Közel-Keleten és Indiában terjeszkedjen. Molotov azzal vágott vissza, hogy előbb vonják ki a német csapatokat Finnországból, ismerjék el a Bulgáriával és Törökországgal kapcsolatos szovjet igényeket, és támaszpontokat „kért” a Boszporusz-Dardanellák övezetében. Ha ezt Törökország visszautasítaná, közös német-szovjet diplomáciai és katonai lépéseket, közös inváziót javasolt. Felvetette, hogy Batumitól és Bakutól délre, a Perzsa-öbölig minden terület legyen a Szovjetunióé, Japánt pedig vegyék rá arra, hogy mondjon le az észak-szahalini olaj- és szén-koncessziókról. Ezek után döntött úgy Hitler, hogy vége a náci-szovjet „érdekházasságnak”, néhány hónapon belül megtámadja a Szovjetuniót.
A Molotov-Ribbentrop-paktummal a szovjet diktátor időt nyert és hatalmas területeket szerzett meg. Egyiket sem használta ki megfelelően, sőt. 1937–39 folyamán lemészároltatta a Vörös Hadsereg tisztikarának zömét, mintegy 40.000 tisztet és főtisztet. Ha Tuhacsevszkij marsall és társai életben és a posztjukon maradhattak volna, nyilván megpróbálják Sztálint lebeszélni arról az ostoba tervről, hogy az újonnan meghódított nyugati területek határára próbálják áttelepíteni a régi szovjet-lengyel határon kiépített erődrendszert. Az erődítmények nem készültek el, az új határ mentén raktárakban felhalmozott fegyver, lőszer, élelmiszer többsége 1941 nyarán a Wehrmacht hadizsákmánya lett. Néhány határ menti repülőtérre vonták össze a szovjet légierő zömét, június 22. után a gépek zöme fel sem tudott szállni, annyira össze voltak zsúfolva, s könnyű célpontjai voltak a Stukáknak.
Sztálin makacsul ragaszkodott néhány rögeszméjéhez. El sem tudta képzelni, hogy Hitler, aki még a Mein Kampfban is óvott a kétfrontos harctól, Nagy Britannia legyőzése előtt megtámadja a Szovjetuniót. Abban is bízott, hogy a német munkásokat és parasztokat nem lehet majd Sztálin országa ellen hadba vinni. Hiába kapott százával megbízható információkat a készülő német offenzíváról, ezeket félresöpörte. A Vörös Hadsereget és személy szerint Sztálint is szinte teljesen felkészületlenül érte a német agresszió. Milliók pusztultak el a diktátor hibái, mulasztásai és bűnei miatt. Lázár János, amikor ma Európát a Németország vezetése alatt Oroszország elleni háborúra készülő agresszív szövetségnek akarja látni és láttatni, téved. Amit elkövet ő, Orbán Viktor és a többi „békepropagandista”, az több mint bűn, hiba.
