Megkérdeztem a ChatGPT-t, hogyan írná le a „belaruszizációt”. A következő választ adta: „A belaruszizáció (...) azt a folyamatot jelenti, amely során Aljakszandr Lukasenka rendszere jogi és hatósági eszközökkel szilárdította meg hatalmát a 2020-as elcsalt elnökválasztás után kibontakozó ellenzéki tiltakozásokkal szemben Belaruszban.
Jogi eszközök:
- Az ellenzék és a civil társadalom kriminalizálása (pl. szélsőséges szervezetnek minősítés).
- A gyülekezési és szólásszabadság korlátozása, új, represszív törvények bevezetése.
- Az állampolgárság megvonásának lehetősége politikai ellenfelektől.
- A választási rendszer további manipulálása, hogy a hatalomváltás lehetetlenné váljon.
Hatósági (rendészeti) eszközök:
- Brutális rendőri fellépés, tömeges letartóztatások, kínzások.
- A KGB és más titkosszolgálatok fokozott bevetése az ellenzék ellen.
- Kényszermigráció: az ellenzéki politikusokat és aktivistákat elűzik az országból.
- Megfélemlítés, retorzió az állami alkalmazottak és a magánszektor dolgozói ellen is.”
A miniszterelnök március 15-ei „ünnepi” beszédével kezdődött „nagytakarítási ámokfutás” nyomán joggal vetődik fel a kérdés: Magyarországot a rezsim a belaruszizáció útjára löki?
Orbánnak nem egy elcsalt választás után kell stabilizálnia helyzetét; személyes autokráciájának recsegése-ropogása, a rendszerrel szembeni társadalmi elégedetlenség váltja ki belőle a késztetést. Már régóta nem a nemzeti érdekek, hanem körének gazdagodása, a valóságtól teljesen elrugaszkodott messianizmusa, ezek feltételeként pedig önkényuralmának megőrzése vezérli. Ha szemügyre vesszük a Lukasenka alkalmazta módszereket, akkor nyilvánvaló, hogy ez a folyamat már jócskán el is indult Magyarországon.
A választási rendszer manipulálása már a korábbiakban is szinte hagyománnyá vált. A Fidesz rendszeresen módosította azt, biztosítandó, hogy szavazatvesztése minimális, győzelme maximális legyen. Az autokratikus illetve demokratikus rendszerekben a választási törvények stabilitásának egymáshoz való viszonya a következőképpen írható le: autokráciákban a kormányzatok stabilak és a választási törvények gyakran változnak; demokráciákban a választási törvények stabilak, ám a kormányzatok gyakran változnak... Bár a kormányzati nyilatkozatok szerint nem tervezik a választási törvény módosítását 2026 előtt, mégis erős lehet az érdek a választókerületek átszabására vagy a szavazatkompenzációs szabályok átalakítására. Tekintve a rendszer félelmét saját bukásától, az sem idegen tőle, hogy esetleg módot keressen Magyar Péter és a Tisza Párt kizárására. A politikus esetében pl. kreált büntetőeljárással, a Tisza esetében a finanszírozás jogellenességét megalapozó koncepciós eljárással.
Az állampolgárság „felfüggesztésének” – amúgy jogilag abszurd – lehetősége már megvalósult az Alaptörvény legutóbbi módosításával. Ugyan nem vonatkozik a másik EU-tagállam állampolgárságával rendelkezőkre (ez is csak végül alakult így), azonban érvényes a kárpátaljai magyarsághoz tartozó kettős állampolgárokra, az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és Kanada (elviekben szoros szövetségeseink) állampolgárságával rendelkező honfitársainkra. Hasonlóra a Szovjetunióban volt példa, ahol a „jog” lehetővé tette a szovjet állampolgárok állampolgárságtól való megfosztását és kiutasítását. Ott is önkényesen állapították meg, mi az a „nemzeti érdek”, amely alapján megvonható az állampolgárság.
A gyülekezési és szólásszabadság korlátozása, az új, represszív törvények bevezetésének folyamata szintén megkezdődött a Pride betiltását lehetővé tevő jogszabály-farigcsálással. Az Alaptörvény módosítása (a gyermekek védelmének jogai felülírják a gyülekezési szabadság jogát) mellett a gyülekezési törvényt kellett „csak” módosítani, hogy jogalapja legyen a Pride betiltásának. Sokan ezt a kérdést „gumicsontnak” tekintik, pedig valójában nem az. Egyfelől alapjaiban kérdőjelez meg egy, a polgári demokráciákban eddig kikezdhetetlen jogot, a gyülekezési szabadságot – mindegy, hogy milyen indokkal. A miniszterelnök egyik interjúja szerint már a városbéli szabad autózás joga is előbbre való a gyülekezési szabadságnál.
A jogi korlátozás nagy füstje mögött azonban becsempészik a személyes szabadsághoz és a magánszférához való jog durva és rendszerszintű megsértését. Az eddig szigorúan szabályozott kamerás megfigyelés, adattárolás és arcképfelismerés módszereit – megengedhetetlenül lazán kezelve – a hatalom kiterjeszti az általa beszűkített gyülekezési jog „megsértőinek” azonosítására. A Pride-törvénynek van még egy funkciója. Egy nem a társadalmi többség elleni törvénnyel „szoktatja hozzá” a társadalmat ahhoz, hogy ilyen, a jogállamiságot radikálisan romboló jogszabályokat minden további nélkül keresztül lehessen vinni. Ennek gyakorlati tesztelése is megkezdődött. Hadházy Ákos és a Momentum tüntetéseinek korlátozásával, a résztvevők elképesztően aránytalan büntetésével a kormányzat a gyakorlatban vizsgálhatja, mennyiben hatékony a hatósági fellépés, mennyire „veszi el a kedvét” a szervezőknek és résztvevőknek az akcióktól.
A hatalom végül legutóbb szintet lépett a diktatúra irányában az „átláthatósági törvény” tervezetének benyújtásával. A Szuverenitásvédelmi Hivatal (SzuHi) ezzel lényegében kvázi hatósági jogkört kapott: javaslatot tesz a kormánynak minden olyan szervezet jegyzékbe vételére, amely „Magyarország szuverenitását azáltal veszélyezteti, hogy külföldi támogatásból a közélet befolyásolására irányuló tevékenységet végez”, azaz vitatja, kritizálja az ország demokratikus, jogállami jellegét, a határon túli magyarokkal kapcsolatos kormányzati politikát, az ország „keresztény gyökereit”, a férfi-nő alapú család kizárólagosságát, stb. A törvényjavaslat szerint bármilyen külföldi finanszírozást (EU-s pályázatokon elnyertet is!) elfogadó szervezeteknek kell felkerülniük a listára. Gyakorlatilag elvágják őket minden anyagi forrástól, teljesen ellehetetlenítve a maradék szabad sajtót és a jogvédő szervezeteket is. A jogállamiság pusztítása szempontjából különösen kritikus, hogy az állam jogot formál az érintettek teljes adatvagyonának (akár az elektronikus eszközök, köztük a mobiltelefonok) lefoglalására, megismerésére. Orbánék az információs szabadság maradékának az elpusztítására készülnek.
Az ellenzék és a civil társadalom kriminalizálása (pl. szélsőséges szervezetnek minősítés) egyelőre csak szavakban történik. A SzuHi „dolgozatai” több esetben minősítettek hazai civil szervezeteket vagy sajtóorgánumokat „hazafiatlannak” (pl. Transparency International Magyarország, Átlátszó, Ökotárs Alapítvány, Magyar Helsinki Bizottság). A Nemzeti Információs Központnak (NIK) eddig is feladata volt a külföldről finanszírozást kapó civil szervezetek listázása.
Orbán durvuló hangneme arra utal, hogy olyan jogszabályok jöhetnek, amelyek célja a kormány által ellenségnek tekintett politikai mozgalmak korlátozása jogi eszközökkel, szélső esetben betiltásuk és/vagy jogi szankcionálásuk. A „hazafiatlanság” már eleve feltételezi, hogy végső esetben a kriminalizálásuk következik be, esetleg az államellenes cselekmények közé sorolva tevékenységüket. Ebbe az irányba mutat, hogy a kormánypropaganda az ukrán titkosszolgálatokkal való összejátszással vádolja a Tisza Pártot és annak vezető politikusait. Ide kapcsolódik a „veszélyhelyzet” és ezzel a rendeleti kormányzás – ugyancsak jogellenes – folyamatos meghosszabbítása a Covid-járvány óta. Itt a hatalom úgy tudna keményíteni, hogy – az ehhez szükséges parlamenti kétharmaddal – „terrorveszély helyzetet” (terrorcselekmény közvetlen veszélye) vagy „szükséghelyzetet” (belső rend súlyos veszélyeztetése) hirdet.
A „belaruszizáció” jogi eszközei közül tehát az Orbán-rezsim hármat már alkalmaz, a negyedikre most készülhet.
A hatósági eszközök közül a megfélemlítés, retorzió az állami alkalmazottak és a magánszektor dolgozói ellen lopakodó módon már ma is széles körben elterjedten működik. Elég utalni Tisza politikusai, valamint különböző iskolákból a tanárok kirúgására, vagy arra, hogy informális tiltólistára helyezésük miatt esélyük sincs az újbóli elhelyezkedésre az állami szférában. Igaz, rendészeti fellépés nincs, de a fortélyos félelem igazgat…
A KGB és más titkosszolgálatok fokozott bevetése az ellenzék ellen. KGB ugyan nincs Magyarországon (orosz utódai legfeljebb akadálytalanul tevékenykednek), de vannak „nemzetbiztonságinak” nevezett szolgálatok (Alkotmányvédelmi Hivatal, Információs Hivatal, Nemzetbiztonsági Szakszolgálat, NIK). Mint az nyílt forrásokból látszik (lásd a NIK jelentéseit a parlament nemzetbiztonsági bizottságának, Pegasus-botrány), a szolgálatoknak a nemzetbiztonságiak helyett egyre inkább állambiztonsági feladataik vannak. Szigorú irányítási rendszerük, központosítottságuk célja, hogy a rendszer fenntartásához szükséges információkat megszerezzék annak „ellenségeiről”. Feladataik nem szűkültek, hanem átalakultak.
A – hetvenes-nyolcvanas évek szóhasználatával – „belső ellenzék” elleni harcban a SzuHi eddig csak szócsatákat vívhatott. Komoly kérdés, hogy az „átláthatósági törvény” elfogadása után kapnak-e majd hatósági jogköröket a „Brüsszel és csatlósai” elleni harcban. Ez jelentős szintlépés lenne a diktatúra irányában; ilyen jogosítványai Európában csak a diktatúráknak (hitleri Németország, Szovjetunió, a szocialista országok titkosszolgálatai) voltak. Ahogy láthatóan növekszik a pánik a Karmelitában, úgy nőhet a késztetés az ilyen megoldásokra. Az azonban már most bizonyosra vehető, hogy az átláthatósági törvény szerinti „jegyzékbe vétel” tartalmi megalapozásához a titkosszolgálatokat is fokozottan igénybe fogják venni.
Kényszermigráció: az ellenzéki politikusokat és aktivistákat elűzik az országból. Magyarországról még csak a gazdasági migránsok vannak külföldön. Kérdéses, hogy a kettős állampolgárság jogi feltételeinek átszabásával maga az állam mikor „állít elő” politikai kényszermigránsokat, illetve, hogy az elfogadandó jogszabályok alapján a jövőben szankcionálandók választják-e az önkéntes politikai száműzetést.
Végül, brutális rendőri fellépés, tömeges letartóztatások, kínzások nincsenek Magyarországon. (Legfeljebb immár fizikai kényszerrel végrehajtott oszlatás.) Nincs „fekete autó”, mint az ötvenes években. De a hatalomnak (egyelőre) nincs is rá szüksége. Helyette van „politikai likvidálás” szervezetek ellehetetlenítése, uszító kormányzati propaganda formájában; „morális likvidálás” karaktergyilkosság, lejáratás formájában; „egzisztenciális likvidálás” kirúgás, elbocsátás, fegyelmi vizsgálat formájában; „gazdasági likvidálás” bírósági eljárással (lásd Bige László történetét), NAV-os vizsgálattal, „ellenállhatatlan üzleti ajánlattal”. Ebben a tárházban a hatalom végtelenül kreatív és kitartó... És sajnos, nincs egyedül. Orbán moszkvai barátai minden bizonnyal örömmel adnának tanácsokat a „helyzet kezelésére” ötletekkel és provokációk megszervezésével.
***
Vigyázó szemetek a parlamentre és a Karmelitára vessétek! További jogi lépések és hatósági intézkedések egyaránt várhatók. A hatalom megkísérelheti a hatósági jogkörök kiterjesztését a titkosszolgálatokra; megpróbálhatja a Tisza és Magyar Péter kizárását a választásokból; módosíthatja a választási szabályokat a saját érdekében; keményítheti a hatósági fellépést az ellenzéki megmozdulásokkal szemben, felszámolhatja a maradék sajtó- és információs szabadságot. Legrosszabb esetben lépéseket tehet a választások elhalasztására. Intézkedései pontosan megmutatják majd, hogy az Orbán-rezsim a jogállamiság terén mennyire vezette ki máris Magyarországot Európából és mennyire vezette át az autokráciából a diktatúrába, az orosz érdekszférába. Mennyiben léptette a jog uralma helyébe az uralom jogát.
