Az új mű a témák és módszerek tekintetében folytatása a Petőfi-kísérletek című korábbi kötetnek (Kalligram, 2011). Ha még hozzájuk vesszük az eddigi tudományos pálya egyéb vállalkozásait is, akkor válik igazán egyértelművé, hogy 19. századi nagy költőnk szinte folyamatosan a szerző szakmai érdeklődésének egyik centrumát alkotja.
Ez a szikár tény azonban különössé – sajátos iróniájú mozzanattá – válik, ha szembesítjük a könyvben is olvasható interjú (Litera, Szekeres Dóra) részletével, melyben ekként vall Petőfihez fűződő viszonyáról: „nem kevés költő van, akinek költészete közelebb áll az én befogadói alkatomhoz, mint az övé – ám mindez nem csökkenti az ő költészetének érdekességét a tanulmányozás szempontjából: hiszen a tanulmányozás igénye és ösztöne nem egyenlő a szeretet vagy a rajongás elfogultságával”. Margócsy szavai pontosan jelzik: az irodalomtörténet-írás masszív szakma, így az öntudatos és lelkiismeretes képviselője nem annyira a magánízlésére, hanem mindenekelőtt a kor kihívásaira figyel, a bennük rejlő feladatokat tartja szem előtt. Ennyiben a Goethe-i „nap követelését” teljesíti.
Méghozzá esetünkben nem akárhogy. A költő születésének kétszázadik évfordulója környékén természetes valamiféle leltárkészítés. A szerző ennek jegyében elemzi több tanulmányban is a Petőfi-mű bonyolult szakmai, társadalmi és politikai utóéletének lényegi tendenciáit, a bennük lépten-nyomon tetten érhető ellentmondásokat.
Azokat például, melyek főként abból fakadnak, hogy a kutatás eddigi nagy rendszerépítői (Gyulai Pál, Horváth János és Pándi Pál) következetesen mellőzték az életmű azon részeit, melyek nem voltak beilleszthetők markáns értékrendjükbe. Így hol a népies-hazafias, hol a plebejus-forradalmi jelleg kerülhetett meghatározó pozícióba. Margócsy már csak azért is méltán bírálja egyoldalúságaikat, mivel ezek rendre megjelentek a tankönyvekben is, így elevenen hatottak sok-sok nemzedék Petőfi-képére.
A „nagy narratívák” szükségképp egységesítő normáival szemben Margócsy a Petőfi-mű eredendő sokszínűségét hangsúlyozza. A költő szüntelenül valami újat keresett, káprázatos sikerei és olykori kudarcai jórészt ebből az erős innovációs késztetésből fakadnak. A mai olvasót is épp a hangnemek, műfajok, témák, művészi elvek e próteuszi változatossága ragadhatná magával. (A könyv címe szintén a többféleséget emeli ki.)
A kötet írásai okkal hívják föl a figyelmet arra, hogy a hatalmas Petőfi-irodalomban az elemzések – kiváltképp az erős vonzású iskolák követőinél – gyakorta oly mértékben épültek egymásra, hogy továbbvitték az eredet hiányosságait is, ezzel pedig egyre inkább növelték a félreértelmezés esélyét. Margócsy több, igencsak elgondolkodtató tanulmányban épp emiatt választotta azt a termékenynek bizonyuló módszert, hogy a versekben vagy elbeszélő költeményekben szereplő alapfogalmak konkrét jelentésére kérdezett rá, s a lehetséges válaszokat avatta az újraértelmezés fundamentumává.
Ez a módszer vezetett például a költő ars poéticáinak föntebb már említett föltérképezéséhez, vagy a Szabadság, szerelem című híres epigramma újszerű megközelítéséhez, noha itt ugyanakkor mintha túl is becsülte volna metódusának teherbíró képességét. Rendkívül fontosnak ítéljük továbbá a Felhők jelentőségéről szóló tanulmányt, mely a korszak lírájának, uralkodó hangulati/érzelmi/világszemléleti tendenciáinak rendszerében vizsgálja a ciklust („Mint felhők a nyári égen...”). Nem kevésbé izgalmas az a hipotézise: ha Az apostol elkészülte és megjelenése között nem telik el két és fél évtized, akkor a mű hatása esetleg „magában rejtette (volna) egy alternatív irodalomtörténeti kibontakozás lehetőségét is”.
Kifejezetten szellemes a Szerelem gyöngyei elemzése. A szerző ugyanis azt a szerepjátékot találta ki, hogy kritikát ír egy tehetséges pályakezdő költő harmadik verseskötetéről – zárójelbe téve az irodalomtörténeti meghatározottságokat (a szöveg ezt valamivel bonyolultabban jelzi: „eltekint a jövőbeniségnek tekintélyt implikáló kontextusától”). Az irónia iránti fogékonysága, a magatartását átható derű teremt jó alapot ahhoz, hogy szembenézzen a magyar irodalom hagyományos kánonjainak végletes humorhiányával, a vicces szerzők, művek folyamatos leértékelésével.
Tanulságos, helyenként még mulatságos is az az antológia, melyben egykori és mai költőtársak idézik meg Petőfi alakját, szellemét. Közülük kiemelkedik Jékely Zoltán fél évszázad alatt mit sem avuló metaforája: „Petőfi szobrán / egy ocsmány / varangy ül…” Szilágyi Ákos verse pedig a maga tudatosan profán, szarkasztikus rigmusosságával az utóélet lényegi mozzanatát végletesíti: „Egyszer mindenki volt Petőfi. / Egyszer mindenki lesz.” A jó néhány rosszul öregedő szöveg olvastán pedig kiváltképp megalapozottnak tűnik a szerző – költőnket idéző – ironikus intése: „ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez, ha Petőfiről kíván szólni...”
Végül az irodalomtörténészi hivatás közéleti kötelezettségeit teljesíti, amikor a Petőfi életének és művének szentelt kiállítást vagy a költőről készült karikatúrák tárlatát nyitja meg. S a munkáját végezte azzal is, hogy a Most vagy soha! című kurzusfilmről megírta véleményét. Summázata szerint a „hamis volta elsősorban nem a részletek és apróságok torzításaiban rejlik: maga a történelemszemlélet egésze (már amennyiben van neki egyáltalán ilyen) hamis”.
Infó: Margócsy István: „Szólj vadúl, és szólj szelíden…” Petőfi a XIX.. században és ma. Kalligram, 2025.
