Mindig nagyon izgalmas arról elmélkedni, hogy a tehetséghez hozzátartozik-e a zsenialitás. Elég-e a kvalitás, a gyakorlás, a szorgalom, vagy ennél többre van szükség egy sikeres művész pályához? A belgrádi Jugoszláv Dráma Színház rendezője, Nataša Radulović A menthetetlen című előadásban a Mitemen ezt a tematikát feszegeti. Méghozzá igencsak látványos eszközökkel, erőteljes szerepet kap például a mozgás, a koreográfia, megjelenítve a zene, az alkotás küzdelmének fázisait, érzékiségét. A produkció kiindulópontja Thomas Bernhard-műve, amelyben egy mesterkurzuson három kivételes tehetségű zongorista találkozik. Egyikük a később világhírű vált Glenn Gould, a másik kettő növendék életútja viszont másként alakul, egyikük öngyilkos lesz.
Az előadás a Bernhard-művön kívül Puskin Mozart és Salieri című darabját is felhasználja. Már önmagában a tér is hatásos: a padló egy zongora billentyűit idézi, melyen lépegetve, táncolva avatnak be a szereplők a gyakorlás, a zenedarabok előadásának mindennapi küzdelmébe, az ezzel járó vívódásokba. A versenynek, a rivalizálásnak az akár az önpusztításba torkolló gyötrelmeibe. „Az ideális zongorajátékos az, aki zongora akar lenni” - hangzik el a darabban. Ez sok újabb kérdést felvet. Vajon mennyi lemondással, átlényegüléssel jár egy sikeres karrier? Mennyi vágyról, milyen saját utakról kell visszalépni ahhoz, hogy valaki a művészetben igazán kiteljesedjen? Lehet-e révbe érni teljes odaadás nélkül? A négy fiatal színész, Teodor Vinčić, Joakim Tasić, Stojša Oljačić és Lenka Petrović kiváló karaktereket teremt. Találó a zeneválasztás, klasszikusok és popzene részletek villannak fel. A rendezés nem ítélkezik, inkább elgondolkodásra késztet, erős, maga teremtett színpadi eszközeivel.
A sajátos és rendkívül hatásos színpadi nyelv a világhírű görög Theodórosz Terzopulosz rendezéseire is jellemző. Sőt, színházi körökben egyenesen Terzopulosz-módszert emlegetnek. A Színházi Olimpia egyik alapítója, aki a budapesti Nemzeti Színházban is rendezett már és visszatérő vendége a Mitemnek, ezúttal az athéni Görög Nemzeti Színház felkérésére született, 2024 nyarán Epidauroszban bemutatott előadását, az Oreszteiát hozta el a fesztiválra. A színpadi adaptáció Aiszkhülosz trilógiáját dolgozza fel. Az előadást egy-egy monológ keretezi. Közöttük pedig eljátsszák a mítoszt, szinte díszlet nélkül, egy-egy kellék kap szerepet csupán. A történet egyik fő megjelenítője a kórus. A fiatal színészek, félmeztelen fiúk és testszínű dresszben lévő lányok, sajátos légzéstechnikával, fennhangon mesélik el a történéseket. De nemcsak elmesélik, hanem el is játsszák, különböző alakzatokat formálva jelenítenek meg cselekvéseket, hangulatokat. Sokszor tűnnek fegyelmezett, együtt mozduló és lélegző már-már katonai csoportosulásnak, máskor pedig a történet mélységét megmutató egymásba fonódó, kuszálódó testek halmazának.
A trilógia végén hangbejátszásokon légvédelmi szirénák, fegyverek zaja, tőzsdei információk hallatszanak. Az istenek által felmentett Oresztész pedig tehetetlenül, szinte önkívületben, véres rongyokba temetkezik. Érzékeltetve, hogy bár lenne rá esélyünk, úgy látszik, nem tudunk szabadulni a háborúktól, a gyűlölködéstől, attól a késztetéstől, hogy egymást mentálisan, sőt fizikailag elpusztítsuk.
A bolgár Diana Dobreva is visszatérő rendezőnek számít a Mitemen. A mostani fesztiválra érkezett Moby Dick című előadása, amelyet Herman Melville regényéből Aleszandr Szekulov írt színpadra, akárcsak az előbb taglalt Oreszteia, szintén egy mítoszként fogható fel. A szófiai Ivan Vezov Nemzeti Színház alkotói látványos, több rétegű, költői színházzal álltak elő. A történet szerint Ahab kapitány egy fehér bálnát üldöz apályban és dagályban egyaránt, őt és a legénység tagjait a feleségek várják otthon. Az előadásban vetítés, animáció és megannyi eszköz hozza közelebb hozzánk ezt a mítoszt. Dobreva a Nemzetiben a Salome című előadásban is együtt dolgozott Mira Kalanova díszlet és Marina Raichinova jelmez tervezővel. A Moby Dicknek is ők a tervezői. Titkokkal, meglepetésekkel teli, sejtelmes világot teremtenek. A feleségek fekete lepelszerű ruhái képzőművészeti alkotásként is felfoghatók. A bálna szeme pedig a Mitem címlapján is látható. De nem csak a tervezőkkel összeszokott a rendező, hanem a színészekkel is, akik óriási intenzitással vannak jelen ebben a csaknem két és fél órában. Az előadásban elhangzik, hogy a bálna nem hal, az óceán pedig nem víz. Ez bő asszociációkat ébreszthet bennünk. Az egyik jelenetben a könyvírást hasonlítják a bálnavadászathoz. Hozzám, személyes tapasztalatok alapján ez a párhuzam állt a legközelebb. A Moby Dickben a bálna valóban szimbólum, olyan lény, amit talán sohasem érhetünk el, csak vágyakozunk rá. A vágy az elérhetetlen után pedig, ha nem vigyázunk, hamar felemészthet. Jó, ha figyelembe vesszük a saját korlátainkat, még akkor is, ha az álmaink ennél sokkal tágasabbak.
Infó: A menthetetlen. Jugoszláv Dráma Színház, Belgrád. Rendező: Nataša Radulović. Oreszteia. Görög Nemzeti Színház, Athén. Rendező: Theodórosz Terzopulosz. Moby Dick. Ivan Vezov Nemzeti Színház, Szófia. Rendező: Diana Dobreva
