Identitáskeresésről és a megküzdés lehetőségeiről szól Susan Suleiman harvardi professzor, holokauszt-túlélő új könyve

Amikor megbeszéltük ezt az interjút úgy fogalmazott, az angol a „mostoha anyanyelve”. Gyerekkora óta Amerikában él, milyen kapcsolata van az amerikai identitáshoz?

Azt hiszem a könyvemen is látszik, hogy még ennyi év után sem érződöm teljesen amerikainak. Ugyanakkor hamar rájöttem, nem is kell igazán bármelyiknek is lenned, igaz? Amerikainak érzem magam, de közben meg jól ismerem Budapestet, gyakran otthon érzem magam itt.

1949-ben emigráltak a családjával, nagyon fiatal volt ekkor. Ez segített új életet kezdeni, felejteni?

Körülbelül másfél évvel később, 1950. december végén érkeztünk csak meg Amerikába.

De leginkább az könnyítette meg, hogy a szüleim hoztak egy döntést: nem akartak nosztalgikusan gondolni Magyarországra, hiszen nagyon sokat szenvedtek itt. Ezért azt hiszem az volt a fejükben, elhagytuk az országot, szóval többé nem vagyunk magyarok és nem is megyünk vissza. Vannak, akik elmennek és mielőtt visszatérnek azt mondják: “hazamegyek” - de az én szüleim soha nem is tértek vissza. Mindeközben én meg egy amerikai tinédzser szerettem volna lenni Chicagoban. Gimnáziumba jártam és nem volt más problémám, mint egy átlagos fiatalnak, aki keresi önmagát. Mindeközben persze nem tagadom, nem volt egyszerű, mert valami mindig emlékeztetett a múltra. Amikor befejeztem a gimit, utána főiskolára mentem New Yorkba, 1956-ban. Akkoriban sok forradalmár érkezett az országba, ekkora találkoztam egy magyar fiúval is, Attilával, aki emlékeztetett arra a Budapestre, amit többé-kevésbé elfelejtettem. Annak ellenére, hogy amerikai főiskolás lány voltam, volt egy részem, ami nagyon is európai volt. 1984-ben, mikor már professzor voltam a Harvardon és volt két fiam, akkor jöttem vissza, több mint 30 évvel később.

Milyen volt visszatérni?

Nem ismertem senkit anyukám nagynénjén kívül, aki a Deák tér körül lakott. Valaki megadta egy magyar kolléga nevét, akivel úgy volt, hogy találkozunk, de aztán nem jött össze a dolog. Úgy éreztem, fél találkozni egy magyar-amerikai nővel, ekkor még mindig kommunista Magyarországról beszélünk. Másokkal nem alakítottam ki kapcsolatot, így maradt a város. Visszamentem oda, ahol egykor laktam és Normafára, ahol sokat túráztunk. Sok emlék eszembe jutott gyerekkoromból. Ekkor kezdtem írni róla először.

Mi volt a legtisztább emléke?

Amikor a Nyilas párt hatalomra került és tudták a szüleim, hogy mennünk kell: emlékszem a menekülésre a házból, meg arra is, mikor hamis papírokért elmentünk valahova Sashegyre. De ezeken kívül a legerősebb emlékem a tanya, ahol a szüleim hagytak 1944 nyarán. Azt hiszem féltek, hogy deportálások lesznek, engem meg otthagytak hetekre. Traumatikus élmény volt, elhagyatottnak éreztem magam, hát csak ötéves voltam: az anyám otthagyott az idegenek között, akik gúnyolódtak rajtam, mert városi lány voltam és még a libáktól is féltem. 

Egy interjúban azt mondta, a könyv egyfajta “pandémia projekt” volt, a járvány alatti bezártságban nem maradt más, mint az írás és a belső szemlélődés. Mondható, hogy kísértette önt a történtek emléke?

Ami azt illeti, csodás élmény volt, mikor először írtam erről. Készült egy rövidebb anyag, amely négy kisebb emléket dolgoz fel,

Örültem, hogy együtt vagyunk, sokkal jobb élmény volt, mint magányosan a farmon. Sok ilyen emlékem volt, úgyhogy nem mondanám, hogy kísértene ez az időszak. Egyszerűen író vagyok, meg kellett írnom és ezért szembe kellett néznem a nem kedves emlékekkel is.

A könyve nemcsak egy holokauszt-túlélő lány identitás kereséséről szól, hanem a rezilienciáról, lelki ellenállóképességről is. Nem a legbékésebb időket éljük most, ön szerint mit tudnak belőle meríteni az olvasók?

A könyvem kapcsán valóban gyakran beszélek rezilienciáról de a kötetben magában érdekes módon nem említem. Ez az a képesség, amikor továbbmegyünk, annak ellenére, hogy rossz dolgok történtek velünk. Minden bizonnyal én magam nagyon reziliens ember vagyok, de gyakran mondom, megfizeted ennek az árát. Mikor mindig előre mész, hátra is hagysz valamit, elfelejtheted honnan jöttél, ki vagy. Sokáig tartott, mire megbirkóztam azzal, hogy integráljam magamba azt, ki voltam egykor abba, aki most vagyok. Ez része ennek a folyamatnak. Nekem a könyvemben említett tárgyak is segítettek ebben - édesanyám ezüst brossa, édesapám utazó sakkészlete.

A szülinapjára kapott piros bicikli is, amelyet aztán nemsokára hátra kellett hagynia?

A bicikli érdekes ebből a szempontból, mert már nincs meg és az a fejezet a könyvben az elvesztésekről szól: egy szívroham miatt majdnem elvesztettem édesapámat 1949-ben, vagy ott volt a barátom, aki tíz éves korában meghalt egy autóbalesetben. Aztán meg hátra kellett hagynom a biciklit - ez a fejezet azokról a gyönyörű dolgokról szól, amelyeket elveszítünk. De ilyen volt az a Szent Kristóf medál is, amelyet francia apácáktól kaptam Haitin, miután egy szemesztert ott töltöttem az iskolában. Nagyon kedvesek voltak és sokat tanultam tőlük, de a medált később kidobtam egy ablakon, mondván, nem akarok katolikus lenni. Úgy tekintettem rá, mintha ezen múlna.

Az összehasonlító irodalom professzora. Volt olyan könyv az életében, amely segített túljutni az elszenvedett traumákon?

Sokat olvastam Holokauszt memoárokat, olyanokét is, akik sokkal többet szenvedtek, mint én. De sokat jelentett Thomas Mann is, aki a generációm számára nagyon fontos szerző volt, sokféle okból: Német volt, aki nem támogatta Hitlert, száműzetésbe került, sok időt töltött az Egyesült Államokban. Fontos volt Proust és aztán az egzisztencialisták, Camus, Sartre, Simone de Beauvoir. Nagyon erős aurájuk volt ezeknek az íróknak - részben azért, mert felnőttként megélték a háborút és antifasiszták lettek. Szóval tőlük igen, mondhatni, rengeteget inspirálódtam. De hogy segítettek-e abban, hogy tovább éljek? Azt hiszem bizonyos értelemben igen. Az irodalom és az iskola mindig is nagyon fontos volt az életemben.

Beszélgetésünk napja a független Izrael állam kikiáltásának napja. Mit jelent Önnek ez a nap?

Édesapám ortodox zsidó volt - zsidónak érzem magam, de nem vagyok nagyon vallásos. Izrael sokat jelentett nekem, főleg, mialatt felnőttem, de nem értek egyet sok mindennel, ami ott történik most. Én azt az álláspontot képviselem, amelyet sokan most a nem túl okos álláspontnak gondolnak: a kétállami megoldásban. Szerintem mind Izraelnek, mind Palesztinának történelmi joga van ott lenni, ahol. Ehelyett az extrémisták mind a két oldalon tagadják ezt és olyanok, mint a gyerekek a homokozóban: az egészet szeretnék, miközben nem lehet az övék mind.