„Mindenki hozzon még egy embert, még egy harcost” – hirdette ki Orbán Viktor a vasárnap délutáni, a BOK-csarnokban rendezett, „Harcosok klubja” fantázianévvel illetett dzsemboriján.
A rendezvény célja nem titkoltan az online térben való erősödés. Lefordítva: a még agresszívabb kormánypárti jelenlét. Ez hatalomtechnikailag érthető, ugyanakkor az a háborús pszichózis, az egyre fokozódó agresszió, amiben mindez történik, már felfoghatatlan. Munka okán vasárnap két hosszú órán keresztül hallgattam, hogy a Fidesz különböző prominens és kevésbé prominens szereplői lényegében folyton üvöltenek, ellenségről, harcról beszélnek. A poénok is tele voltak gyűlölettel, cinizmussal, nem volt benne egy nyugalmas pillanat, egy emberi gesztus sem. Szakmámból fakadóan megtanultam távolságot tartani az ilyesmiktől. Egy mentős barátom mondta erről a jelenségről, hogy nem lehet mindennap belehalni a munkába, le kell rakni. A politika is épp ilyen. Ez többé-kevésbé jól is megy. De most egész este majd szétrobbantam a feszültségtől, de nem értettem, miért. Hajnalban felkeltem és nem tudtam visszaaludni, még mindig idegesnek éreztem magam. Kiültem az erkélyünkre, ahol a madárcsicsergést és a pár autó monoton zaját leszámítva csend volt. És akkor rájöttem… békére vágyom, nyugalomra. A tudatalattim képtelen volt befogadni azt a töméntelen agressziót, ami rám zúdult abban a két órában. Eközben azon gondolkodtam: vajon ez másra is így hat? Más is csak arra vágyik, hogy végre ne harcolni kelljen vélt vagy valós ellenséggel? Felteszem, igen. Esetleg az odavezető útról képzelünk el valami egészen mást. Mégis, remélem, hogy kormánypártiak és ellenzékiek is eljutnak oda: a lelki békéhez vezető út biztosan nem gyűlölettel van kikövezve, az ország pedig attól lesz erős, ha elfogadják egymást azok, akik benne élnek.