Ha a pedagógiai innovációk előmozdítására és a családbarát oktatási környezet erősítésésére május elején kibevezett Balatoni Katalin köznevelési államtitkár által körvonalazott, valódi kommunikáció megindulna, a családok végre elmondhatnák, félnek, hogy gyermekük tanulási életútjáról egy távoli hivatal dönt, papírok alapján. És mit kezdenek a családbarát oktatási környezettel, amikor azt látják, hogy tegnap még óvodás gyermeküket ugyanazzal az elvárásrenddel „zsilipelik” be az iskolába, ami már a nagyszülők generációját is traumatizálta? Segít azon az iskolába készülő gyermekek erőszakos kiemelése az eddig megszokott közösségükből? Olyan kérdések, félelmek ezek, amelyeket érdemes lenne az oktatásért felelős kormányzati tisztviselőknek meghallgatni.
Az óvodapedagógia az elmúlt évtizedekben professzionalizálódott. A tudományegyetemeken végzett, nyelveket beszélő, külföldi tapasztalatokkal rendelkező óvodai szakemberek munkáját kutatások segítik. Ugyanekkor az oktatásirányításnak nincs önálló minisztériuma, minisztere sem.
A szerepét hivatal vette át, a felügyelet egyre erőteljesebb, a módszertani szabadság mozgástere csökken, a pedagógusok társadalmi megbecsülése alacsony. Olyan feszültségek csapódnak le rajtuk, amire ők nem hivatottak, a kereteket nem ők szabják. Legjobb tudásuk szerint alakítják a rájuk bízott gyermekcsoportokat, és értetlenül állnak a szeptembertől jogszabályilag rájuk kényszerített új, életkor szerinti beosztáson. Évtizedek során kifejlesztett és működő, gyermekekhez illeszkedő folyamatos napirendet, elmélyülést biztosító fejlesztést kell felváltaniuk 45 perces foglalkozásokra, olyan időtartamra, amelyet egy kisiskolás is nehezen teljesít.
Mindezek mellett kell megfelelni a gyermeki sokféleségből következő differenciálásnak. A sokat megélt óvodapedagógusok már csak sóhajtanak a megoldásként ajánlott, homályosan körvonalazott innováció miatt. Évek óta kongatják a vészharangot, miközben egyéni szükségletű gyerekekkel zsúfolt csoportokkal dolgoznak.
A köznevelésért felelős kormányzattól szeretnének választ kapni arra, hogy a méltó munkakörülmények hiánya miatt keletkező pedagógushiányt miért a középfokú végzettségűekkel kívánják betölteni.
Ha összefüggésében szemlélné az oktatásirányítás a közoktatás szövetét, magától értetődőbb lenne az óvoda és iskola közötti átmenetet ovisuli osztályokkal megvalósítani, amelyekben együtt dolgozhatna óvó és tanító.
Sokan állnak értetlenül a népi kultúra bevezetését szorgalmazó miniszteri biztosi direktíva előtt is, mivel évtizedek óta léteznek ilyen profilú oktatási intézmények, pedagógiai programok. A pedagógusok, akik ezzel a módszertannal dolgoznak, tudják, a néphagyomány nem csodaszer. Joggal félnek tőle, hogy a kormányzati akarat nyomán a néphagyományok elveszítik vonzerejüket, értékeiket. A megváltozott társadalmi környezetben sokszor nincs meg az alap, amelyre építeni lehet. Az „átlag óvodára” nem lehet egy-az-egyben átvinni a néptánc különórák tapasztalatait. Néptáncpedagógusi elvárásrendszerrel (Balatoni Katalin végzettsége szerint neveléstudományi kutató, néptáncpedagógus – A szerk.) az óvodákat irányítani módszertanilag hibás.
Az óvószakma háborog. A frontvonalban dolgozó óvónők, óvóurak tapasztalatai, meglátásai nem jutnak el a döntéshozói szintre, pedig ők tudják, melyik innováció illik bele adott csoportba, melyik való ahhoz az eltűnőben levő teamekhez, amit két óvodapedagógus és egy dajka alkot. Ilyen csapat egyre kevesebb van, elfogynak az óvópedagógusok.
Nem lehet különféle elvárások prése alatt, túlterhelten, számonkérve, ellenőrizve, negálva, túlórázva, egzisztenciális félelemben élve kedves, mosolygós személyiségnek lenni. Vagy hajlik, vagy törik, vagy elmegy.
Gyermeket nevelni az egyik legszebb hivatás, a gyermek szeretetére épül. Az óvodapedagógus azonban szereti a saját gyerekét is, akihez az egyre nagyobb fenntartói, oktatásirányítói és a társadalom által közvetített elvárásrendszer présében élve alig van ereje. És akkor számot vet. Tiltakozik. Sztrájkol. Azután feláll.
Gyermekközpontú módszertani szabadság, magasan képzett, lelkes és elhívatott óvónők, óvóurak, belsőből fakadó innovatív törekvések nélkül mi lesz veled, magyar óvodapedagógia? Lesz olyan jövő, ahol valóban a gyermekek mindenek felett való érdeke szervezi az óvodák életét? Ezek a kisgyerekek most az egyszer óvodások. Soha többé nem lesznek azok. Ami most sérül, a jövőnek sérül. Ezt kellene megértenie a pozícióban levő oktatásirányítóknak.
