A Londoni levelek eredetileg ezeken a hasábokon, a Szép Szóban jelentek meg 2020–24 között, és Nádasdy Ádám tudósított benne a londoni mindennapokról a világjárvány alatt és után. Most könyv formájában is kézbe lehet venni ezeket a miniesszéket, amelyek így még jobban kirajzolják az angol főváros dermedtségét és nyüzsgését. Nádasdy persze nem lenne Nádasdy, ha közben nem beszélne a nyelvről, a város szerkezetéről, az újságokról, a konyháról és mindenről, ami eszébe jut, vagy szembemegy vele az utcán. Ő az a mesélő, akit órákig el lehet hallgatni, még akkor is, ha épp a csapokról vagy a keresztnevek használatáról oszt meg valamit. A nagyon eltalált hang tehet erről, ami nem az útleírások száraz hangja, hanem a rutinos tanáremberé és költőé, aki akkor is szeretne tanítani (nem középiskolás fokon), amikor látszólag csak fecseg. Az egyik kedvenc észrevételem: „milyen nehéz a más kultúrájú emberek egyszerű örömeit megérteni”. Nekünk nem könnyű felfogni, hogy egy angol még húsz pennyt is képes kifizetni, hogy egy teljességgel jellegtelen kertben heverészve költse el az elemózsiáját, ahogy az olaszoknak is nehéz megmagyarázni magyarként, hogy mi a jó a túrós csuszában.
De Berlinben is sétáltam a minap: térben és időben. Sinclair McKay (egy ízig-vérig brit történész) avat be a könyvében a német főváros XX. századi történelmébe, amely enyhén szólva viharos volt, olyan fordulatokkal, hogy néha még egy-egy ország históriája is unalmasabbnak tűnik. A főépítész jegyezte meg, hogy: „Minden városnak van történelme, de Berliné már túlzás.” Persze ez ugyanúgy igaz Rómára vagy Párizsra, Londonra vagy Bécsre is, de semmit sem vesz el a bonmot szellemességéből. Talán most néhány nemzetféltő honfitársam felhördül a kényelmes otthoni foteljében, akik szerint nálunk fut át még a Föld szívcsakrája is, de ezek az európai kulturális központok sokszor nagyobb hatást gyakoroltak az életünkre, mint a saját fővárosunk. Az ő történelmük nélkül a miénk nem érthető.
Még akkor is befolyásolták a mindennapjainkat, amikor a vasfüggöny választott el minket tőlük. Hiszen ott voltak a regényekben és a filmekben, naponta táplálták a sóvárgásunkat az általuk jelképezett tágasság és gazdagság iránt, amely ott virított minden átcsempészett termékükön, kultúrájuk minden sorában, taktusában és festményén. A nagyapám vonásai is kisimultak, amikor egy hosszú, sorban állással töltött nap után otthon feltette a lemezjátszóra a Carment vagy a Rigolettót, Strausst vagy Beethovent. Hiába zörgött a szatyorban a csont-vékony, mellétől és combjától megfosztott csirke (a nemesebb részeit elvitte az export), a szárnyakat szopogatva mi mégis a Ringre, a Piccadilly Circusre vagy Champs-Élysées széles sugárútjára képzeltük magunkat, még ha igazából azt sem tudtuk, hogy hol kellene ezeket keresni az adott városon belül. Nincs olyan szakadék, amit a képzelet ne tudna átugrani, még ha a gyomor olykor vissza is húzza.
De még a dák-római folytonosság, és az osztályharc lázában égő törikönyveink sem tudták kilúgozni ezeket az európai városokat meg a vívmányaikat, a reneszánszt és a felvilágosodást, ami olyan éles ellentétben állt mindazzal, amit a hetvenes, nyolcvanas évek Romániája harsogott körülöttünk. A sokoldalúan fejlett szocializmus csak amolyan ócska papírmasénak tűnt már a pár száz évvel korábbi állapotok mellett is – szellemiségében biztosan. Hogyan is vehettük volna komolyan a Kárpátok Géniuszát, ha a könyveinkben olyanok szerepeltek, mint Leonardo da Vinci vagy Denis Diderot. A hiánygazdálkodás száraz kenyere szemben a Nagy Francia Enciklopédia hátszínével. Talán csak akkor értek volna el valami hatást a történelmet mindenáron torzítani akarók, ha minden sorból kihúzzák ezeket a városokat, de a hiányuk akkor is beszédesebb lett volna mindennél.
Hát még amikor a rendszerváltás után volt szerencsém élőben is megtapasztalni a lüktetésüket! Hálát adtam a szerencsének, hogy nem láttam őket korábban, még a diktatúra alatt. Mert ha valamilyen véletlen folytán akkor élem volna át azt minden érzékemmel, amiről a könyveim beszélnek, ha a bennem izzó ifjonti lelkesedést felszították volna a szabadság-dús levegőjükkel, akkor soha többé nem mentem volna vissza. Hosszú időre elszakadok a családomtól, a gyökereimtől, mert képtelen lettem volna ellenállni annak, amiről például Nádasdy viccesen, és olykor csak mellékesen beszél.
Ami viszont nagyon is szomorú: az elmúlt évtizedek minden előrelépése ellenére sem voltunk képesek eltüntetni a különbségeket, ledolgozni a hátrányunkat. Mert bár lehet, hogy a gyomrunk ma már elégedettebb, de a közgondolkodásban (iróniában és a másság tiszteletében), a szabadság megélésében, az élet színvonalában – ez a Londoni levelek szinte minden mondatából kiderül – még mindig áthidalhatatlan távolságok tátonganak köztünk és köztük. A mi vérre menő NER-es hősködéseink ott legtöbbször csak kínos mosolyt szülnek, bármit is állítson itthon a propaganda. Vagyis megint maradnak a könyvek és a távoli géniuszok.
