Hidegkuti Nándor 1958 júliusában még játékosként ünnepelte újabb (harmadik) bajnoki címét az MTK-val – harminchat évesen is húsz mérkőzésen játszott abban a szezonban –, két esztendővel később viszont azon kellett törnie a fejét, elhagyja-e nemhogy a klubot, hanem (átmenetileg) az országot is. Akkor már a kék-fehérek edzőjeként tisztelték – szakvezetői szerepében 1959. augusztus elsején, a BVSC elleni 3:1 alkalmával mutatkozott be a Hungária körúton –, és alig telt el egy év, amikor a Fiorentina jelentkezett nála: lenne-e Maestro Firenzében?
Az előzmény az volt, hogy az MTK kétszer is találkozott a „violákkal”: előbb 1959. szeptember 15-én, majd 1960. április 27-én. Az első meccsen, a Népstadionban 1:1 volt a végeredmény, és az Esti Hírlap úgy vélte, a két csapat „az év legszebb nemzetközi klubmérkőzését vívta 70 000 néző előtt”. Hozzátette: „Az olaszok a technikás, sok passzra, rengeteg cselezésre épített csapatjátékukkal, a kék-fehérek rajtaütésszerű, néhány húzásból álló, nem egy helyzetet teremtő, korszerű labdarúgásukkal arattak sikert.”
A barátságos meccs „visszavágóján” az MTK 2:1-re nyert úgy, hogy Sándor Károly, a legendás „Csikar” lőtte mindkét magyar gólt Firenzében. (A házigazdáktól pedig az ugyancsak emblematikus svéd jobbszélső, az 1956 és 1971 között Itáliában futballozó, 1958-ban vb-ezüstérmes Kurt Hamrin egyenlített.)
A kék-fehérek játéka olyannyira elandalította a Fiorentina vezetőit, hogy néhány hónappal később csakis Hidegkutiban látták a megoldást. A mester töprengett, majd 1960. október 16-án úgy utazott Pécsre: legalábbis jó ideig a mecseki mérkőzés lesz az utolsó meccse az MTK-val. A Gelei – Palicskó, Sipos, Kovács III, Lantos – Nagy István, Sas – Arató, Bödör, Molnár, Szimcsák István összetételű tizenegy tekintettel volt a trénerre, és 2:1-es győzelemmel búcsúztatta őt, aztán a Fiorentinánál november 6-án bejelentették: az Aranycsapat nagy „Öregje” az új edző.
Addig a világjáró Czeizler Lajos irányította a csapatot, de a firenzei liláknak az idő tájt nem ment a játék; az olasz szakos, a Lazio, a Milan, a Sampdoria, sőt az itáliai válogatott szakvezetőjeként is ismert trénert áthelyezték játékos-megfigyelői pozícióba. (Czeizler az 1954-es vb-n is vezényelte a squadra azzurrát, nem nagy sikerrel: az 1949-ben a híres Grande Torino repülőgép-szerencsétlenségében kulcsjátékosaik zömét elveszítő olaszok a csoportmérkőzések rájátszásában 4:1-re kikaptak a vendéglátó svájciaktól, és nem jutottak a legjobb nyolc közé.)
Hidegkuti azt tapasztalta Firenzében, hogy a labdarúgók nem lelkesednek az edzésekért, ezért aztán arra a kérdésre, mit követel meg a leginkább, így felelt: „A fegyelmet. A játékban, a tréningeken, a köznapi életben egyaránt. A játékosoknak mindent alá kell rendelniük a futballnak, hogy bírják a mérkőzések iramát. Szerencsére azok helyett, akik nem állják meg a helyüket, akad más, velük majdnem vagy teljesen azonos képességű labdarúgó.”
Legendás honfitársunk mindjárt talonba is tette az argentin Ángel Maria Montuorit, majd akkor nyert csatát igazán, amikor 1961. január 29. és április 9. között a Fiorentina hatszor győzött, négyszer döntetlent ért el, és csak egyszer kapott ki a Serie A-ban.
Közben pedig bekerült az újonnan alapított Kupagyőztesek Európa Kupája döntőjébe. A KEK bevezetéséről 1960. június 5-én állapodott meg a Közép-Európai Kupa szervezőbizottsága, amelyre az első sorozat megrendezését testálta – majd a lebonyolítást 1961. január 24-én a saját kezébe vette – az UEFA. A premierre mindösszesen tíz csapat – az Austria Wien, a Borussia Mönchengladbach, a Dinamo Zagreb, a Ferencváros, a Fiorentina, a Glasgow Rangers, a Luzern, a Rudá Hvězda Brno, a Wolverhampton Wanderers és a Vorwärts Berlin – nevezett, ezért kisorsolták, melyik négy résztvevő vív selejtezőt a negyeddöntőbe jutásért.
Az urnából a Rangers és az FTC, valamint a Rudá Hvězda és a Vorwärts nevét húzták ki. A Ferencváros szereplése különösen érdekes volt, mert hazánkban 1958 és 1964 között nem rendeztek kupatornát, így a zöld-fehér csapat sok minden lehetett a KEK mezőnyében, csak kupagyőztes nem. (A bajnokság ezüstérmeseként delegálta Európába az MLSZ.) A beugró azonban jól kezdett, a szünetben 1:0-ra vezetett, ám a második félidőben a Rangers 4:2-re fordított, a ferencvárosiak szerint a két lesgólt is megadó Václav Korelus csehszlovák játékvezető hathatós segítségével.
A Népstadionban (a több napon át tartó heves esőzések miatt csupán 25 ezer néző előtt) rendezett visszavágón a Horváth – Kiss, Gerendás, Dalnoki Jenő – Vilezsál, Kocsis György – Dalnoki József, Orosz, Friedmanszky, Rákosi, Fenyvesi összetételű, a sérült Albert Flóriánt nélkülöző FTC már a 49. percben kiegyenlítette hátrányát, de 2:0 után Horváth György kapus, valamint Kiss László egymásra várt, David Wilson közbeugrott, és lőttek a továbbjutásnak (2:1).
A Rangers aztán a döntőig menetelt – a Mönchengladbachot 3:0-val és 8:0-val intézte el –, igaz, hat héttel a KEK csúcstalálkozója előtt 6:1-re kikapott az Aberdeentől a skót bajnokságban. Az unikum a különlegességben az volt, hogy mesterhármast ért el az angol Bobby Cummings, akit részmunkaidőben foglalkoztattak az Aberdeennél, mert főállásban szénbányászként dolgozott az angliai Blythe-ban.
A döntőt oda-visszavágó alapon rendezték, az első mérkőzést a glasgow-i Ibrox Parkban tartották. Addigra Hidegkutit ismerték is, nem is Firenzében. A fáma szerint az edző bement egy helyi cipőboltba. Akcentusa nyomán az eladó azt kérdezte tőle: „Görög?” Mondta: Nem. „Román?” Nem, magyar vagyok – felelte. „Á, magyar! Tudja, hogy a Fiorentinának magyar edzője van?”
A glasgow-i találkozónak két további hőse is akadt. Az egyik a duplázó Luigi Milan, a lilák karmestere, aki dirigens létére soha nem lehetett válogatott. A másik a Giuliano Sartit helyettesítő Enrico Albertosi kapus, aki a második félidőben, 1:0-nál hárította a negyvenszeres skót válogatott Eric Caldow tizenegyesét. Albertosi 1968-ban Eb-arany, 1970-ben vb-ezüstérmes lett, de a KEK-döntő idején még csak huszonegy éves – kapusként kiváltképp zöldfülű – volt.
A visszavágón három honfitársunk is pályára lépett: Hernádi Vilmos fújta a sípot, míg Balla Gyula és Virágh Ferenc partzászlót lengetett. Milan megint beköszönt, majd Alex Scott egyenlítő gólja után Hamrin küldte a kapuba a labdát (2:1), így az olasz együttes kettős diadallal hódította el a kontinens vadonatúj klubtrófeáját.
A győztesek az „Ibrox oroszlánjaiként” híresültek el, jóllehet hazai pályán nyerték el a serleget. A Rangers azzal vigasztalta magát, hogy az aberdeeni megrázkódtatás ellenére is bajnok lett, ráadásul a Celtic dobogóra sem került, negyedikként döcögött be.
Az Ibrox környékén mindenki azt emlegette: KEK-döntő ide, Fiorentina oda, gyönyörű szép évad volt…
RANGERS–FIORENTINA 0:2 (0:1)
KEK-döntő, 1961. május 17., Glasgow, 80 000 néző. Jv.: Steiner (osztrák).
Rangers: Ritchie – Shearer, Paterson, Davis, Caldow – McMillan, Baxter – Wilson, Scott, Brand, Hume.
Fiorentina: Albertosi – Robotti, Orzan, Gonfiantini, Castelletti – Micheli, Rimbaldo, Milan – Hamrin, Da Costa, Petris.
Gól: Milan (12. és 88.).
