Őszintén megmondom, nincsenek rossz emlékeim, persze gyerekként...
Háromgenerációs nagycsaládunk és szülőfalum, Rém szinte ontotta a történeteket a régi időkről, persze szemérmesen vigyázva arra, hogy túl személyes ne kerüljön közéjük. És nálunk ebbe keveredett bele a két háború, Trianon, a cseh idők, az „újra magyarok lettünk”, megint a háború, majd újra a cseh idők és a Magyarországra való áttelepülés sok-sok családi története. Disznóvágás nem múlt el e témák, így apám és Pista bátyám élethű beszámolói nélkül a doni áttörésről és az azt követő hosszú hetekről, majd a főváros bekerítéséről és az itteni harcokról. Ha akkor lejegyzeteltem volna ezeket, ma egy kétkötetes harctéri napló lenne belőle. És az esti beszélgetések során mindig végigmentünk a naszvadi főutcán, valamikor nótában is, ezt soha meg nem unták. (Én azóta sem tapasztaltam senkinél ilyen őszinte és mély ragaszkodását a szülőföldhöz, mint náluk, máig csodálom őket...)
Az asszonyok a régi idők paraszti családjáról, az akkori szokásokról beszéltek sokat, ez ügyben különösen nagyanyám volt hiteles forrás. Nekem az együtt élő háromgenerációs nagycsalád tetszett. Ennek régen megvolt a maga igen egyszerű és észszerű oka. A föld, amely egyben tartotta a családot, s amely szinte teljes egészében általában a legidősebb férfi (ritkábban nő) tulajdonában volt. A földek műveléséhez emberek kellettek, napszámost egy kisebb gazda nem tudott megfizetni, de „kéznél” voltak a gyerekek, a fiúk, nemegyszer több is egy családban (apai nagyapáméknál öt fiútestvér), volt tehát elég dolgos kéz. A parasztcsalád racionálisan szerveződő és működő termelő kisközösség is volt, amelyben minden családtagnak megvolt a maga feladata; és nap, mint nap keményen dolgoztak. A férfiak a földön, az istállóban, a nők a ház körül, a konyhában, a gyerekekkel, akik közül a nagyobbak is be voltak fogva a munkába, tehenet, libát legeltettek. Este pedig számba vették a napot, megbeszélték ki, mit csinált, mi lesz másnap. Erre még visszafelé nézve se lehet a mai egyenlőségi kategóriákat alkalmazni, bármennyire is próbálnánk. Tudatosan, vagy rosszul használt átörökítési minta persze van, miközben az annak alapjául szolgáló valós életforma már nem létezik...
A parasztgazda a föld, a körülmények és az időjárás rabja volt. Annak, hogy milyen munkákat mikor és hogyan kell elvégezni egy adott föld-, vagy szőlőterület megművelésénél, már generációk óta kialakult „technológiai” rendje volt. De mindig a részleteken múlt ez is, mint oly’ sok más. Van-e megfelelő vetőmag (sokszor nem volt), vannak-e gépek, eszközök (ezek se voltak mind a háznál), ember van-e hozzá (ez még csak-csak)? És a legfontosabb feltétel, az időjárás! Hiába volt eltervezve a másnapi szénagyűjtés, ha éjszaka bejött egy nagy eső vagy vihar, akkor már másik munkát kellett találni (találtak is). Apán élete végéig a vacsora után gyakran kiment az udvarra, rágyújtott, aztán sokáig nézegette az eget. Egyszer utánamentem és megkérdeztem: mit néz? A csillagokat, előlegeztem meg válaszát. De nem. Azt mondta: tudod, a parasztnak nagyon fontos az időjárás. Ha sok eső volt, az a baj, ha nem volt, az a baj, ha reggel esett, az a baj, ha napközben, az a baj... Az volt a legfontosabb, hogy megpróbálja megtudni, milyen idő lesz másnap. A rádióból nemigen hallotta meg, ha egyáltalán volt már rádió a háznál. Volt persze generációs tapasztalat a csapadékokról bizonyos naptári időszakokat illetően, de az nem adott napi eligazodást. Ezért – mondta apám – a jó parasztember este kiment az udvarra és sokáig kémlelve az eget, próbálta kitalálni, milyen idő lesz éjszaka és másnap. Nagyapád nagyon jó volt ebben, tette hozzá apám, sokszor „eltalálta” az időjárást és jól készítette be másnapra az ekét, a boronát, vagy a szénagyűjtő gereblyéket.
És persze a végeredménnyel való gazdálkodás is nagyon fontos része volt a paraszti „üzemnek”, már pár hold esetében is. Erről meg nagyanyám tudott szakszerű előadást tartani. (Nagyapám meg fél szemmel azt leste, mibe is avatkozik bele az asszony...) A paraszt a megtermelt – jellemzően – gabonát három részre osztotta: az első volt a tartalék, valamint a jövő évi vetőmag, a második a fogyasztásra ment, a harmadik eladásra. És persze az arányok is fontosak voltak. Ahol ezt nem tudták, vagy nem akarták jól kikalkulálni, ott rövidesen gondok akadtak. Vagy megették, amit megtermeltek, mert nagy volt a család, vagy a holnapra nem gondoltak, esetleg többet adtak el, mert kellett a pénz a földvételre. Ha az arányok felborultak, akkor jött a baj... Bankok már akadtak, de hitelt csak igazán komoly, életerős gazdaságok kaptak, a kicsik a rokonokhoz fordultak, vagy a férfiak és a nők elmentek cselédnek a nagygazdákhoz. Nem lehet csodálkozni, hogy a magyar paraszti társadalom a harmincas évekre elég erősen rétegződött, noha messziről nézve talán egy tömbnek látszott.
A parasztember nemigen politizált, legalábbis a szó mai értelmében. A politika úri huncutság, olvastuk később Móricznál, ez népi szállóige is volt, sokszor hallottam én is. Egyrészt azért, mert a parasztot – egyébként a munkásokkal együtt – a mindenkori uralkodó elit csak felhasználta saját céljaira. Alapvetően arra, hogy a földet művelje, mert abból élt a társadalom nagyobbik része, másrészt arra, hogy amikor nagy nehezen – vagyoni- és/vagy műveltségi cenzussal körbetekerve – szavazati jogot kapott, akkor ennek az elitnek szavazzon. És ilyenkor zeneszótól volt hangos a vidék, felszalagozott, nemzeti színű bricskák járták, folyt a bor. „Cicáznak a szép csendőrtollak, / mosolyognak és szavatolnak...” – írja József Attila, a költő! És ez nem csak líra volt, erről még én is első kézből kaptam történeteket.
Azért is nem politizált a parasztember, mert ideje se volt rá – láttuk fentebb –, továbbá, ha szóba is került ilyesmi, akkor legyintettek, úgyse tudunk beleszólni. Meg ha beleszólt, akkor se lett jó vége... De a köz ügyei, a körülötte lévő világ iránt volt érdeklődése, hiszen fontos volt neki, hogyan alakul családjának az élete. Apai nagyapám a két világháború között a szülőfalujában, Naszvadon – immáron csehszlovák állampolgárként, de büszke és kitartó magyarként – többedmagával tagja lett az ottani „Magyar Pártnak”, így mondta nekem, de azóta tudom, hogy az elnevezés többször is változott. Volt rá lehetőség, mert Masaryk elnök demokrata akart lenni – nagyapám sosem szidta őt, harminc év múlva sem –, de ez mégsem volt olyan egyszerű, mert a magyar pártoknál komoly huzakodásokkal teltek el a harmincas évek; azóta több kiváló írásmű is született e tárgyban.
És amikor 1938 őszén újra magyarok lettünk – így mondták ők –, akkor maradt abban a pártban, amely aztán tényleg magyar is lett. Bekerült a helyi képviselő-testületbe, gazdasági elöljáró lett – hat osztályt végzett, de igen érdeklődő parasztember volt –, és járta a háború alatt a kamarai és a kormányhivatalokat, jelentéseket készített és vitt, képviselte a falut. Újra fontos lett a paraszt a felsőbbségeknek, nemcsak mint katona, hanem mint politikai segéderő. (Hát igen, még szélsőjobbról is...) Amikor 1960 körül nagyapám hallgatta a rádióban a híreket – mert ezeket meghallgatta, bár utána annyit mondott, hogy „hazugláda” –, és amikor Dobi István beszélt (akkor ő volt az Elnöki Tanács elnöke), nagyapám, akit sosem hallottam káromkodni, gyorsan kikapcsolta a rádiót. Aztán apám mesélte el később, hogy Dobi 1938 után, mint Komárom megyei kamarai, majd kisgazda politikus sokszor volt kint náluk, állandóan ígérgetett a gazdáknak, amiből aztán semmi se lett, majd beállt Rákosi, meg Kádár mellé. Ez pedig már sok volt a nagyapámnak.
És aztán 1945 után az ún. benesi dekrétumok alapján Naszvadon nagyapámat és 109 parasztgazda-társát elítélték, mert a magyar párt tagjai voltak. A dekrétumok alapján el is kellett volna kobozni vagyonukat és enélkül áttelepíteni őket az anyaországba, de ezt már nem merték megtenni. Innentől kezdve nálunk a politika (csinálása) káros dolog volt, noha állandóan e körül folyt a beszéd. Nagyapám azt a mondást hagyta örökül apámnak, hogy „csak ne politizálj, fiam!” Ezen mi évekkel később is sokat nevettünk, mert apám egészen más alkat volt, meg a hatvanas-hetvenes években egy falusi embernek politizálni..., és egyáltalán. Viszont, amikor a nyolcvanas évek vége felé felpezsdült a magyar belpolitika, apámék a pincében egyre többször emlegették a rendszert, Kádárt és Nyers Rezsőt, szidták a készülő adóterveket. Igen, politizáltak, de csak maguk között.
Amikor felmerült a termőföldek esetleges visszaadása – érdekes, ezekről már beszéltek felénk is, pedig még volt két-három év a rendszerváltásig –, akkor apám felsóhajtott és annyit mondott, de jó lenne, ha visszaadnák a földünket... Ezen anyám – aki jobban ragaszkodott a rendszerhez – velünk együtt nagyon jót nevetett, de apámon láttam, hogy tényleg komolyan gondolta. Már nem élte meg, de biztos vagyok benne, hogy befogta volna a lovát...
