Legsebezhetőbb helyzetben – Clare Leslie Hall a siker kapujában

Ez az első magyarul megjelent regénye, így az olvasók nem ismerik még a történetmesélési stílusát. Hogyan jellemezné az elbeszélői hangját?

Vonzódom a vegyes műfajokhoz. Egy történetbe elsősorban az érzelmek rántanak be, azok pedig olykor elég sötétek tudnak lenni, nem igaz? A Sebzett lelkek esetében ez Beth, a narrátor vágyakozása volt. Vágyik az elveszett szerelme után, vágyik a fia után. Szeretem az embereket a legmélyebb állapotukban vizsgálni, és feltárni, hogy mindez milyen tettekre sarkallja őket. Az olyan történetek a kedvenceim, mint A nagy Gatsby, amiben ugyanúgy jelen van a szerelem, mint a gyilkosság. Szóval ennek mentén az írásaimat úgy jellemezném, mint az érzelmi dráma, a szerelem és némi rejtély keveredését.

A Sebzett lelkek a kibékíthetetlen ellentétek regénye, melyeknek a középpontja az említett Beth. Ezek a konfliktusok a regény helyszínében gyökereznek: egy vidéki angol falu zárt, kis közösségében. Mi volt előbb, a helyszín vagy a történet?

Egyszerre jöttek, mert valójában elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz. Egy mezőkkel körülvett régi farmházban élünk, és a legkisebb fiunknak ajándékba adtunk egy kiskutyát. Egy nap a férjem kiment a kutyával futni a közeli mezőkre, és az betévedt egy legelőre, ahol bárányok legeltek, a gazda pedig azzal fenyegetőzött, hogy lelövi. Ez végül nem történt meg szerencsére, de ez a jelenet bevésődött. Láttam a gazdát és a feleségét a birkákkal teli mezőn, és láttam, ahogy egy kisfiú fut feléjük. És valamiért az a gondolatom támadt, hogy a kisfiú a saját gyermekükre emlékezteti őket, akit nemrég veszítettek el, és azt is éreztem, hogy a fiú apja és a farmer felesége között izzik a levegő. Ez lett a regény nyitójelenete, és már akkor pontosan tudtam, hogy kik ezek a szereplők, és hogy ez elválaszthatatlan a helyszíntől.

A regény cselekménye az ’50-es, ’60-as években játszódik. A történet eredendően korabeli, vagy inkább univerzálisabb témákkal dolgozik?

A regény kortárs regényként indult, így mindenképpen úgy gondolom, hogy akként is működhet. Azért változtattam múltbeli helyszínre, mert meg akartam mutatni azt az éles különbséget, ami egy olyan munkásosztálybeli lány, mint Beth és egy olyan kiváltságos felső osztálybeli fiú, mint Gabriel lehetőségei között feszült akkoriban. Mindketten ugyanazt akarják, mindketten az Oxfordi Egyetemre akarnak menni, mindketten elég okosak, de természetesen a lány élete kizökken az elképzelt irányból, míg a fiúé, mint kiváltságos fehér férfié, végig a terv szerint halad. Úgy éreztem, hogy ha az 1950-es években játszódik a regény, amikor az osztályok és a nemek közötti egyenlőtlenségek erősek voltak, különösen a vidéki Angliában, ez a megfelelő idő a történet számára. Ugyanakkor a témák valóban univerzálisak, és túlmutatnak az időn. A gyászról, a veszteségről, a nosztalgiáról és az első szerelemről beszélünk. Nagyon szerettem volna két embert válaszút elé állítani. Az életükben zűrzavar uralkodik, és amikor az első szerelem újra megjelenik, Betht a legsebezhetőbb helyzetben találjuk. Ez pedig bármikor bárkivel megtörténhet, korszaktól függetlenül.

Említette ezeket az erős osztálykülönbségeket. Ezek még ma is jelentős mértékben fennállnak, vagy ez mára már nagyrészt eltűnt?

Leginkább csak megváltozott. Persze javult is némileg, és sokkal nagyobb a középosztály, amelyhez a legtöbb ember tartozik, de a megosztottság még mindig jelen van. A nagyobb különbség szerintem a nemek közötti megosztottság. Vidéken nem olyan nehéz nőnek lenni, mint régen. Ugyanakkor a nagyon gazdag földbirtokosok továbbra is azt gondolják, hogy ők mindenki más felett állnak.

A zenét és az irodalmat nagyon tudatosan használja szimbolikus eszközökként a regényben. Ez olyan dolog volt, amit már a kezdetektől fogva célul tűzött ki?

Ez számomra egy szerves folyamat. Mint ember, a zenében és az irodalomban gyökerezem. Rengeteg zenét hallgatok, könyveket forgatok, angol irodalomból diplomáztam, mindig is olvastam. Így természetes, hogy egy adott időt vagy helyet összekapcsolok a zenével és a könyvekkel, amiket akkoriban olvashattak. Azt hiszem, a Rolling Stones az első utalás, nem? A Paint It Black. Amikor azon a jeleneten gondolkodtam, azon töprengtem, hogy mi lehetett a kor zenéje. Mivel hatalmas Rolling Stones-rajongó vagyok, a végén vissza is kellett fognom a zenekarra való utalások mennyiségét. Ugyanez a helyzet Elvisszel.

Vannak még olyan művészek, akik inspirálják a munkájában vagy kifejezetten a Sebzett lelkek kapcsán?

Azt mondanám, hogy közvetlenül az izlandi Ólafur Arnalds kortárs zeneszerző volt igazán hatással a Sebzett lelkekre. Hallottam tőle egy bizonyos számot, aminek a címe Happiness Does Not Wait („A boldogság nem vár”), és mintha valami elindult volna a fejemben. Amikor meghallottam azt a dalt, azt gondoltam, hogy na, ez az. Könyvek tekintetében A nagy Gatsbyt már említettem, akárhányszor újra tudnám olvasni. Mindenképpen mély nyomot hagyott bennem egy másik könyv is, az angol L. P. Hartley ’50-es években írt regénye, A szerelmi postás. Ez egy hasonló történet, csak épp az enyém fordítottja. Egy arisztokrata lányról szól, egy nagybirtokos gyermekéről, aki beleszeret egy parasztgazdába. Aztán ott van Penelope Lively. Ő írta a kedvenc könyvem, a Moon Tiger című regényt, telis-tele tökéletes mondatokkal. Ha szerelmi történeteken gondolkodom, mindig felcsapom a könyvet, és megnézem, ő hogyan csinálta.

Nemzetközi könyvturnéra indul, amelynek Budapest az első állomása. Milyen érzés, hogy a története ennyi olvasót megérintett a világ minden tájáról?

Ó, egyszerűen káprázatos! Tényleg nagyon sokat jelent nekem. Furcsa érzés, mert az ember vákuumban ír, és ez a regény elég nehezen született meg, négy évig íródott. Egy időre fel is adtam, mert az ügynököm azt mondta, hogy a könyv egyszerűen nem működik. Mindezek után ez a fogadtatás még többet jelent. A legjobb érzés. És imádok beszélgetni az olvasókkal. Tényleg nagyszerű, mert ezek a karakterek sokat jelentenek nekem, hosszú időt töltöttem velük.

Azzal, hogy a regény Reese Witherspoon könyvklubjában szerepelt, egyik napról a másikra irodalmi szenzációvá vált, és ennek eredményeképpen több tucat nyelvterületre ért el. Mit remél, ezek az olvasók mit visznek magukkal a történetből?

Azt hiszem, két dolgot. Nagyon fontos volt számomra, hogy a regény érzelmi visszhangja megfelelő legyen. Különösen azért, mert egy olyan anyáról írok, aki elvesztette a gyermekét, ami nem az én személyes tapasztalatom, ezért azt akartam, hogy Beth útja igaznak tűnjön, és remélem, hogy az olvasók elégedettek lesznek a végkifejlettel. A másik dolog pedig, amit személyesen tanultam a regény megírása során, az volt, hogyan kapcsolódjak a körülöttem lévő természethez. Tehát ha az olvasók úgy érzik, hogy a történet figyelmesebbé tette őket saját környezetük természeti szépségével szemben, az külön öröm a számomra.