Kalandos elevenség (Jaroslav Hašek: A távcsőaffér. Útirajzok a Monarchia tájairól)

„…Magyarország a legszebb, legszabadabb ország, s mind közül Magyarországon megy a legjobban a lakosok sora… Akár szlovák, akár román valaki, éppúgy hinnie kell, hogy a magyarokat az isten védi, és hogy ő maga is magyar, különben még fenékbe találja szúrni egy csendőrpuska bajonettje, s elítélik hazaárulásért a bíróságon, ahol is Kossuth képe függ, alatta az egész nemzet jelszavával: „Éljen a szabadság!” – Csak egy kiragadott példa a gyűjteményes kötet azon passzusaiból, melyben a „kun és hun ivadékok” elé tart görbe tükröt az ifjonti éveiben az Osztrák–Magyar Monarchia legkülönfélébb vidékein csatangoló-barangoló-turistáskodó cseh író. A XX. század legelején a tulajdonképpen katonai közigazgatás által fenntartott birodalomban kóborló 17–19 éves Hašek, miközben előszeretettel kirándul határtól határig, újságoknak, folyóiratoknak írt és küldött szatirikus humoreszkjeiben sem riad vissza a végletektől, sőt éppen a különféle – jóllehet sztereotip, és jóllehet igaz – nemzetkarakterek karikírozása adja sava-borsát írásai jelentős részének. A magyar olvasók legtöbbje nyilván – én biztosan – a magyar vidékek (valós élményeken alapuló) úti beszámolóinál üti fel először a negyvenhárom elbeszélést rejtő kötetet, melyet az író, irodalomtörténész, fordító Száz Pál válogatott egybe és ültetett át nyelvünkre, rendkívül alapos filológiai felkészültségről is tanúbizonyságot téve, ahogy ezt az utószó és a lábjegyzetek is bizonyítják. Na és ezekben a nevettető ábrázolásokban nincs sok köszönet! Már ha nem értjük a tréfát, vagy ha kevésbé szerencsés módon túlértelmezzük a cyranói öngúnyt – „De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” Ám ha kellően komolyan vesszük a humort, talán akkor is kesernyés marad olvasói szánk íze, mert a felkarcolt 120 évvel ezelőtti kivagyiságban, nagyotmondásban, csendőrmentalitásban, szűkmarkúságban, korrupcióban, társadalmi megosztottságban, más nemzetek lenézésében, provincializmusban sajnos nagyon is egykori és jelenkori magunkra ismerhetünk. Az otthonosság kényelmetlensége tehát adott a mégoly túlzóan komédiázó anekdoták közepette is.
Na persze ne higgyük, hogy a későbbiekben a derék Švejk megalkotójaként méltán elhíresült cseh író más nemzetek fiai­val-lányaival kesztyűs kézzel bánik utazásainak-barangolásainak élményeit ecsetelve e soknyelvű és -szokású vidékeket járva! A szlovák paraszt, a galíciai plébános, a bécsi zsivány, a szerb pópa, a székely lókötő, a Mura-vidéki polgármester, az igazságszolgáltatás és vendégszeretet bajor börtönőrei, az alpesi erdészsegéd vagy a szerencsétlen velencei gondolás, a veszélyeket vakmerően kereső angol, a kínzókamra kellékeit csodálattal bámuló porosz turista éppúgy megkapja a magáét – szeretetteljesen kifigurázva, noha a kritikai él soha nem szenved csorbát, esetenként még elevenbe is vág. Utóbbira a kötetben kivételes, Csernova című elbeszélésben lelünk ékes példát, amely az 1907. december 27-ei tragédiának állít emléket, mikor is a magyar csendőrök a tüntető szlovákok közé lőttek. Itt még a szlovákságra testvérnépi érzülettel gondoló cseheknek is kioszt egy gyomrost a felindultságát nehezen leplező szerző.
Ez a „nemzetiségi olvasat” persze csak egy a sokárnyalatú értelmezési lehetőségek sorában, mely a válogatott elbeszélések alapján képet alkot magának a sajnálatosan rövid életű cseh író korai, pre-švejki rövidprózai írásművészetéről. Annyi azonban bizonyos, hogy a bohém, (a swifti értelemben) valójában soha nem vitriolos tónusú, lényegre törően felépített, valós élményekből vagy másoktól hallott történetekből táplálkozó, azokat az írói fantázia révén alaposan átformáló, kiszínező, elsődlegesen a szórakoztatást zászlajára tűző, ugyanakkor az emberséget, az empátiát szorgalmazó tárcanovellák így, egymás mellé rendezve létrehoznak egy kartográfiailag több ízben ugyan pontatlan, de mégis hihető, ezért életszerűen hitelesnek tűnő, történelmi tér- és korszakképet. Aminek cseppet sem mellékesen erős kötődései vannak a jelenünkkel. (Ford. Száz Pál. Budapest, Typotex, 2024, 328 o.)