Fáradt vagyok,
fényben is hideg arcú;
nincs mit mondanom
az unalmas élőknek.
A napok fodrozódnak,
gúzsba kötve hajlonganak,
a megszokást ürítik.
Rovátkák, amik semmi
kedvezőt nem jelentenek.
Kupeceknek ínyenc ízeket,
ordenáré életigenlést,
bekebelezést, bekebelezést
– fűszerként csipetnyi
életveszélyes fenyegetést.
A levegőben itt is, ott is
minket vizslatnak a halottak.
Messziről fiatal férfiaknak látszanak.
Megesik, hogy nőknek.
Ritkán nagyobb gyerekeknek.
Várják, a hátha eljön-e.
Szemüregük árka mélyül,
ahogy kivérezve térdre esik
az önimádóktól delejezett világ.
A névtelenek gyülekeznek.
Ötletelnek, emlékeznek, fákhoz
dörzsölik éteri szenvedéseiket.
Olyan hangot adnak, mint
hártyaként rezgő fólia a szélben.
Hozzám sűrűn járnak.
Nem füstölöm ki őket
sem citromfűvel,
sem rozmaringolajjal,
hagyom, dörzsöljék csak falaimhoz
viszkető, foszló hátukat.
Kérdezgetem is őket
– jó vendéglátó vagyok.
Visszhang, visszhang.
Egyre dühödtebben zizegő fólia.
Néha kiállok az ajtóm elé
megnézni, más is hallja-e,
mert a tér egyre szűkül,
hátgerincemen érzem leheletét
a zöld és bűzös dohogásnak.
Vendégeim talán feladták
a csenden-ringatózást,
áttörik a szférák falát,
hogy szétmálló szájukkal
– első lépésként –
káromkodni tanuljanak.
Ha így van, egészen jól haladnak.
Legutóbb már kivehető volt
néhány sértő szó a zizegésből.
