Michael Crichton – James Patterson: Kitörés (részlet a regényből)

MacGregor nem tudta levenni a szemét a képernyőről.
– Honnan jön ez az adás?
– A kamera a peremen van, lefelé néz.
Mac figyelte, ahogy a helikopter pontosan a lávató felett lebeg. Tisztán lehetett látni az operatőrt az egyik bal oldali nyitott ajtón át, a vállán a kamera. Az idióta kihajolt, és a lávát filmezte.
Olyan, mint valami vakmerő jelenet egy filmből, tele speciális effektekkel, gondolta Mac. Kivéve, hogy amit itt láttak, az teljesen valóságos volt.
– Ezek mindketten meghülyültek – mondta. – Amennyi hő­anomália ott van…
– Ha ott felcsap a láva, akkor mindkettejükből sült pūpū lesz.
– Hozzátok ki őket onnan! – mondta MacGregor. – Ki van a rádiónál?
A helyiség túlsó végében Jenny eltakarta a kezével a telefont.
– Hilo épp velük beszél. Azt mondják, hogy most indulnak vissza.
– Igen? Akkor miért nem mozognak?
– Ők azt mondják, hogy már mennek, Mac. Ennyit tudok.
– Tudjuk, hogy milyenek a gázszintek odalent? – kérdezte Mac. A lávató közelében magas lehet a kén-dioxid és a szén-monoxid koncentrációja. MacGregor a monitorra meredt. – Látjátok, hogy van-e a pilótánál oxigén? Mert az operatőrnél biztosan nincs. Ezek a hülyék mindketten elveszíthetik az eszméletüket, ha ott maradnak.
– Vagy leáll a motor – tette hozzá Kenny fejcsóválva. – A helikoptermotoroknak levegő kell. És odalent nincs valami sok levegő.
– Most indulnak, Mac – szólt Jenny.
Látták, hogy a helikopter emelkedni kezd. Aztán észrevették, hogy az operatőr megfordul, és dühösen rázni kezdi az öklét Jake Rogersre. Ő szemmel láthatóan még maradni akart.
Ez azt jelentette, hogy Rogers utasa még vakmerőbb volt, mint ő maga.
– Menjetek már! – mondta MacGregor a képernyőnek, mintha Jake Rogers meghallaná. – Eddig szerencsétek volt, Jake. Húzzatok onnan!
A helikopter gyorsan emelkedett. Az operatőr dühösen becsapta az ajtót. A gép fordulni kezdett, ahogy elérte a kráter peremét.
– Mindjárt meglátjuk, hogy átjutnak-e a termikus anomáliákon – mondta MacGregor.
Hirtelen éles villanás látszott, a helikopter pedig lódult egyet, és mintha az oldalára fordult volna. Vízszintesen megpördült, és nekicsapódott a kráter túlsó falának, a nyomában pedig hatalmas hamufelhő emelkedett fel, ami elfedte a kamera elől.
MacGregor és kollégái némán nézték, ahogy lassan leül a por. Látták, hogy a helikopter az oldalán hever nagyjából hatvan méterrel a perem alatt, és veszélyesen egyensúlyoz egy a kráter falából kiálló szegélyen, egy sziklás lejtőn, ami egyenesen a lávatóba vezet.
– Valaki hívja őket rádión – szólt Mac –, hogy megtudjuk, élnek-e még ezek az agyatlanok.
A teremben mindenki továbbra is a monitorokat bámulta.
Semmi nem történt még egy ideig, olyan volt, mintha az idő is megállt volna, amikor a helikopter lezuhant. Aztán látták, hogy néhány kisebb kő kezd kigurulni a helikopter alól. A kövek belecsobbantak a lávatóba, majd eltűntek az olvadt felszín alatt.
– Ez egyre rosszabb lesz – suttogta MacGregor.
Még több szikla gurult le a kráter lejtős falán, aztán újabb, most már nagyobb tömbök, és megindult a földcsuszamlás. A helikopter a kövekkel együtt sodródott lefelé a lejtőn, a forró láva felé.
Mindenki elborzadva nézte, ahogy a helikopter csúszik lefelé. A por és a gőz egy pillanatra elfedte előlük a látványt, és amikor végre leülepedett, látták, ahogy a helikopter az oldalán hever, a rotor pengéi meghajoltak a sziklán, a talpak pedig kifelé állnak, úgy tizenöt méterrel a láva fölött.
– Omladék. Nem tudom, meddig fogja megtartani őket – szólt Kenny.
MacGregor bólintott. A kráter legnagyobb részét a vulkánból kilövellt anyag alkotta, habkőszerű sziklák és kavicsok, amelyek nem tartottak, hanem morzsolódtak az ember lába alatt, így bármelyik pillanatban összeomolhattak. Előbb vagy utóbb a helikopter bele fog zuhanni a lávatóba. Valószínűleg csak néhány percük volt hátra, de a legjobb esetben is csak pár órájuk.
Jenny kiáltott át a terem túlsó végéből:
– Mac? Hilo kapcsolatban van velük. Mindketten élnek. Az operatőr megsérült, de élnek.
MacGregor a fejét csóválta.
– És mi mégis mit kezdjünk ezzel?
Senki nem szólt, de mindannyian őt nézték. Úgy érezte, mintha megint a sajtótájékoztatón lenne, egy lépésre a mikrofontól.
– A saját hülye hibájukból kerültek oda – mondta Kenny.
– Ez nem kifejezetten újdonság – morogta MacGregor, és lehajolt, hogy kikösse a cipőjét.
– Nem, tényleg nem az – szólt Jenny.
– Mennyi időnk van még sötétedésig? – kérdezte MacGregor.
– Legfeljebb másfél óra.
– Az nem elég.
– Mac, hívhatunk egy másik helikoptert, leengednek nekik egy kötelet, felhúzzák őket.
– Öngyilkosság lenne bárki másnak lemenni oda, Mac – tette hozzá Pia.
– Hívjátok fel Billt, mondjátok neki, hogy indítsa a motort – szólt Mac. – Hívjátok fel Hilót, mondjátok meg nekik, hogy minden más gép elől zárják le a légteret. Hívjátok Konát, nekik is mondjátok meg ugyanezt. Nekem meg kell egy komplett felszerelés és valaki, aki biztosít. Döntsétek el, ki legyen az. Én öt perc múlva már itt se vagyok, ahogy felvettem a bakancsot.
– Várj! – hitetlenkedett Pia. – Mégis hová indulsz öt perc múlva?
– Kihúzom ezeket a gyökereket – közölte MacGregor.

A Kīlauea csúcsa, Hawaii

A piros helikopter felemelkedett a HVO leszállóhelyéről, és dél felé indult. Közvetlenül előttük, nagyjából hat és fél kilométernyire meglátták a Pu‘u‘ō‘ō fekete kúpját, amelyből sűrű füst gomolygott.
Mac elöl újra ellenőrizte, hogy megvan-e minden felszerelése. Jenny Kimura és Tim Kapaana hátul ültek. Tim volt a legnagyobb darab a technikusaik közül, korábban ugyanis félprofi amerikai focista volt.
A fejhallgatójában Jenny hangja csendült fel:
– Mac? Hilo azt mondja, hogy harminc perc alatt ide tud érni egy Dolphin mentőhelikopter a maui parti őrségtől, és ők meg tudják csinálni a mentést. Nem kell neked odamenned.
MacGregor Bill Kamokuhoz, a pilótához fordult, aki óvatos, megfontolt ember volt.
– Szerinted?
Bill a fejét csóválta.
– Legalább egy óra, amíg ők ideérnek.
– Addigra már majdnem sötét lesz – mondta Mac.
– Aha.
– És a rohadt sötétben nem tudják őket megmenteni.
– Hát, szerintem még a tűző napon se tudnák őket megmenteni – mondta Bill. – Ha az a böhöm nagy Dolphin ott csapkod a kráter felett, akkor megindul a földcsuszamlás, és annyi nekik.
– De Mac… – vágott közbe Jenny.
Mac Jenny felé fordult.
– Ne áltassuk magunkat. Ha várunk, akkor ezek a hülyék meghalnak.
Kibámult a fülkéből. Most már a riftzóna fölött jártak, füstölgő hasadékok és kis tufacsúcsok vonalát követték a lávamezőkön. A Pu‘u‘ō‘ō beomlott kúpja még másfél kilométernyire volt előttük, mögötte pedig ott feküdt a keleti tó.
– Hol tegyelek le? – kérdezte Bill.
– A déli oldal a legjobb.
A kráter pereméhez túl közel nem landolhattak, mert azt keresztül-kasul szántották a hasadékok, és teljesen instabil volt, ezt Mac és Bill is tudta.
– Szerinted minek ment le oda Jake? – kérdezte Mac.
Bill odafordult felé, a szemét eltakarta a fekete sisakjának szélvédő plexije.
– Pénzért. Szerintem pénz kellett neki, Mac. És van még másik oka is.
– Mégpedig?
– Az, hogy ő Jake.
A helikopter úgy húsz méterre a kráter peremétől ereszkedett le. A fülkét azonnal elöntötte a közeli csatornákon feltörő gőz. MacGregor kinyitotta az ajtót, és érezte, hogy a levegő nedves, ugyanakkor égeti is az arcát.
– Nem maradhatok itt, Mac – mondta Bill. – Lejjebb kell húzódnom.
– Menj csak! – felelte Mac, aztán levette a fejhallgatóját, té­továzás nélkül kilépett a szürkésfekete lávára, majd a válla közé húzta a nyakát a forgó rotorok alatt.

Jenny hallotta a láva pattogását és recsegését, ahogy megszilárdult a felszíne, és ahogy a friss láva nagy morajlás közepette áttörte a frissen kialakult sziklákat. Két vörösen izzó csatornát látott a kráter külső falában, az egyiket nyugatra, a másikat északra. A lezuhant helikopter éppen ezekkel ellentétes irányban volt, egy sziklaszegélyen a tó fölött. A helyzete mostanra azonban még veszedelmesebbé vált. A láva bármelyik percben felcsaphatott, ami azt jelentette, hogy a helikopter talán másodpercekre volt attól, hogy belecsússzon a tóba.
Mac már becipzározta a zöld overallját. Szorosabbra húzta a szíjakat a derekán és a lábán. Ha majd leér, meg tudja lazítani, és rá tudja adni valaki másra.
Átadta Timnek a kötelek végét.
– Hadd csináljam én! – kérlelte Tim.
– Nem. – MacGregor a nyakába akasztott egy gáz­álarcot, két másikat pedig a hátizsákjába tett. – Te innen fentről meg tudsz tartani. Én nem tudnálak megtartani téged.
A fülére igazította a rádió fejhallgatóját, és a szája elé húzta a mikrofont. Jenny is feltette a saját fejhallgatóját, az övére csatolta az adóvevőt, és már hallotta is, ahogy MacGregor azt mondja:
– Kezdhetjük.
Tim több lépést hátrált a peremtől, és megtámasztotta magát. A kötél abban a pillanatban megfeszült a kezében, ahogy MacGregor eltűnt a perem mögött.
Jenny már rosszul volt az aggodalomtól, bár igyekezett nem mutatni. Ő maga két halálesetről tudott, amelyek a Pu‘u‘ō‘ō kráterében történtek. Az első 2012-ben volt, amikor egy vakmerő amerikai hegymászó engedély nélkül lépett a kráterbe, rosszul lett a gázoktól, és beleesett a lávatóba. A másodikra 2018-ban került sor, amikor egy makacs német vulkanológus ragaszkodott hozzá, hogy kötélen leereszkedjen gázmintákat gyűjteni, miközben a kráter éppen omlásban volt. A férfit elkapta egy felcsapó lávaszökőkút – és viszlát! Azóta senki nem volt olyan hülye, hogy bemerészkedjen a keleti tó kráterébe.
Jenny megigazította a fejhallgatóját. Először a hilói irányítás recsegő hangjait hallotta, aztán pedig köhögést a lenti helikopterből.
Macet figyelte, aki lassan és óvatosan leereszkedett a kráterbe.

                                                                                  Hudácskó Brigitta fordítása