Új kötetében a múltat kutatva keresi a választ, merre haladunk a jelenben. Gyakran tekint vissza?
Mivel nagyon sok műfajban dolgozom, sűrűn jár utazással a munkám - ez pedig arra készteti az embert, hogy állandóan gazdálkodjon az idővel. Ennek része az is, hogy időről-időre számot vetek azzal, hogy hol tartok és mit kell elvégezni. Épp ezért elég gyakran szoktam személyes leltárt készíteni, hogy valamelyest tudatosan építhessem a pályámat, beosszam az időmet. Ez a verseskötet is így készült, az elmúlt öt évben írt művekből szelektáltam. Mind felépítésében, mind pedig a kiválasztott versekből szerettem volna, ha érzi az olvasó, hogy egyfajta inventáriumról van szó. Különösen, hogy legutóbbi verseskötetem öt évvel ezelőtt jelent meg, Bálnadal címmel, ennyi idő alatt nemcsak a világban, hanem a saját életemben is rengeteg változás történt. Annak ellenére, hogy ebben az életszakaszban már az ember inkább megállapodna, nekem pont, hogy nagy fordulatok voltak az életemben az utóbbi időben - ezek is megjelennek a kötetben.
Öt év hosszú idő, különösen egy ilyen termékeny írónál. Hogyan tudott szelektálni a verseiből?
Ez sosem magától értetődő, mert születnek alkalmi darabok vagy például olyanok, amelyekről később azt gondolom, hogy talán mégsem szerves részei az életemnek annyira, hogy kötetben is viszont látnám őket. Pont mint egy leltárnál, fontos része a folyamatnak a válogatás maga az elkészült kötet szempontjából. Hiszen hiába vannak meg a versek, egy könyv jelentése változik a szerkesztés során is: hogyan rendeződjenek a kiválasztott művek a kötetben egymás mellé, milyen címet kapjanak az egy ciklusba kerülők - nehéz dolog, különösen több évig érlelt műveknél.
Ez a leltár hogyan segített megérteni a jelent?
A verseskötet megírása azért is volt fontos számomra, mert úgy érzem, rettenetesen felgyorsult körülöttünk a világ. Sokkal több dolog termelődik egy háztartásban, ami egy-két év alatt hasznavehetetlenné válik. Például, ha én elviszem mondjuk az ötéves mobilt megjavítani, úgy néznek már rám, mint egy őslényre, hogy biztos meg vagyok háborodva, hogy meg akarom javíttatni.
40 éve publikálok, de nem volt ennyire gyors a világ tempója.
Ez óhatatlanul megjelenik az írásban is: miközben az ember próbálja olyan tárgyakkal körbevenni magát, amelyek éppen őt szolgálják, felhalmozódik az életében ez a sok üledék. Aztán meg időről-időre próbáljuk ezeket a bőröket levedleni. Annak ellenére érzem ezt, hogy nem vagyok gyűjtögető típus. Egyre többször kell szelektálni és valahogy ebben az elveszettségben úgy érzem, a vers tud rendet tenni.
Korábbi interjúk alapján is látszik, sokat foglalkoztatja ez a felgyorsult világ - megsínyli ezt az irodalom?
Szerintem igen, a befogadói szokások mindenképpen, mert nem hagynak időt az olvasónak, hogy valóban találkozzon a szövegekkel. Tehát amikor mondjuk egy tárcanovella terjedelme az egy képernyő terjedelme akkor azt feltételezzük, hogy az olvasó figyelme annyira kósza, hogy nem képes ennél tovább koncentrálni. Manapság minden átemelődött a digitális platformokra, így az irodalom terén is sokan a digitális olvasásban gondolkodnak.
De ezt annál nehezebben követi le az ember, minél több változáson esett át az életében - nem hiába mondják szerintem, hogy a következő nemzedéknek nem elsősorban lexikai tudást kell elsajátítani majd, hanem a legfontosabb képessége az adaptálódás lesz.
A mi gyerekeinknek már az lesz a feladatuk, akkor lesznek sikeresek, ha radikálisan különböző körülményekhez is mindig alkalmazkodni tudnak majd. A költészet ezzel szemben viszont mégiscsak valami állandóságot feltételez, mert aki a nyelvvel dolgozik, az állandóan visszanyúl a költészeti hagyományokhoz. Ebben van némi ellentmondás a mai felgyorsult világgal.
A Sárvári Irodalmi Körben ismerkedett meg az irodalommal, még a gimnázium alatt, amelyről többször mondta, hogy mennyire meghatározta a későbbi irodalmi munkásságát. Hogyan látja, ebben a felgyorsult világban van hasonló szellemi műhelye a fiatal költőknek?
Kell, hogy legyen, mert a személyes műhelymunkát azt semmi nem tudja pótolni. Ennek a szakmának is megvannak a gyakorlati fogásai, ezt tulajdonképpen így lehet elsajátítani: beszélgetéssel, gyakorlással ezekben az irodalmi közegekben. Sajnos én már a sok utazás miatt nem tanítok, egyszerűen nem fér bele, de azt látom, hogy nagyon nehéz ez a fiatalok számára, mert ahogy az élet minden területén, az irodalomban is rettenetes hangzavar van. Függetlenül attól sajnos, hogy milyen a minősége egy pályakezdő műveinek, egészen más képességekre is szükség van az érvényesüléshez. Nagyon erősen áttevődött minden a közösségi médiába és fontos az, ki, mennyire képes látszani. Viszont úgy látom, hogy a külvilág megerősítése nem mindig esik egyben az irodalmi értékkel. Igazából el kell dönteni, ki mit akar: ha popsztár akar lenni, akkor valóban arra kell koncentrálni, hogy gyűjtse a lájkokat, de azt gondolom, hogy az irodalom az ennél elmélyültebb, hosszabb távú - nem mellesleg magányos - dolog.
Infó
Tóth Krisztina Szeleknek fordít című verseskötete május 21-től kapható a Magvető Kiadó gondozásában.
Rájár a rúd Magyarországon a humántudományokra: a Károli Gáspár Református Egyetemen például 18 szak szűnik meg - köztük a műfordítói szakirányú továbbképzés. Hogyan látja a helyzetet műfordítóként?
Ennek a problémának sajnos mélyebbre nyúlnak vissza a gyökerei. A legendás Lator László szemináriumot a költő úgy tartotta jó ideig az egyetemen (a ‘60-as évektől egészen a ‘90-es évekig - a szerk.), hogy az utolsó időszakban semmi fizetést nem kapott érte. Mégis kinevelt egy iskolát: a legjobb műfordítók jó része megfordult az ő óráján. Mint a versírást, ezt sem lehet gyakorlat és szakmai segítség nélkül megfelelően elsajátítani. A műfordítói közeg viszont erősen felhígult, főleg, hogy a könyvkiadóknak többnyire nagyon kevés pénzük van, nehezen gazdálkodnak, ezért mindig igyekeznek megfizethető emberekkel dolgoztatni - csakhogy sajnos sokan gyatra munkát adnak ki a kezükből. Pedig az igazi műfordítás belefektetett idő, felelősség, nem csupán nyelvtanilag korrekt mondatokat fordítunk, hanem lélegző irodalmi műveket. Nem arról van szó, hogy lexikailag átültetjük egy másik nyelvre a szöveget, hanem arról, hogy egyik kulturális kontextusból megpróbáljuk úgy átemelni a másik kulturális kontextusba, hogy a hatása ugyanaz legyen, mint a szerző eredeti szándéka. Volt egy aranykora az irodalomnak, amikor a legjobb költőink és íróink fordítottak - ennek vége van, pedig igényes műfordítás nélkül a világirodalom kerül veszélybe. Több mint 30 könyvem jelent meg fordításban, tehát én aztán tudom, hogy mennyit számít egy mű külföldi fogadtatásában, hogy milyen a fordítás. Gyakorlatilag eldönti a könyv sorsát. Jelenleg ez egy szélmalomharc, nagyon sok alulfizetett, rendkívül tehetséges, szakmailag magasan képzett ember próbál a megélhetéséért küzdeni egy gazdasági nehézségekben működő könyvpiaci színtéren. A Műfordítók Egyesülete szerencsére rengeteget tesz azért, hogy a szakmai színvonal a lehető legmagasabb szinten megmaradjon és továbbra is egy irodalmi szakma legyen a műfordítás.
NÉVJEGY
Tóth Krisztina író, műfordító, a Szépírók Társaságának tagja. Már a középiskolai évei alatt publikált, első kötete 1989-ben jelent meg Őszi kabátlobogás címmel, amelyet Radnóti Miklós emlékéremmel ismertek el. A költészet mellett részben prózaírással és gyermekkönyv írással is foglalkozik, utóbbiba első gyermeke születése után vágott bele. Műveit számos nyelvre lefordították, munkásságát többek között Babérkoszorú- és József Attila-díjjal is elismerték.
