Unalmasak a Marvel filmek. Tudatában vagyok, hogy most rajongók zömét haragítottam magamra, de ha valaki nem fanatikus, akkor beláthatja, hogy az MCU-nak voltak kiemelkedő darabjai, számos közepes és pár pocsék – szép lassan pedig fogy a levegő, újabb és újabb nagy fordulatokba kellett belemenni. Például a multiverzumokba, hiszen így akár a halott karaktereket is fel lehetett támasztani, vagy szó szerint kicsettinteni az élők sorából az emberiség felét vagy éppen szomorkodni azon, hogy a szuperhősökbe lassan belefáradt sztárok még szupernagy gázsival sem tarthatók vissza a távozástól.
Szóval, jönnek újra és újra az újabb darabok, és a világ gépiesen nézi őket, mert hát Marvel és a kötődés kialakult.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha időröl időre csak készülne egy-egy jó Marvel mozi, mint most a Mennydörgők.
Pont, amikor mér tényleg nem várt senki semmi kiemelkedőt. De mire föl ez a nagy lelkesedés? – jöhet a kérdés. Néha jó visszatérni az alapokhoz, tessék, adott a triviális válasz. Mint amikor olykor a James Bond franchise alkotói is kijózanodtak és akkor visszanyúltak a karakter emberi hiányosságaihoz vagy épp erényeihez. Kedvenc korszakom a nagy váltás terén még a Roger Moore érát érintette, amikor a Star Wars hatására James Bondnak el kellett mennie az űrbe a Moonraker című 1979-es epizódban. Persze, űrlényekkel nem találkozott, de ez az ő esetében már akkora fantáziálásnak számított, hogy az alkotók ezek után a széria egyik legföldhözragadtabb folytatásával válaszoltak, a Szigorúan bizalmassal, melyben a titkosügynök egy görög csempész nyomába ered. Mi kell ahhoz, hogy egy ekkora váltás legyen egy Marvel moziban: ugyanaz, a hősök személyiségére, jelen esetben a depressziójukra koncentrálnak. Merthogy a Mennydörgők csoport tagjai (már, ha hívhatjuk őket csoportnak) egytől egyig szenvednek, nem jött nekik össze, az emberfeletti erő tehet róla, melyet rossz célokra is könnyű használni.
Ők azok a helyüket nem találó hősök, akik igenis rosszul érzik magukat
– a Marvel valami hasonlóval próbálkozott a Jessie Jones című sorozatban, az alkoholizmussal nehezített sorsú, szuperfeletti detektív karaktrével. Csak egy dolgot felejtettek ki: a megfelelő főgonoszt. Attól, hogy a hős problémás, nem lesz jobb a mese, de attól, hogy az antagonista is a sorsának áldozata és mélységében nem is gonosz, már üdítő és merész ellépés a közhelyektől. Robert Reynolds, alias Őrszem ilyen figura, aki nagyon jót tett a Marvelnek, hiszen immár nem egy kétbites agyú, intergalaktikus főgonosz, hanem ő is csak egy ember, akit meghatározott a hányatott gyerekkora, mert ugye, olyan felnőttek leszünk, mint ahogy bántak velünk gyerekkorunkban, nem lehet menekülni a múlt elől. Ez pedig mindenkinek be kell látnia, a pozitív oldal főszereplőjének, Jelenának is, akit szintén gyerekként toboroztak Fekete özvegy-féle bérgyilkosnak. És akkor pont itt az ideje egy újabb rajongó hergelésnek a részemről: az, hogy a korábbi Fekete özvegy, azaz Scarlett Johansson elhagyta az univerzumot (például, hogy ő is nekiálljon inkább filmeket rendezni) és átvette helyét a húga, akit Florence Pugh alakít szintén sokkal izgalmasabbá tette az egészet, mivel, mondjuk ki, Pugh sokkal izgalmasabb és kvalitásosabb színésznő, mint Johansson. Mindazonáltal, azt kell, hogy mondjam, van baj. A Marvel ismét lehengerlő, és rögtön el lehet kezdeni aggódni: akkor ez most véletlen, vagy komoly, hogy inkább felnőtteknek készített filmet a Disney?
Infó
Mennydörgők
Bemutatja a Fórum Hungary
