Mit is jelent az, hogy „kizökkent az idő”? Ijeszt először is, hogy senkinek nincs felismerhető helye semmiféle értéktáblázaton. Úszik feléd előretolt arccal valami régről ismert figura – egykori barátod? –, és nem ismered fel homokredőin az arcot. Ahogy, Robert Musiltől tudjuk, a ló is tud nevetni, az újfajta ember is a derű álarcában képes mozgatni arcizmait, és néha azt hihetnéd: mosolygott rád... – amíg nem kezd bizseregni a hátad közepén a gerincközeli, meglepett húsköteg, és már ideje sem marad megnevezni a vasból készült igazi érvényesülési eszközt: a kést. Ijeszt aztán az erkölcsi talajmozgatásnak lármás és töménytelen mennyisége, az általános érintkezési szférák elállatiasodása, megrothadása, néven sem nevezhető elcsúfulása. Engem például ijeszt még a szellemi teljesítménynek a sportolói szurkolás rabiátus esztelenségének kifejezéseivel való éljenzése. Én jó regényt szeretnék írni, jó képet szeretnék festeni, szeretném megérteni a Hamletet vagy egy Shakespeare-szonettet, és akkor azt hallom a vezér, azt hallom a hordák torkából: hajrá, magyarok. Még legszebb szonettem írásakor is megzavar a buzdításnak, noszogatásnak ez a tömegrendezvények zajában felharsanó, eszetlen ajnározása: hajrá, magyarok. Miért lelkesedjem egyáltalán halandóságom kellős közepében, amely egyre inkább a szakadékok mocsárszagában zajlik, és hasonlít a még ugyan végpusztulást nélkülöző nem-létezés állapotához. Miért lelkesedjem a harsogó jelszavak maszlagához, a szellemi tömeggyilkosság kecsegetéseihez? Senki nincs ugyanott, mint ahol volt; senki nem lehet már az, ami egykor – az eszményi elszánások korában – volt; senki nem tudja, mi lehetett volna, ha nem iktatnak az életébe tizenöt olyan évet, amely Vörösmarty értelmében a szemünk elé idézte a nemzetpusztulás elképesztő lidérceit. Senki nem beszéli már azt a nyelvet, amely az igazság iránti reménykedés valahai szakaszában élni segített, vagy legalább nem kényszerítette ránk az idő előtti befejezés rémlátomásait. Berozsdásodtak ereinkben a reménykedő molekulák, mindenki életének utolsó harmadába ér – de lehet, hogy ötödébe, hatodába vagy tizedébe. Szundi őrnagy jut eszembe, aki a szocialista hadsereg politikai kiképzőtisztje lévén, nem győzte agyunkba sulykolni téziseit. A leggyöngyebb gyöngye, legragyogóbb aranyköpése ez volt: Elvtársak, ma a világnak még csak egy harmada szocialista, de reméljük, nemsokára egynegyede, egyötöde, sőt egytizede is az lesz. Mi sem tudjuk, hogy csak megcsúfolták, vagy szét is zúzták az életünket. Talán tényleg a legjobb sors jutott Musil lángeszű versenylovainak, akiket egy fél nemzet tüzel a célegyenes felé, s akikről példát vehet még a hatalmas tehetségű tudós vagy szépíró is. Van, aki úgy énekel ma, hogy senki nem hallja, és épp ezért a legjobbnak képzeli magát. Persze többen vannak, akiket nagyobb, szédültebb rajongói tábor dicsőít, s épp ezért a kőkorszak óta legnagyobb mesternek vallják magukat. Eszembe jut néha az is, jobb szeretnék inni kinn a tó vizéből. De olykor keresem helyem, keresem volt barátaim elveszett helyét. Keresem a csendet, a művészet vigaszát, régi fogalmazások helyettünk gondolkodó örökségét. A napokban is megtörtént, hogy... felfedeztem valakit, akit már sokan felfedeztek, aztán elfeledtek, aztán újra felismertek régi alakjában.
A napokban újra felfedeztem a szellemet, az írók íróját, mondom is el. Most, hogy már régen nem élek, befeküdtem Shakespeare gyógyászatára, hátha ott van valami új, másvilági élet. Egyik darabját, A velencei kalmárt, már vagy háromszor-nyolcszor-kétszer olvastam, de most megint két napot akartam rászánni, hogy vizsgáljam: érdemes-e errefelé keresnem a továbbélés garanciáit. Hahaha!
Már az ötödik felvonásban jártam, s egyre csak azt lestem, hogyan is bonyolítja ki Shakespeare a cselekményt, hogyan menekül meg Shylock és Antonio, miféle zűrzavart tud kelteni még a tisztázáskor is ez az ördöngös varázsló. És akkor bukkantam erre a részletre. Nézd csak, fénylik a holdvilág, Portia és komornája, Nerissa beszélgetnek, miközben muzsika hallszik… És ekkor megszólal Portia, azzal az észrevétlen, elrejlő okossággal, amilyennel Shakespeare minden figurája betölti az üres teret: Semmi sem jó, már látom, ha nem kapcsolódik valami máshoz – a közegéhez, környezetéhez. (Nothing is good, I see, without respect.)
Már látom, Shakespeare-t sorról sorra kell olvasni, Halász Gábor tudta ezt; Füst Milán tudta ezt; Babits Mihály tudta ezt; ma mindannyian elfelejtettük. Hamis volna hát a magány-mámor, a magában való akármilyen mértékű tökéletesség óhaja? Ugyanebben a műben fordul elő a ripe wants kifejezés: érett óhajok. Ezt kellene keresni, gondoltam, és erősen kapaszkodtam szakadékom peremébe.
Portia így folytatja: Methinks it sounds much sweeter than by day. (Úgy tűnik nekem, édesebben hangzik a muzsika, mint nappal.) Hogyan is született ez az ugrás? Különös okosságot ad nekem keserveim közt Shakespeare, akit újra meg újra meg-megismerek. Egyik nagy elemzője azt mondta: mi semmit nem tudunk róla, de ő mindent tud rólunk. Micsoda öröm, hogy ő négyszáz éve ugyanaz volt, ugyanolyan volt, mint mi. Azt mondja: más a zene fajsúlya a térben, az éjszakai sötétben, a fekete csöndben, mint nappal, napfénynél, fényes nappal. Kis éji zene. Milyen is az? Az igazán hallható hangvilág, melyet négy füllel hall meg az ember. És mit felel erre Nerissa, a komorna? Silence bestows that virtue on it, madam. (A csend teszi, ő adja ezt a virtust, tulajdonságot – ő tökéletesíti a felhangzó muzsikát.) A földöntúli vagy isteni lény rendelkezik ilyen hatalommal, delejes erővel. A csend virtusa ez, a némaság erénye, segédleti elixírje. Eszembe jut: valahányszor épp elaludnék, vagy már álomból vernek fel, akkor érzem a csendnek ezt a hangfokozó erejét, hangkürt-hatását. Csak a szótlanságban születhet meg a dallam összes eleme, fülünk csak a zörejtelen térben teremti meg magának a sértetlen dallamívet.
De a csúcspont csak most jön. Shakespeare állatokat hoz szóba; Portia egy sokrétű képben szemlélteti a világban szerezhető áttörés természetét, az érvényesülés természetrajzát általában. De itt konkrétan is. Idézem: A varjú ugyanolyan édesen énekel, mint a pacsirta, / ha senki nem hallgatja őt; és azt hiszem, / ha a csalogány nappal kezdene énekelni, / amikor minden liba gágog, senki nem gondolná / jobb énekesnek, mint az ökörszemet. / Hány és hány dolog jut csak úgy igazi dicsérethez és valódi tökélyhez, / ha a megfelelő időben mutatkozik meg! – / Csitt! Ahogy a hold Endümionnál alszik, / és nem szeretné, hogy felébresszék. (The crow doth sing as sweetly as the lark / When neither is attended; and I think / The nightingale, if she should sing by day / When every goose is cackling, would be thougt / No better a musician than the wren. / How many things by season seasoned are / To their right praise and true perfection! / Peace! How the moon sleeps with Endymion, / And would not be awaked.)
Kérdem magamtól: miért, mitől hökkenek meg? Talán attól, hogy megadja a varjú méltóságát; értéket ad annak, amit többnyire lekicsinylés ér. Eh, csak károgni tud! Tényleg csak károgni tud a varjú? Nem, a varjú énekel is. Sőt: édesen énekel. És egy rangon énekel a pacsirtával. Hű, azt a nemjóját. Igen, de csak akkor, ha senki nem hallja őt. A csend valahogy még a varjú hangjának is harmóniát ad – magánya hallatlan értéket teremt. Ez mintha cáfolná az iménti állítást, hogy tudniillik minden csak valamilyen közegben képes kifejteni hatását. De sejtem, ilyen Shakespeare gondolkodása: egyik állításról a másikra szökken, és minden ellentmondás igazságát keresi. Ez így együtt igaz. Törekedni kell a kapcsolatra, az érintkezésre. De a nagy dolgok magányban születnek. Petőfinek és Rilkének egyaránt igaza van. Kinek-kinek a maga birodalmában. A maga anyanyelvén. És hogy mikor tanácsos cselekedni? Éjjel élesen lát a bagoly, azt is észleli, amit nappal négy szemmel se látna. A csalogány éjszaka dalol, nappal füled botját se mozgatnád, ha hallanád áriáit. A sok liba gágogása az ő csodálatos dallamát is gágogássá silányítaná.
Talán ilyen helyzetben van ma néhány művész is (lehet, hogy minden becsületes ember): csak a csendben tudja megőrizni és önmagával azonosan elrejtve nyilvánítani mondandóit. Gyanús a nyüzsgő mázvilág, a lármás összeröffenő-helyek csattogása, a talmi és magakellető személyek erőszakos csendháborítása. Ha megszólalna az a néhány, akit alig érzékelsz kortársnak, gágogásnak vélnéd a hangját, talán azt hinnéd: megszólalt a százhuszonhatodik liba. Lehet, hogy a nappali éneklés a világ meghamisításának egyik csábítása és szemfényvesztése, ami ellen csak az éjszaka várása, az igazi környezet (respect) kívánása, a szótlanság garanciája nyújthat ellenszert. Gyógyulás, szemlátomást, valószínűleg, csak a nem-beszélésben van. Felteszem, néhány művésznek vagy gátak mögött szorongó kortársnak ma egyedül ez a magaviselet kínál túlélést.
Megdöbbentő Shakespeare-nél, hogy a kivárás látványmentes ajánlatát milyen szellemes költői látomás keretébe zárja. Hiszen hát ki gondolná, hogy a varjú és a pacsirta bármikor is egyenrangú énekes volna. Vagy hogy a csalogány és a libák zenei teljesítménye valaha is kapcsolatba kerülne, bárhogyan is aránylana egymáshoz. De ahogy olvasod, egy pillanatig sem kételkedsz abban, hogy amit érzékeltet, az – különösen korunkra, de talán minden korra – érvényes belátás. Az is lehet, hogy nem minden tökéletességnek van mindenkori ideje. Ami tegnap hibátlannak rémlett, az ma vagy holnap már érvénytelen, üres cikornya. Hangos, múlékony cafrangok ideje van. Milyen furcsa azonban: talán épp az ilyen korok képesítenek arra, hogy felismerjük a valódi értékeket, azokból teremtsünk magunknak ellensúlyt, sőt túlélési vitaminokat. A csendre, int Shakespeare, mindig szükségünk van és lesz az érték felismeréséhez. Csend nélkül nincsen valódi dallam.
Még a holdistennő is leszáll ilyenkor – e néha hosszú évtizedekig tartó űrben, sokáig ásító sivatagban – a pásztorhoz, a vadászhoz; betér barlangjába. Néha meg is csókolja, sőt megelégíti egész testével, hogy minden téren visszaadja és megőrzésre bátorítsa őt álmában. Megérzi talán, hogy az alkotás barlangjában látogatta meg őt, s ezt a barlangot darab időre el kell majd látnia a létezés, sőt életben-maradás egyéb táplálékaival is. Hogy is mondja Shakespeare pár sorral feljebb: Így világít egy jótett a gonosz világban. (So shines a good deed in a naughty world.) Mert az igazi teremtéshez mindig van visszatérés.
Olvass Shakespeare-t, és túléled a kort. S közben észre se veszed: helyretoltad a kizökkent időt.
