Ahány nyelven beszélsz, annyi embert érsz – mondta IV. Károly magyar király (I. Károly néven osztrák császár). Ahány könyvet olvasol, annyi világot élsz, mondom én, aki első osztályos korában, karácsonyra már folyékonyan olvasott, és akinek onnantól nem volt megállás. Mesekönyvek, ifjúsági és kalandregények, pöttyös és csíkos könyvek, magyar és külföldi szerzők, minden jöhetett, amit a hetvenes-nyolcvanas években itthon be lehetett szerezni – minél vastagabb gerincű volt, annál jobban örültem. Nagy szerencsém volt, mert édesanyámnak köszönhetően, aki egy nagy nyomdában dolgozott, minden akkoriban megjelent könyv birtokosa lehettem, és csak rajtam múlott, mennyit olvasok.
Nekem mindegy volt, kötelező-e elolvasni, vagy szabadon választott a kötet, imádtam a történeteket, szerettem a főhőssel azonosulni, és az elalvás előtti pillanatokban saját magamat a helyébe képzelve, új irányt szabni a folytatásnak. Nem voltak a fejemben a szüleim által beprogramozott előítéletek, nem traumatizált Twist Olivér sanyarú sorsa, sem Bicebócáé a Kincskereső kisködmönből, de a hétfejű sárkány tűzokádása sem borított ki. Ha le kell vágni a fejeit, hát le kell, ha meg lakolnia, meg kell, de persze a legjobban azt szerettem, ha összenő a végére, amit én az elejétől együvé tartozónak képzeltem. Elfogadtam a hőseimet olyannak, amilyenek voltak, a jóknak szurkoltam, de a szívem mélyén tudtam, a rosszak úgyis elnyerik méltó büntetésüket. Széles irodalmi spektrumon tapasztaltam az írók által megélt életeket, elképzelt sorsokat, és úgy érzem, ez hasznomra vált felnőttkoromra. Beleérző képesség (empátia), türelem, kitartás, és az intuitív készség azok az alkati jellemzők, amik fejlődését leginkább köszönhetem az olvasmányélményeimnek.
Amikor sokat, életformaszerűen olvasó felnőttként számonkérjük a mai gyerekeket, miért nem üldögélnek egy-egy vaskos könyv fölött, elmerengve a megrajzolt hősök életútján, mélylélektanilag elemezgetve cselekedeteiket, nem gondoljuk végig, mennyire más az a világ, amiben élnek, amit mi teremtettünk nekik. Megváltoztak a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódott, X-generációs nagyszülők, és a kilencvenesekben felnövekvő Y-os szülők körüli világpolitikai-, gazdasági-, és kommunikációs trendek és relációk, az információáramlás sebessége és irányai, felborultak a közelfogadáson alapuló társadalmi normák. A pillanatonként változó, a felhasználók igényeihez egyre inkább idomuló, egyre kevesebb gondolkodást, kreativitást igénylő kommunikációs eszközök, és csatornák merőben más, új benyomásokat, érzeteket keltenek, és adnak a világról. Emiatt egyre körülményesebb, ad abszurdum lehetetlen egy fajsúlyos történet veretes szövegének értelmezése, ezáltal olvasásra kötelezése. Ha mégis megtörténik, merthogy a NAT azt előírja, felmerül a kérdés, vajon ugyanazt jelentik-e egy mai gyereknek a Baradlay fivérek erénye, makulátlan becsülete, büszkesége, lovagiassága, mint amit nekünk jelentett. Bármennyire is nemesnek gondoljuk azokat, nem. Természetesen nem a Kőszívű hőseiből áradó hazaszeretet és tisztelet, egyszóval a humánum kérdőjeleződik meg, hanem maga a regény elbeszélésének mai ésszel-szívvel befogadható volta. Kivétel ez alól a humor. Az valami olyan egyetemes kategória, emberi szükséglet, mint a levegővétel, ezért maradhat mindörökre érettségi tétel Örkény István bármely műve.
A mai gyerekek eszmélésüktől fogva mobileszközzel élnek, nem a szüleikkel, hanem MI-vel kommunikálnak, pár karakterben, egy-egy emojival élettörténeteket kanyarítanak, emiatt nem kényszeríthetjük őket egy olyan klasszikus nyelvezettel előadott történet megértésére és elfogadására, amit egy száz-kétszáz évvel ezelőtt élő író érzett elmesélésre érdemesnek. Aki más társadalmi viszonyokban élt, másféle sorsokról beszélt, ráadásul a saját érájának megfelelő stílusban írta meg azt, ami az ő karaktereinek természetes volt, sőt, emberhez méltó attribútum, mint önfeláldozás, bajtársiasság, áldozathozatal, engedelmesség, hűség, hazaszeretet. Ezek a kifejezések egy mai fiatalnak nem jelentenek semmit, mert a hétköznapi élete során nem találkozik olyan kihívásokkal, amikre ez lehetne a válasz. Hogyan is rezonálnának ezek a lelkükben, amikor háborúról, klímaválságról, mesterséges intelligenciáról és online zaklatásról hallanak nap mint nap? Bármennyire fáj, vagy akármennyire is bosszantó, az igazság az, hogy a mi gyerekkori történeteink már nem az ő történeteik.
A mi íróink, költőink ma is állócsillagok a magyar irodalom egén, nem veszítették érvényüket, tehetségük ma is felszikrázik, és lángba borít, de már csak a mi (X-, Y-generáció) szívünket.
Az olvasásnak nemcsak az a feladata, hogy bemutassa a múltat, hanem az is, hogy értelmezhetővé tegye a jelent. Az olvasmányoknak, főleg a kötelezőknek kapcsolódnia kell a gyerek saját értelmezésű világához, anélkül ugyanis nem híd, hanem fal épül köztük és az irodalom között, valamint a múlt és jelen között. Ha én lennék az oktatási miniszter által megbízott kötelező olvasmányok listáját elkészítő államtitkár, összeereszteném az érdekelteket. Felkérnék egy közvélemény-kutató céget, hogy reprezentatív felmérésben kérdezzék ki az alap- és középfokú iskolákba járó diákokat és szüleiket, mit olvasnak szívesen a gyerekek. Megszületne a lista, amit kortárs írókkal, irodalomtudósokkal, és irodalmat tanító pedagógusokkal átnézetnék, és rangsoroltatnám az azon szereplő könyveket. Fiskálisok kizárva az előkészítő körből! Utána a pedagógusok a tantervet is figyelembe véve összeállítanák az osztályonkénti kötelező olvasmányok listáját. Az iskolákban életrevaló feladatokkal történne a művek feldolgozása, nyáron, olvasónaplót sosem íratnék, és törvényileg betiltanám a műelemzést. Majd azt az egyetemen tanulják meg azok, akiknek a hivatásukhoz ez feltétlenül szükséges. A prózai és lírai művekről beszélgetni, azokat megzenésíteni, lerajzolni, dramatizálni és eljátszani, azt tenném kötelezővé, amivel osztályozhatóvá válna az irodalom tantárgy.
Mivel szeretem a keretes történeteket, ha már a Kincskeresővel kezdtem, azzal is fejezem be. A történet végén az író ezzel a mondattal zárja le a regényt: „A szeretet az élet.” Ez az az üzenet, amit minden mai és egykorvolt gyerek megért, és amit olyan felemelő érzés felnőttként is visszhangoztatni a lelkünkben.
