Kincskeresés könyvekben

- avagy az olvasásrul

Ahány nyelven beszélsz, annyi embert érsz – mondta IV. Károly magyar király (I. Károly néven osztrák császár). Ahány könyvet olvasol, annyi világot élsz, mondom én, aki első osztályos korában, karácsonyra már folyékonyan olvasott, és akinek onnantól nem volt megállás. Mesekönyvek, ifjúsági és kalandregények, pöttyös és csíkos könyvek, magyar és külföldi szerzők, minden jöhetett, amit a hetvenes-nyolcvanas években itthon be lehetett szerezni – minél vastagabb gerincű volt, annál jobban örültem. Nagy szerencsém volt, mert édesanyámnak köszönhetően, aki egy nagy nyomdában dolgozott, minden akkoriban megjelent könyv birtokosa lehettem, és csak rajtam múlott, mennyit olvasok.

Nekem mindegy volt, kötelező-e elolvasni, vagy szabadon választott a kötet, imádtam a történeteket, szerettem a főhőssel azonosulni, és az elalvás előtti pillanatokban saját magamat a helyébe képzelve, új irányt szabni a folytatásnak. Nem voltak a fejemben a szüleim által beprogramozott előítéletek, nem traumatizált Twist Olivér sanyarú sorsa, sem Bicebócáé a Kincskereső kisködmönből, de a hétfejű sárkány tűzokádása sem borított ki. Ha le kell vágni a fejeit, hát le kell, ha meg lakolnia, meg kell, de persze a legjobban azt szerettem, ha összenő a végére, amit én az elejétől együvé tartozónak képzeltem. Elfogadtam a hőseimet olyannak, amilyenek voltak, a jóknak szurkoltam, de a szívem mélyén tudtam, a rosszak úgyis elnyerik méltó büntetésüket. Széles irodalmi spektrumon tapasztaltam az írók által megélt életeket, elképzelt sorsokat, és úgy érzem, ez hasznomra vált felnőttkoromra. Beleérző képesség (empátia), türelem, kitartás, és az intuitív készség azok az alkati jellemzők, amik fejlődését leginkább köszönhetem az olvasmányélményeimnek.