A történettudomány, ha a holokausztról beszél, általában az 1942-től folyó szisztematikus népirtást, különösen Auschwitzot említi. Honnan jött az ötlet, hogy az események egy korábbi fejezetét kutassa?
Egy nagyon kedves barátom, Patrick Desbois írt arról a Holocaust by Bullets című könyvében, hogy a történettudomány sokszor csak leginkább az Auschwitzban történtekre fókuszál, pedig azelőtt már volt egy holokauszt: másfél millió embert lőttek le, és ennek része volt a kamenyec-podolszkiji mészárlás is. Engem pedig mindig az érdekelt, amit mások nem kutattak még. A magyar zsidóság sorsa különben is különösen érdekes, mert senki nem kényszerítette a magyar államot 1941-ben, hogy kitoloncoljon embereket. Nemhogy nem kérték fel, akkor még a németek sem szerették volna ezt – katonailag, politikailag sem. Slachta Margit Horthy Miklós feleségének címzett levele volt szemléletes az érthetetlen kegyetlenségről. Ebben tette fel a kérdést: ez az állam hogyan tehet ilyet, ha hisz a kereszténységben? Mert akkor, 1941-ben ezrek halálát intézték el egy aláírással, jogtalanul – megdöbbentő volt. A vérengzésnek aztán 1944-ig nem volt folytatása.
Honnan szerezhetett forrást az eddig jócskán töredékes eseményekhez?
Ungváron voltam az egyetemen, rektorhelyettesként – négy egyetemi tanár kollégával elmentünk Kamenyec-Podolszkijba, Galícia és Podólia határvidékére. Személyesen is érint a dolog, mert két nagybátyámat ölték meg ott 1941-ben. De ekkor még nem tudtam, mit keresek pontosan és aztán mit fogok találni. Először csak egy tömegsírt láttam és pár emlékművet. Aztán a szerencsés véletlennek köszönhetően a tömegsír melletti piacon botlottunk bele egy öreg virágárus nénibe, Valentinába. 75 lehetett akkor, de ő kis ukrán parasztlányként megélte az itt történteket. Szóval így kezdődött, Valentinával, a virágárussal.
A könyv címe, A magyar holokauszt főpróbája. Ez a szó, „főpróba”, magában hordoz valamiféle előre megfontolt kegyetlenséget, gondos előkészítést, tervezést. Ez a fajta embertelenség miben nyilvánult meg a kutatás során?
Ez egy nagyon jó kifejezés rá, hogy „megfontolt kegyetlenség”. Ez az egész valóban egy főpróba volt, hiszen meg kellett tervezni, hogyan szedik össze az embereket, hogy aztán vagonokba rakják őket ugyanúgy, mint három évvel később Auschwitzba, Stutthofba, Bergen-Belsenbe. Magyarországon ezt némiképp ellensúlyozta Slachta Margit és Szapáry Erzsébet közbenjárása a deportálások leállítása és a Galíciában rekedtek érdekében. Szapáry ráadásul közvetlen kapcsolatban volt az amerikai követséggel és azon keresztül adott hírt a világnak az 1941-es atrocitásokról.
Kitoloncolás a halálba
Az ukrajnai Kamenyec-Podolszkij (ma: Kamjanec-Pogyilszkij) környékén 1941. augusztus 27-én és 28-án mintegy 15-16 ezer, más forrás szerint több mint 23 ezer Magyarországról kitoloncolt zsidót gyilkoltak meg a német alakulatok. 2014 januárjában a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója Szakály Sándor történész idegenrendészeti intézkedésként értékelte a Kamenyec-Podolszkijba történt deportálásokat, nagy botrányt kavaró kijelentéséért utóbb bocsánatot kért. A magyar kormány 2015 augusztusában állított emlékművet az áldozatoknak.
A könyv némiképp szakít a hagyományos történettudomány módszereivel, mert az események pontos rekonstruálása mellett kutatja a hóhérok motivációját is. Miért érezte fontosnak ezt megmutatni?
Röviden fogalmazva az érdekelt, mi köze a pálinkának, a snapsznak és a gyilkolásnak egymáshoz. Hogyan tekinthették a németek prédának az áldozatokat? Miért lép be egy háziasszony a kivégzőosztagba? (Lehetséges, hogy még folytatást is írok a tömeggyilkos arcképéről.) Szóval: mi motiválta ezeket az embereket, hogy több ezer ember halálát vezényelték le? Ehhez szerencsére sok forráshoz jutottam: véletlenül kaptam egy anyagot például Peter Leideritz SS tisztről, egy amatőr történész küldte, ott él, ahol egykor a főhadnagy lakott. Ismeri Leideritz feleségének az unokahúgát, együtt jártak iskolába. Ami megdöbbentett, hogy ezek milyen kisstílű emberek voltak. A főhadnagyok például nem fogtak puskát, csak aláírtak. Van rájuk egy találó angol kifejezés: desk murderers (íróasztali gyilkosok), nem nyúltak soha senkihez, csak egy egyszerű paranccsal elintézték ezeknek az embereknek a sorsát. Diplomázott emberek voltak – nem kérdés, hogy ne tudták volna, mit csinálnak. Érdekelt, mire gondolt például Pásztóy Ámon, mikor kiadta a parancsot: vagy átmennek az emberek a határon, vagy lelövik őket. Erről Slachta Margit egyik amerikai apácarendnél őrzött levelében találtam utalást, akinek tanútételre kellett mennie Pásztóy Ámon 1949-es tárgyalásakor. Slachta beszélt vele, miután megbízták, kérjen számára kegyelmet – de erre nem került sor, amit ez az ember csinált, ott nem volt mentő körülmény. A kutatás után is nagyon nehéz érteni ezeknek az embereknek a motivációját. Nincs válasz erre a kegyetlenségre.
Az áldozatok traumájával is behatóan foglalkozott. A kutatásai alapján mit gondol, fel lehet dolgozni egyáltalán az ilyesmit?
Külön fejezetben foglalkoztam azzal, hogy a háború után hogyan dolgozzák fel ezt az életben maradtak. Fontos volt ez, mert szerintem, ha valami olykor hiányzik a történész szakmából, azok az emberi sorsok. Mit éreztek akkor például, mikor úgy búcsúznak az édesanyjuktól vagy édesapjuktól, hogy tudják, nem találkoznak már. De mindenki másképp lép túl ezen – már ha túllép. Itt Nyíregyházán a könyvbemutatón találkoztam valakivel például, aki azt mondta: nem is tudta, hogy zsidó, egészen addig, amíg ki nem tört 1967-ben a hatnapos háború és az apja hazajött, elkezdett sírni, hogy újrakezdődik minden. Addig fogalma sem volt. Sokan eltitkolják, valaki pedig beszél róla – a gyász és a feldolgozás folyamata mindig más és más.
Infó: George Eisen: A magyar holokauszt főpróbája. Fordító: Barabás András. A könyv március óta kapható a Park Kiadó gondozásában.
Névjegy
George Eisen 1943-ban született Budapesten, a történelem és a politikatudomány professzora. Tanulmányait Magyarországon, Izraelben és az Egyesült Államokban végezte; tudományos munkáit több nyelvre lefordították, számos díjjal ismerték el.
