Anyák napja hagyományosan az édesanyák megbecsülésének, értékelésének ideje, legalább egyszer egy évben. Már ez jelzi, milyen fájdalmasan kevés elismerést és megértést kapnak az anyák, de hát nem is ezért vállaltak, vállaltunk gyereket – hallhatnánk a fejünkben a számonkérés hangját. Elviekben minden nőnek joga van eldönteni, akar-e gyereket, a választás azonban nem mindenki luxusa. Az ENSZ adatai szerint is globálisan csak a terhességek fele tervezett. Nem kell ehhez háborús övezetben vagy a harmadik világban élni: a fogamzásgátláshoz és az abortuszhoz való hozzáférés korlátai, de akár a környezeti-társadalmi nyomás (a gyermektelenség stigmatizálása) már befolyásolhatják a női önrendelkezés szabadságát. Eközben egyre több nő meri bevállalni, hogy nem (vagy nem minden áron) szeretne gyereket, így dönteni pedig nem önzőség, inkább helyes önismeret és racionális mérlegelés eredménye, előbb-utóbb tehát a tudatos gyermektelenség megítélésének is változni kell.
Boldog tudatlanság
Akár kalandvágyból, szerelemből, tervezetten vagy egy „szerencsés véletlen” folytán esik egy nő teherbe, az elsőnél még fogalmunk sincs, mit vállalunk. A boldog tudatlanság némiképp oldja a félelmeket, amiket bőven ránk is zúdítanak különböző népi gyógyászati bölcsességek, illetve horror-szüléstörténetek formájában. Szerencsés az a nő, aki a kortársaival egy időben kezdi a családalapítást, így tud egy remélhetőleg támogató és ítéletmentes közösségben ventilálni, megosztani az érzéseit, nehézségeit. A másodiknál (számot vetve az első tapasztalatainkkal) még a rendíthetetlen optimizmus meg a hormonok lendítik át a nőt az egészséges kételyeken, és talán a ki nem mondott vágy, hogy másodjára „jobban csinálja”, amiben persze ott az örökké háttérben lappangó, női megfelelési és teljesítménykényszer.
Jó lenne tudni, „gyárilag” hány gyerekre vagyunk hitelesítve, mennyit bír el mondjuk az idegrendszerünk, mennyi segítségre számíthatunk a családtól, a párunktól, de ezek a legkevésbé előre megjósolható dolgok. Az első után azonban minden további gyerek borítékolja, hogy tartósan kiesünk a munkaerőpiacról és csak részben vagy csak nehezen tudunk visszailleszkedni, ezáltal anyagi függőségbe kerülhetünk a partnerünktől, vagy az államtól. Nem tudjuk előre, legfeljebb vakon bízunk abban, hogy lesz bölcsőde, óvoda, megfelelő iskola, szakkör, sportlehetőség, amit meg is tudunk fizetni, és ha netán valamelyik szülőnk leesik a lábáról, egyszerre tudjuk majd menedzselni a gyermeknevelési és az ápolási feladatokat, melyeket államunk már gondosan ránk hárított.
Ezek még csak a praktikus kihívások, az anyaság mentális terhelése legalább ilyen jelentős, a folyamatos egyensúlyozás (bűntudattal és szorongással tetézve) a munka és a család között, a társ és a gyerekek különböző igényei között, magunkat rendre a sor végére téve, hiszen már az anyánk, a nagyanyánk is így tett. Még örülhetünk, amíg aktívak és elég egészségesek vagyunk, hogy valamelyest alakítani tudunk a sorsunkon, mert
egy olyan társadalomban, amely a méhe, vagyis a szülőképessége alapján árazza be a nő értékét (mint a miénk is), a menopauza a teljes elértéktelenedést, láthatatlanná válást hozza, egészen addig, míg nagymamaként újra hasznossá válhatunk.
Csak közben rengeteg nő már megküzd a kapcsolata kiüresedésével, a hűtlenséggel és a válással, a gyerekek kirepülésével vagy a mamahotel fenntartásával, a perimenopauzával, és sokszor a kiégéssel, akár az állásában, akár a fejenként havi 200 órányi láthatatlan munkában. A Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézetének adatai alapján 2024-ben Magyarország az egyik legrosszabbul teljesítő ország volt a gyermekes férfiak és nők közötti háztartási munka megoszlásában: míg a nők 76 százaléka, a férfiaknak csupán 19 százaléka végzett napi szinten háztartási munkát. A leggyakoribb válóokok is mind az egyenlőtlen teherelosztásra vezethetők vissza, az elhidegüléstől egymás kritizálásán át az elhúzódó, leggyakrabban anyagi természetű vitákig. Utóbbit tálcán kínálja az egyenlőtlen családtámogatási rendszer és a jelentős bérszakadék:
itthon a nők még mindig 17 százalékkal, a bruttó átlagbért tekintve havi 100 ezer forinttal kevesebbet keresnek, mint a férfiak.
És még nem szóltunk az önmegvalósítás vágyáról, a karrierálmokról, melyeket jó időre elvágunk magunktól az anyasággal. Az egyre növekvő frusztráció előbb a környezetünk felé tehet ingerlékenyebbé, de idővel eljöhet a felismerés, hogy az elnyomottság érzése nem személyes ügy, és a haragunk a külvilág ellen, rosszabb esetben önmagunk vagy más nőtársaink felé irányul, akiknek sikerült, és megadatott, ami nekünk nem.
Turbó- és mártíranyák
Nőnapi cikkünkben itt a Visszhangban körbejártuk a toxikus maszkulinitás egész társadalmat érintő problémáját, most beszéljünk a toxikus feminimitásról is. Míg előbbi fogalmát a pszichológiában a férfiszerepek azon aspektusaira használják, amelyek társadalmilag romboló hatásúak, mint a nőgyűlölet, a homofóbia és az erőszakos leuralás (amelynek szélsőségei a szexuális és a családon belüli erőszak), utóbbi ezzel azonos tőről, a patriarchális társadalmi berendezkedésből fakad. Ugyanaz a sztereotipikus szerepfelfogás alakítja ki, hogy mit szabad, mit illik egy nőnek – és már bele is kódolja az (ön)büntetést azért, ha kilógunk a sorból. Ha nem vagyunk elég együttműködőek, szerények, békések, takarosak és szorgosak, akkor csakis hisztisek, lusták, hangosak (nagyszájúak), ápolatlanok lehetünk. Ha nem hozzuk az alárendelt és engedelmes női mintát, nem tudunk magunknak jó férjet fogni, pártában maradunk.
Ez a felfogás és a sok negatív visszacsatolás vezet ahhoz, hogy egy idő után elkezdjük magunkban (majd a „férfi nézőponttal” azonosulva más nőkben is) elnyomni, megtagadni a „nem nőies” tulajdonságainkat, ami fokozottan igaz az anyaságra is.
Hiszen mindenki tudja, milyen a jó anya, és senki sem fél ezt megosztani másokkal, akár kérik, akár nem szorulnak rá a jó tanácsokra, avagy a „megszerelésre”. Ha nekem deriválni kellene, mert azt minden jó anya tud, de én hiába igyekszem, nem tudom elsajátítani, akkor nem is lehetek jó anya? – fordíthatnánk le szinte bármilyen hiányosságunkra. Aki tökéletességre törekszik, eleve kudarcra van ítélve, aki pedig túlélésre játszik, a saját erőforrásait meríti ki, egy idő után végzetesen.
Két anyatípust emelnék ki, akik miatt a többiek is gyakran rosszul érezhetik magukat. Elsőként a mindenkinél mindent jobban csináló, túlteljesítő, mindenhol nyüzsgő és a gyerekük előtt pajzsként utat törő turbóanyákat.
Nagyon hasonló motivációkból, csak másképpen lesz valakiből mártíranya, az önfeláldozó, a gyerekei kezéből minden feladatot, önállóságot és felelősséget kivevő, eközben fölöttük hatalmat gyakorló anya. Mindkét típus gyermekei küzdhetnek életre szóló önértékelési problémákkal, haraggal vegyes bűntudattal, az egészséges kapcsolódásra való képesség nehezítettségével. De mielőtt bármelyik típust is elítélnénk, valószínűleg ők is a saját megküzdési és önvédelmi mechanizmusaik, kapott mintáik miatt kerülhettek ebbe a szerepbe. Azonban az önismeret és az önreflexió egy bizonyos kor fölött már nem megspórolható, és ha magunktól nem szánjuk rá a munkát, akkor jelentkeznek az úgynevezett katalizátorok: olyan balesetek, egészségügyi vagy életvezetési problémák, melyek elkerülhetetlenné teszik a szembenézést saját árnyékunkkal.
A harag útja
Hinnünk kell abban, hogy a saját képességeink szerinti legjobbat tudjuk nyújtani a gyerekeinknek, és hogy anyaként mi ismerjük legjobban a szükségleteiket már borsószemkoruk óta. Ám ez sokszor iszonyú nehéz, olyan mélyen ül a kétely, hogy épp „elég jó” anya vagyok-e. Erre könnyű ráerősíteni a kritizálással, vagy az anyai kompetenciák aláásásával. Sokan pedig abból nyernek kétes énerőt, hogy más anyákat lenyomnak, például az elviekben a női szolidaritásra alapított, ám ezt jóformán csak romboló csoportokban, mint a híres-hírhedt Asszonysutyorgó a Facebookon.
A szerzett sebek, elutasítások és elfojtások, a kéretlen kritikai megjegyzések egy idő után elvezetik a mindig engedelmes, szolgálatkész „jó kislányt”, akit belénk neveltek, a harag állapotába. Ki a környezetére, ki a rendszerre haragszik, van akiből kirobban, más befelé perzseli magát, nem ritkán betegségben vagy függőségben találnak utat a testében tárolt, feldolgozatlan traumái (erről Máté Gábor klinikai pszichológus több kitűnő művet írt). Amikor egyszer csak megérkezik a düh, az egy ijesztő, instabil, sebezhető állapot. Hiszen ha eddig nem volt biztonságos nemet mondani, határokat állítani, vagy csak nem volt illendő nőként dühösnek lenni, a frusztrációnk kifejezése különösen veszélyes. Mondják, hogy a harag rossz tanácsadó, pedig fontos jelzés és önvédelmi reakció, hogy így már nem mehet tovább. Ha sikerül megfogalmazni, figyelmet és teret adni neki, átfordítható cselekvő energiává, ami arra ösztönöz, hogy változtassunk.
Bontsuk le a minket már nem szolgáló struktúrákat, kapcsolatokat, rúgjuk fel a szerződéseinket, melyekben magunk vagy nőtársaink ellen fogadtuk meg valamit, építsük újra az önértékelésünket, szabaduljunk a minket elválasztó, belsővé tett nőgyűlölettől, ültessük el és ápoljuk kapcsolatainkban a női szolidaritást.
Mert ha mi nők, anyák és lányok magunknak és egymásnak sem adjuk meg a megbecsülést, értékelést és a tiszteletet, hiába várjuk, hogy kinyíljanak a szemek és a fülek a nők helyzetére, igényeire és kéréseire, és elinduljon a társadalmi (akár globális) szemléletváltás, ami a nagy rendszerek átalakításához, anyagi és emberi oldalról is fenntarthatóvá alakításához szükséges. Kezdhetjük akár anyák napján, az anyatársaink elismerésével.
