Igazi elismerés, ám némiképp talán tehertétel is, ha olyanok tartják az amerikai bűnügyi regények jövőjét meghatározó szerzőnek, akik maguk is műfajuk mesterei, legyen szó Dennis Lehane-ről vagy Stephen Kingről. Megfordul a fejében írás közben, milyen jelentős ez az örökség?
Igazán hízelgő, hogy olyan írók, akiket magam is jó ideje csodálok és igazán nagyra tartok, szép szavakkal illetik a munkámat, amikor azonban írok, igyekszem kizárni mindent, így az ő véleményüket is. Ilyenkor ugyanis az a feladatom, hogy leüljek, és megírjam a legjobb szöveget, ami csak tőlem telik. A dicséretek és az elismerő vélemények persze jólesnek, mégis úgy érzem, minden egyes új könyvemmel bizonyítanom kell – nem másoknak, hanem saját magamnak.
Dennis Lehane hatása egyértelműen érezhető a Bűnösök vére folyjon történetén is, de Cormac McCarthy és James Ellroy is eszünkbe juthat az olvasás során. Kik azok a szerzők, akik segítették rátalálni a saját irodalmi hangjára?
Valóban, Dennis óriási hatást gyakorolt rám íróként, rajta kívül Walter Mosley és Elmore Leonard játszott még nagy szerepet abban, ahogyan az írásról gondolkodom. Nem hagyhatom ki Jordan Harpert, Daniel Woodrellt és Jesymn Wardot sem a felsorolásból. Ők mindannyian arra sarkalltak a munkáikkal, hogy én magam is egyre jobb és jobb legyek abban, amit csinálok.
Más szerzők inspirációforrásként való megjelölése nem ritka jelenség az irodalomban, az azonban annál inkább, hogy a birkózás jelenjen meg irodalmi hajtóerőként. Középiskolásként tagja volt az iskola birkózócsapatának, amit meghatározó élményeként tart számon. „Ez a sport tette a helyükre bennem azokat a dolgokat, amelyeket íróként is használok” – nyilatkozta egyszer. Mi az, amit a birkózásban és az írás során egyaránt hasznosítani lehet?
Látszólag valóban van némi ellentmondás egy „csapatsport” és a magányos írói lét között. Ám noha a birkózásban valóban nagy szerepe van a csapatnak, a történéseket valójában az egyén vezérli. Amikor a birkózószőnyegre lépek, csak én állok ott és az ellenfelem. Az a néhány perc nem más, mint a fegyelem és az elszántság végső próbája. Fegyelmezettnek és elszántnak lenni: ezek a legfontosabb tulajdonságok, amelyek a győzelemhez vezetnek a birkózószőnyegen, és ezekre a tulajdonságokra volt szükségem ahhoz, hogy kitartsak az írás mellett akkor is, amikor egy munkámat nem fogadták el vagy visszautasították a kiadók. A birkózás tanított meg arra, hogy a nagy célok eléréséhez komoly kihívások legyőzésén át vezet az út.
A fegyelmezettség a bűnügyi történetek megalkotásakor különösen jól jöhet, hiszen az összefüggések kialakítása és kibontása érdekében sokan hoznak létre előzetes terveket az írás során, amelyekhez a későbbiekben szinte pontról pontra tartják magukat.
Ami engem illet, ennél én sokkal ösztönösebb író vagyok. Természetesen nekem is szükségem van egy előre meghatározott vezérfonalra a történethez, hogy tudjam, honnan hová szeretnék eljutni, ám miután ez megvan, a sztorira bízom magam, hagyom, hogy a történetszálak a maguk természetes módján bomoljanak ki. A vezérfonal egyfajta iránytű, amely meghatározza, merre tartunk, de a szereplőim azok, akik megmondják, hogy mikor merre menjünk.
Az új könyvében a vezérfonal igencsak szembetűnő, hiszen rendkívül fontos és összetett társadalmi folyamatokat ábrázol benne, középpontban az erőszak és a hit összefonódásaival, illetve a szélsőjobboldali eszmék térnyerésével. Korábban mégis azt mondta, hogy pusztán azért ír könyveket, mert az írás jó érzésekkel tölti el, nem áll szándékában megváltoztatni a világot vagy a társadalmat.
Azért ez nyilván nem ilyen egyszerű. Természetesen leginkább azért írok, mert élvezem az írás folyamatát, ugyanakkor azt gondolom, a művészet minden formája egyben társadalmi és politikai állásfoglalás is. Nem véletlenül Virginia a regény színhelye, hiszen én magam is Délen nőttem fel, olyan összetett társadalmi, politikai közegben és faji sokszínűségben, amely nyomot hagyott a világlátásomon. A hatása pedig felfedezhető a könyveim mondanivalóján is. Szeretem az USA déli részét, de ez nem jelenti azt, hogy ne látnám ennek a vidéknek a hiányosságait és problémáit. Éppen ebből a szeretetemből fakad, hogy igyekszem kritikusan szemlélni ezeket, mert tudom, hogy a déli államok és az USA csak együtt változhatnak jó irányba.
A regény nemcsak a társadalomról beszél az erőszakon és a bűnökön keresztül, hanem igyekszik feltárni az emberi lélek legmélyebb rétegeit is, megvizsgálni az egyes ember érzéseit és motivációit. Nehéz megtalálni az egyensúlyt az elmélyült, karakterközpontú történetmesélés és a krimi műfaja által megkövetelt feszültség között?
Azt vallom, hogy ha íróként képes vagy olyan őszinte karaktereket teremteni, akikkel az olvasó együtt tud érezni, akiknek a sorsa nem hagyja hidegen azokat, akik követik a történetet, akkor egyben megteremtetted a szükséges feszültséget is. Amikor létrejön a kapcsolat az olvasók és a könyv szereplői között, az olvasók elkezdenek törődni a történetben felbukkanó alakokkal, majd egyre jobban aggódnak is értük. A történet feszültségét pedig ez az aggodalom teremti meg. Úgy is mondhatnám, hogy a feszültség a szereplőkkel való törődés egyik kifejezési formája.
Bár a regény egy dél-virginiai kisvárosban játszódik, a kérdések és az ügyek, amelyeket felvet, túlmutatnak Charon megyén. A fekete seriff, Titus Crown például folyamatosan vívódik, hiszen egy olyan rendszerben kellene igazságot szolgáltatnia, amely igazságtalanul bánt a felmenőivel. Szembesülünk rasszizmussal, és a történetben megjelenik a hatalommal való visszaélés is. Van különbség ezek jelenlétében vagy kezelésében a vidéki Amerika és a nagyvárosok között?
A városokban, nagyvárosokban az emberek hajlamosak kialakítani a maguk számára olyan kisebb-nagyobb közösségeket, amelyekbe visszahúzódhatnak, amennyiben például rasszizmussal találkoznak. Ez egyfajta menekülés is. A kisebb városokban és vidéken az emberek között sokkal összetettebb a kapcsolat, több ponton ér össze az életük, így az egyes embernek nehezebb menekülési útvonalat találnia, amennyiben ilyesmivel találkozik, elvégre ezekben a közösségekben szinte mindenki ismer mindenkit.
A kötetbeli események az amerikai rendőrség és a fekete közösségek közti feszült viszonyt is érzékeltetik. Ennek a helyzetnek az irodalmi reprezentációja alkalmas lehet arra, hogy a későbbiekben szélesebb körű viták vagy társadalmi párbeszéd tárgya lehessen ez a kérdés?
Nagyon remélem, hogy igen. A művészet minden formája képes beszélgetéseket és társadalmi diskurzusokat kezdeményezni, és amennyiben ezek jó szándékúak, számos problémára segíthetnek megtalálni a megoldást. Ám a legtöbb esetben még az is rengeteg időbe telik, míg ezek a párbeszédek egyáltalán létrejönnek.
A napjainkban tapasztalható jelenségeknek – legyen szó gyilkosságokról vagy fajgyűlöletről – többnyire a múltban keresendő a gyökerük, ebben az esetben sincs ez másként. A regény foglalkozik a konföderációs múlt kérdésével is, amikor is a polgárháború után Amerika tizenegy déli állama kikiáltotta a függetlenségét. A történetben egy szélsőjobboldali csoport készül felvonulást tartani ennek emlékére. Milyen ennek az időszaknak a politikai emlékezete napjaink USA-jában?
Amerika különösen jól teljesít, ha arról van szó, hogyan hazudjon saját magának a múltban elkövetett borzalmakról, és arról, mennyire fájdalmas a jelen, és milyen törékeny a jövő.
Shawn Andre Cosby
(1973) amerikai író, a déli noir műfajának ismert és elismert szerzője. 2019-es írói debütálása óta négy bűnügyi regénye jelent meg. Az áttörést a 2021-es Razorblade Tears című kötet hozta el számára, amelyet számos díjjal ismertek el. Az Egyesült Államokban 2023-ban megjelent, Bűnösök vére folyjon című regénye számos, az év legjobb könyveit felsoroló listán helyet kapott, többek között Barack Obamáén is. Ez az első munkája, amely magyarul is olvasható – az Agave Kiadó gondozásában. A virginiai Gloucesterben él.
