Gombás Katalin: Zöld és fekete

Arbequina, Kalamata, Manzanilla… Épp háttérmunkát végzek a következő művemhez. Mióta az eszemet tudom, szeretem a zöldségeket és gyümölcsöket. Gyerekként szájtátva figyeltem, ahogy reggelente az öreg Beppo kinyitja a kis üzletét. Kivesz egy almát az egyik rekeszből, ruhájába törölve kifényesíti, az articsókákat messzebb húzza az olajbogyóktól és spenótot rak közéjük, ami kiemeli a szépségüket. Arra vágytam, hogy örökbe fogadjon, és én vihessem tovább a boltot, így nem kellett volna apám büdös birkái után kajtatnom. De Beppo cserben hagyott, elvette a bajszos Luisát, aki két olyan ronda gyereket szült neki, hogy elriasztották a vevőket. Ekkor értettem meg az esztétikum fontosságát.
Nézzünk meg egy olajbogyót! Tökéletes és arányos. Castelvetrano, Perenzana, Nociara – gyönyörű mind. Tisztában vagyok a tápértékükkel és az egészségre gyakorolt hatásukkal, de ez csak a felszín. Számomra az olajbogyók isten teremtményei, a kozmikus világrend földi megtestesülései. Nem nehéz meglátni a párhuzamot köztük és az élet között. Ha elég érettek, a magjuk úgy bújik ki a húsukból, ahogyan én bújtam ki apám keze alól tizenöt évesen, örökre magam mögött hagyva a birkaszagot, hogy a szépség dicséretének szenteljem az életem. A művészeti iskolában mindenki Krisztusokat meg Madonnákat rajzolt, én paprikát, gránátalmát és persze olajbogyókat. Zöldeket, lilákat, feketéket, hosszúkásakat és gömbölyűket. Feszes húsúakat, meg ráncosakat, töppedteket. Sokszínűeket, akár az élet. Nehéz kenyér a művészé, de ha nem adja fel, idővel ölébe hullik a vágyott gyümölcs, ahogy az olíva potyog a fáról az első fagy után.
Mostanra pedig a világ is felismerte a munkám jelentőségét. A „Béke az olajfák alatt” program keretében olajbogyóim el fogják árasztani az egész országot. Leccino, Taggiasca, Mollar de Cieza… ott lesznek minden múzeumban, milliók csodálják Milánótól Palermóig, én pedig tananyag leszek. Azt mondják, modern vagyok, de visszautasítom. A modern művészet mottója, hogy ha valaki odaszarik a Colosseum elé, azt büntetik, de ha odaszarik és körbe is keríti, az művészet. Én ennél kifinomultabb vagyok: egyrészt a Colosseum elcsépelt, másrészt nincs az a szépen formált szar, ami versenyre kelhet az olajbogyóba zárt univerzum tökéletességével.
A római polgármester asszony személyesen hívott fel, hogy a fővárosban is igényt tartanak egy olajágra három bogyóval. Az Angyalvárba kerülök, Hadrianus császár mellé. Gaeta, Sivigliana, Cerignola… Sokat tűnődtem, melyik legyen, fontos az üzenet, a szimbólum. Más művészeti ágakhoz képest – mint például az irodalom – a vizuális művészetben nincs alibizés. Ha valami üres vagy súlytalan, a művészet kiveti magából, ahogy az olajbogyóból kifordul a mag. Rég gondolkodom azon, hogy a mag az olajbogyó szerves része, eköré nő az élet. Fogyasztás előtt mégis eltávolítjuk, ahogy nem ehetjük meg a saját anyánkat sem, de a mag lenyomata ott marad a bogyóban éppúgy, mint a szülő hatása a gyermekben. Az elválás mindkét esetben fájdalmas, de míg a szülő-gyermek elválást számtalanszor megörökítették, senki nem tudta formába önteni a magjától megfosztott olajbogyó fájdalmát. Ennek megörökítése az én igazi életcélom, és ha elkészül, Az olíva sikolya címet adom neki. Ez lesz életem főműve, az én Guernicám.
A római kiállításhoz végül a Nera di Gaetát választottam. Piszkosfekete, de nagyon édes. A színe egyszerre utal a főváros légszennyezettségére és arra, hogy a városi lét bemocskolja az ott élők lelkét. A szín és az íz közötti kontraszt leképezi a nagyvárosi élet ambivalenciáját, a gömbölyű, már-már luftballonszerű forma szimbolizálja a jóléti társadalmak gazdagságát, ámde annak illékony voltát is.
A nehézség ott kezdődött, hogy a polgármester asszony sokallotta az árat, alkudozott, hogy legyen inkább csak egy bogyó. Mivel így az egész koncepció borult volna, kénytelen voltam kijátszani a valláskártyát: három olajbogyó egyenlő szentháromság. Egy keresztény országban ez nem mellékes szempont. Miután megegyeztünk, újabb javaslattal állt elő. Zavarta, hogy fekete olajbogyót választottam, szerinte a zöld jobban beleillik a városképbe. Azzal érveltem, hogy a Nera di Gaeta igazi helyi különlegesség, amit Vergilius is megörökített az Aeneisben. Erről még sosem hallott, Vergilius is csak derengett neki. Hiába, félművelt, mint annyian, de nincs mit tenni, nála van a pénzesláda kulcsa. A jó hír, hogy a műveimben elrejtett szimbólumok tudat alatt azokra is hatnak, akik nem értik őket, így a polgármester asszony is részesülhet jótéteményeikből.
A megvalósítás során hiba csúszott a gépezetbe: rossz paraméreteket kaptam a helyszínről, így az olajág kissé túlméretezett lett. Az Angyalvár igazgatója aggódott, hogy nagyobb lesz, mint az angyalszobor, ami mellé kerülni fog, és megkérdezte, le tudom-e kaparni belőle a felesleget. Megnyugtattam, hogy nem szégyen, ha valami nagy méretű, és mielőtt erkölcsrendészetért kiáltott volna, a zöldségekkel érveltem. Ha egy cukkini héját lehántjuk, alig marad ehető rész, a kis méretű tök faragása pedig egyenesen balesetveszélyes. Végül is így a gyengénlátók sem maradnak ki az élményből, egyezett bele, és a friss festéssel mit sem törődve megsimogatta az egyik másfél méteres olívát. Két napomba telt kijavítani.
A megnyitóra rengetegen érkeztek, a polgármester asszony zöld-feketébe öltözött, és mindenféle zagyvaságokat hordott össze a beszédében. Felmerült bennem, hogy ő is szimbolikusan beszél, mert míg a vendégek egyetértően bólogattak, én akárhogy igyekeztem, nem tudtam megfejteni az üzenetet. A beszéd után együtt lerántottuk a zöld-fekete leplet a műről, ami csodásan mutatott a délutáni fényben, az angyal egészen avíttnak tűnt mellette. Kattogtak a fényképezőgépek, a meghívottak olyanokat mondtak, hogy én vagyok az olasz Jeff Koons, és hogy tudják, ki előtt akarok tisztelegni ezzel az alkotással. Érdekelt volna, kire gondoltak, mert a tisztelgésről a katonaság után leszoktam. Éjfél után a fogadás elfajult: az igazgató a polgármester asszony cipőjéből itta a zöldre színezett Aperolt, egy illuminált vendég pedig megpróbálta megkóstolni a kiállítási tárgyat, így az este további részében testemmel védtem az olajbogyókat.
A másnapi hurrikánra senki sem számított. Amikor a rádió bemondta, hogy az évszázad vihara közelít, aggódva hívtam az igazgatót. Egyszerre indultunk el, de mindketten elkéstünk: az olajbogyók úgy gurultak lefelé a rámpán Hadrianus sírboltja felé, hogy esélyünk sem volt utolérni őket. Másnap az újságok címlapon hozták a képemet, futás közben a zöld selyemsál lobogott a nyakamban. Volt, aki performanszot emlegetett, sokan dicsérték a kreativitásomat. Nem kértem helyesbítést, hisz csak néhányan tudtuk, hogy megtervezettségről szó sem volt. Azóta folyamatosan cseng a telefonom, hívnak itthonról és külföldről, egyik megbízást kapom a másik után. Egyetlen fájdalmam, hogy az esetről szóló beszámolónak a La Repubblica Az olíva sikolya címet adta, tönkretéve ezzel életem még meg sem született főművét, az én Guernicámat.