Rekonstrukciós kísérlet
Akárhogy próbállak megfejteni
tekinteted a messzeségbe
kis zöld foltok az íriszen
összeérnek az éggel
nem találom a fókuszt
tenger és ég találkozásában
nyílik a szád levegőért
beszívod de ki nem fújod
búvár vagy alámerülsz
hogy megmutasd a fénytől
aranyló mélységet
csend lebegő medúza
korallzátony
rögzítem a képet kiég
közelebb egymáshoz
nem jutunk
A történeteid
a kibontott sörök
a sok szál cigaretta
költözés a nagyvárosból
tanya vályogfalakkal
szúrós szalmazsák
a motor amivel elhúztam
a köhögőrohamok
a szétterjedő pikkelysömör
a rossz mondatok
összegyűrtek
a nevetésed a hörgésed
a törhetetlen akaratod
önpusztításod és önutálatod
hosszú sáncot ásott közénk
egyre mélyülő levegőtlen
szűk csatornát
két végéből kiabáljuk
visszhangzó igazságaink
kimaradozunk
mint a szívdobbanás
tékozló lányod én
tékozló apám te
Akárhogy próbállak megfejteni
az emlékhalmazból kiválogatni
összecsirizelni fénnyel
mozaik maradsz
rekonstrukciós kísérlet
kéz vagy fogod a biciklim
hát ugrálok rajtad
út szabadságra viszel
harang vagy üres templomban
víz víz víz lebukom
egyre ások folyton ások
de az aranyló mélységet
amit mutattál nem találom
pedig kifényesedne
tőle a mozaik.
Levél apámnak
Két hónap telt el, amióta láttalak,
ne haragudj, hogy annyit vártál
aznap, nem engedtem,
hogy elszállítsanak, amíg el
nem köszönök. Estére értem hozzád.
Pont úgy feküdtél, ahogy mindig,
csak a homlokod volt hideg,
a szemed makacsul ragaszkodott
a tévé képernyőjéhez,
pedig az sötét és néma volt,
akár a nyitva felejtett szád,
amin keresztül kiszöktél.
Jöttek, elvittek. Merev,
madárcsontú testedre műanyag
zsákot húztak, mintha szemét volna.
Igaz, elhasználódtál,
zsugorodtál és törékeny lettél,
mint az önérzet, de a tested
nem zsákba való,
nem koszos, műbőr hordágyra,
szíjak szorításába,
mintha menekülne
a hamvasztás elől.
A talpadat látom azóta is,
világít a zsákban, zörög a
nejlon fölötte, zörögnek a napok,
a szél kifújja savanyú szagod,
de visszaszökik,
beeszi magát a falakba,
anyám levendulaillattal üldözi.
A szobádból eladtuk a betegágyad,
a foltos matracod, a mobil vécét
még senki sem vitte el. Anyám
mintás terítővel letakarta,
székely hímzéses párnát tett rá,
röhögnél, ha látnád. Ahogy azon
is, telerakta a szobád
karácsonyi fényekkel, mintha
erre lenne szükséged.
Tél van, sötét, fagyos, hó nélküli tél.
A reggeli nyirok, mint a homlokod.
Ledeket teszek a képed köré,
fények övezzék madárcsontjaidat.
