Apám testnevelőként dolgozott harminc évig ugyanabban az általános iskolában, amelyikben én is tanítok, innen ment nyugdíjba, az oktatási intézmény saját halottjának tekinti. Apám magas, szikár férfi volt, hosszú végtagokkal, keskeny csípővel és arányos vázrendszerrel. A tanáriban készülök a következő órámra, a kollégák az udvaron cigiznek, mire elszívják, kétszer átolvasom a jegyzeteimet a szavanna éghajlatáról és élővilágáról, magamhoz veszem a szertár kulcsát, és elindulok lefelé a lépcsőn az alagsorba.
A folyosó sötét, a karbantartónak három napja szóltam az izzók miatt, holnapra meglesz, főni, válaszolta, de rám se nézett, majd dünnyögve eliszkolt, azóta bizonyára bujkál előlem. Az ajtóhoz botorkálok, a telefonommal világítok, belépek az apró szertárba, felkapcsolom a villanyt, ott tornyosul felettem teljes életnagyságában a szemléltetőeszköz, az apám kétméteres csontváza, egy görgős, alumíniumállványon. Apámat hatszáznyolc napja búcsúztattuk, azóta a két legszínesebb nyakkendőjét hordom felváltva, halálos ágyán fülembe súgta a kedvenc gyermekkori mondókámat, most pedig segít demonstrálni nekem az emberi vázrendszer és a csontozat felépítését, az izmok tapadási helyét és az ízületek funkcióját.
Apám, mielőtt nyugdíjba ment, felajánlotta a teljes csontvázát az iskola számára, amiről természetesen elfelejtett értesíteni, a gyászszertartás szervezésekor tudatta velem kissé zavartan a temetkezési vállalkozó a meglepő hírt. Apámmal két évig kollégák is voltunk, akkoriban sokszor panaszkodtam neki a szünetekben, hogy a műanyag csontvázmodell túlságosan kicsi, használhatatlan a tanításhoz. Mi lesz veled, ha én már nem élek, kérdezte. Hiányozni fogsz, de azt hiszem, megleszek. Nem, kisfiam, tudom, hogy szükséged lesz rám. Apám senkinek sem beszélt a családjáról, abban sem értett egyet anyámmal, hogy a legjobb orvosság a létezés terhének elviselésére saját élete kibeszélése lenne. Apámból hiányzott az ambíció, nem foglalkozott a karrierjével, viszont jóképű, izmos férfi volt, és mindennap késő este jött haza. Apád megint sokat dolgozik, mondta anyám gúnyosan, de esküszöm neked, ha újrakezdhetném, soha többé nem állnék szóba vonzó férfival, tette hozzá csalódottan.
Egész nap a Take Me Back To Edent hallgatom, végtelenített ismétléssel, mert furcsa, bizsergető érzést, pontosabban erős honvágyat vált ki belőlem egy olyan hely után, ami talán nem is létezik. Apámra gondolok, látom, ahogy bemegy öltönyben az anatómiai intézetbe, előveszi negédes sármját, és ha a mosolya nem lenne elegendő, némi készpénz zsebbe csúsztatásával elintézi, hogy boncolás után a lágy részeket rohasszák le a csontjairól, majd főzzék porcelánfehérre, és végül rakják össze oktatási segédletté. Minden hétfőn, szerdán és pénteken ebédszünetben lemegyek a szertárba megölelni apámat, végigzongorázok a bordáin, óvatosan benyúlok a szemüregébe, meglepődve csodálom hosszú ujjperccsontjait. A koponya architektúrája egyértelműen utal arra, milyen funkciók szolgálatára alkalmas, és azokat milyen mértékben képes ellátni. A cranium cerebrale, vagyis az agykoponya csontjai varratosan ízesülnek egymáshoz, és védelmezik az agyat a külső hatásokkal szemben. Az ízesülés szerintem az egyik legszebb kifejezés, a másik pedig a szóhasadás. Mindenesetre irigylem apám formás koponyáját, férfiasan szögletes állkapcsát és szabályos fogsorát, amiért anyám filmvászonmosolyúnak gúnyolta. Beszélek hozzá, kigurítom a folyosóra, sétálunk fel és alá, közben elmondom neki, hogy hiányzik, és azt is, igaza volt, tényleg szükségem van rá.
Apám, ha időben érkezett haza, lefekvés előtt mesélés helyett idétlen versikéket rögtönzött nekem. Anyám este megfürdetett, törülközőbe bugyolált, és átadott apámnak, mint egy téves címre érkezett csomagot. Apám bevitt a hátán a szobámba, az ajtót félig nyitva hagyta, odatérdelt hozzám, betakargatott, majd kitalált mindenféle képtelen, őrült mondókákat, amiket nem igazán értettem. Van egy kedvencem, amire még mindig emlékszem:
Szerettem Joszif Visszarionovics Sztálin
jólfésült bajuszát,
jobban, mint Karl Marx
kócos, ősz szakállát,
Szerettem a Dnyeper partján
a filigrán Patyomkin-faluban élni,
jobban, mint Szolzsenyicinnel
a gazos Gulagon henyélni,
Szerettem azt hinni,
hogy Lenin szifiliszben dobta fel a talpát,
és nem holmi gutaütés
lágyította meg barázdált arcát.
Apám szerint a tehetség az, amikor gyorsan tanulsz, és alkalmad nyílik a kiemelkedésre, gyengeség pedig az, amikor mindezt nem tudod kihasználni. Ha valamiben jó vagy, édes fiam, akkor kötelességed megmutatni, fel kell vállalnod, és hidd el nekem, mindenki jó valamiben. Elbukni bármikor ér és lehet, persze nevetni rajta még jobb, de kérdés nélkül felállni a padlóról, és újrakezdeni mindent, na, az az igazi truváj. Apámnak egyetlen munkahelye az iskola volt, ott érzem jól magam, minek ugrabugráljak, mondta anyámnak hó végén, amikor elfogyott a pénzünk. Apám szerette az életet, és úgy tett, mintha soha nem gondolna a halálra. Anyám temetésén ében márványszoborként állt a sír mellett, arcáról lesiklottak az érzelmek. A többi gyászoló elindult hazafelé, az autóban vártam rá, percekig nem mozdult, a bal lába alig észrevehetően remegett. Hajbókolt a sírkő előtt, széttárta hosszú karját, oldalra billentette a fejét, majd megfordult és elindult felém, beszállt az autóba. Órákig nem mentünk haza, kocsikáztunk a városban, a Trisztán és Izoldát hallgattuk teljes hangerőn, Wagnert ott, abban az autóban utáltam meg igazán.
Nem sírtam apám temetésén, még csak nem is könnyeztem. Elfogadtam a halálát, túl könnyen és gyorsan törődtem bele, hetekig gyászolni is elfelejtettem. Hét hónappal később, lementem a szertárba, és térden állva kértem bocsánatot. Attól kezdve egy évig sötét cuccokban jártam, fekete-fehér igazolványképét a tőle örökölt buksztárcában hordtam, fizetéskor a szupermarketben összefogtam a bankjegyekkel, és beleszámoltam a pénztáros tenyerébe. Bocsánat, ez csak az apám, tudja, nemrég halt meg, mondtam, és visszatettem a kissé gyűrött relikviát az ezresek közé. Apámat csontok nélkül tették laminált exhumálóládába, testének szövete folyékony állapotba került, lecsurgott a réseken át a földbe, alig félmaroknyi sárröggé vált.
Állunk a szertárban, a kétszáz centis csontváz és a fia. Apám egyáltalán nem volt következetes velem, anyám szerint a szeretetét az engedékenységével fejezte ki a leginkább. Nézem a vállövét, a humerus és a scapula közötti ízületet, a széles calviculát, ami a test legexponáltabb csontja, és a felkart köti a törzshöz. Elgondolkodom, a vállban a természet mindent feláldozott a mobilitás érdekében, sekély a vápa, nagy a felkarcsont feje, laza a tok, alig vannak erős szalagok, és a vállat szinte csak a rotátorköpeny tartja egyben. A vállöv ízületeinek mozgékonysága a kulcsa annak, hogy a kar a lehető legszélesebb tartományban mozoghasson. Talán többre vittem volna, ha apám szigorúbban nevel, rövidebb pórázon tart, ha kevesebb mozgásteret hagy nekem és az álmaimnak. Az egyik leggyakrabban előforduló probléma a váll kificamodása. A luxáció annak hatására áll elő, ha túlzott erőbehatás következtében az ízületi fej kiugrik az ízületi árokból, és ebben a helyzetében külső beavatkozás nélkül tartósan megmarad. Ilyenkor első teendőnk az elmozdult ízvégek helyretétele és a sérült szalagok helyreállítása, ezután pedig a gyógyuláshoz szükséges nyugalmi állapotot kell biztosítani az ízület rögzítésével.
Ugyanabba az iskolába jártam diákként, ahol most dolgozom, apám tanított biológiára, a kötelező tananyagon felül bemagoltatta velem az emberi csontvázat alkotó kétszáznyolc csont nevét latinul. Apám miatt lettem biológiatanár. Ő pedig miattam szemléltetőeszköz. Kigurítom a szertárból, egyre gyorsabban tolom magam előtt, futni kezdek a folyosón a lépcső irányába, a csontváz hosszú karja és lába lobog, apám vad örömtáncba kezd. A parkolóban lecsavarozom a görgős alumíniumállványról, aztán betuszkolom valahogy az autómba.
