Priamosz
a füvek haján fáradt fénygöngyöleg
úszik át az éggel összeöltöztek főleg
dél körül amikor a földbe
égő sugarak törölköznek
amikor lángol a beton is és
egy-egy percre a mikulásvirágok
vörös levele fölidézheti Priamosz
köpenyét a trójai háború idején
akiről közvetve a Dardanellákat elnevezték
a tengerszoros legmélyebb pontja 82 méter
szinkronban születési évemmel
bár én inkább a Csendes-óceánhoz
hasonlítok igaz a delente fölragyogó kert
mindkét desztinációnál vérbe mosná a tengert.
Aphrodité
belőlem az elkeseredés mindent kimos
mintha a létezés titkos csodáihoz adtak
volna rozsdás konzervnyitót egy lakatlan
szigeten a sors – én lennék az utolsó kagylógyilkos –
hasonlít a fölfeszített osztrigákhoz
engem is mindig citrommal kínál meg
de nem emlékeztetlek eléggé Aphroditére
így várok szerelmed majdcsak innen is kiátkoz
vagy összetapadnak a vízből kisodort
apró kavicsok és a homokra friss utat sebezve
ez lesz az újrakezdés mennybemenetele
reggelente a nap helyére fésülöd aranyhajamat
mind az összegubancolódó csigákat
egyedül hiányom éget amikor fölszikráznak.
